Mazsolázás az idei European First Film Festival alkotásaiból – belső szemmel

Az elsősorban festői kastélyáról nevezetes Loire-menti kisváros, Angers idén januárban immár 16. alkalommal vált a fiatal európai film fővárosává.
A négy szekcióra osztott filmes mustrán - első európai rövidfilm, első francia rövidfilm, európai elsőfilmesek, valamint a főiskolás filmek-, hazánkat két alkotó, Mundruczó Kornél (Szép napok) és jómagam képviseltük. Én a francia szekcióba kerültem, hiszen a Filmkultúra hasábjain már közzétett díjnyertes forgatókönyvből készült rövidfilmemet (Vonaton- On a train) 90%-ban francia pénzből tudtam elkészíteni 2003 nyarán.

A franciául két jelentésűen Premiers Plans-ra keresztelt fesztiválnak ("első képet, beállítást", de "nagyközelit" is jelent) az évek során sikerült az úgynevezett "A" kategóriába küzdenie magát, köszönhetően részint az évről évre tekintélyesebb névsorú védnököknek (idén többek közt Claude Chabrol, Gerard Depardieu és Fanny Ardant is szerepelt a listán), részint a meghívott vendégeknek és zsűritagoknak, valamint az igen profi és kellemes körülményeknek (a nagyvetítő 1300 férőhelyes, ami duplája a Corvin mozi nagytermének). Ideálisabban nem is alakulhatna egy kezdő alkotó karrierje, mint egy itteni meghívás, és láthatóan élnek is kontinensszerte a megszerzett joggal: nem találkoztam olyan produkcióval amelynek alkotója legalább a vetítés erejéig ne képviselte volna személyesen a filmjét.

A Párizsból "leugró" producerem társaságában a fesztivál második felére érkeztem, és rögtön szembetűnő volt a korábban megismert nemzetközi főiskolás filmfesztiválok (a moszkvai VGIK, a lodzi Media School vagy a müncheni diáktalálkozó) és a felnőtt filmszemlék közti különbség: a rendezőknek külön teremben telefon és Internet, valamint 3 kis kabinban a versenyben levő filmek teljes kazettalistája, hogy csak néhány példát említsek. Élve ezzel a lehetőséggel, azonnal megnéztem a versenytársak, a "konkurencia" munkáit. Az én filmemmel együtt 13 alkotás versenyzett a 3 díjért a francia első rövidfilm szekcióban.

Általános benyomás, hogy szakmai szempontból egytől egyig hibátlanok a filmek. Kerekek, van történetük, elejük, végük, a karakterek többsége hiteles, a képi világ egységes, a vágás érzékeny és egyáltalán: a legtöbb esetében nehéz elhinni, hogy valóban az illető első munkájáról van szó. Az életrajzokból, nyilatkozatokból, beszélgetésekből kiderült: a legtöbb esetben valóban nem első film. Az előzmény mindig 3-4 videóra készült munka, vagy dokumentumfilm, esetleg (főleg női rendezőknél) animáció. Ez az én esetemben is igaz, bár a kategóriát, hogy "Premier court metrage francais" vagyis hogy "első francia rövidfilm", azt bátran vállalhattam minden fórumon.

Tettem be egymás után a kazettákat, és alig hittem a szememnek: egyik film sem lógott ki, egyiken sem találtam "fogást", nem tudtam beléjük kötni. Ami vígjáték volt, az feszes tempójú, elragadó bájú és időnként sziporkázó mű, ami drámai, az valóban megrázó, netán izgalmas, esetenként félelmetes... s amit a franciák legjobban tudnak talán az a kettő közti műfaj, az ún. "tranche de vie", életkép, élethelyzet, amikor nem érünk valahonnan valahová, hanem csak a főhőssel együtt sodródunk a hétköznapok forgatagában, mindannyiunk számára ismerős helyeken, ismerős karakterekkel.

A vígjátékok közt a két legkedvesebb számomra Sophie Kovess-Brun és Erwan Augoyard Dedans-Dehors (Kívül-belül) című filmje, valamint a közönségszavazáson első helyen befutóLa méthode Bourschikov (A Bursikov-módszer), Grégoire Sivan gyurmafilmje (őszintén meglepett, hogy a nem hivatalos nézői szavazócédula-sorrendben az én filmem lett a második). A Kívül-belül története végtelenül egyszerű (az egyszerűség különben sokadik reneszánszát éli kontinensünk filmvásznain): egy csinos lány egy baleset folytán kitöri három elülső fogát. Mivel a műtétre, pótfogakra különböző okokból várnia kell, az első hét pokolian telik. Fondorlatos módszerekkel gyakorolja tükör előtt és alkalmazza élesben a rejtegetés módszerét, mígnem feladja a harcot és szép lassan összeomlik. Ne gondoljunk lelki drámára vagy keserű következtetésre: a film vége is bájos poénnal zárul. A másik sziporkázó film, A Bursikov módszer nem más, mint egy Kubrick-paródia animációba csomagolva, sztárszínészek hangjával. Hőse, Alexander Goübrick, a Nagy Rendező fia, megpróbálja befejezni édesapja utolsó filmjét, a Mester ugyanis a forgatáson szívrohamot kap. Ám a feladat sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint gondolná, ráadásul nagy mítosz övezi apját és a filmjeit is, a stábtagok csak a titokzatos Bursikov-módszerre hivatkoznak, mígnem kiderül: a módszer egy orosz sakkozóról van elnevezve, aki anno 562 győztes meccse után az 563-on vesztésre állt, kiment vécére és sosem került elő többé. Ezek után a vége kitalálható: a Nagy Rendező is csak lelépett, sőt, a fia is ezt az utat választja, mígnem egy Hawaiira induló repülőgépen Apa és Fia találkoznak és belekezdenek egy sakkpartiba...

A drámaibb vonalat a leghatározottabb kézzel talán Yann Gozlan képviselte, akinek Pellis című filmje valódi pszichológiai thriller, techikájával és atmoszférájával elsőfilmes létére a legújabbamerikai filmek előtt sem kell szégyenkeznie. Egy ígéretes bőrgyógyász tehetséget egyik nap megbabonázza tekintetével az egyik idős páciense. A doktornő ezek után fokozatosan a saját testén kezdi észrevenni a bácsi visszataszító sebeit. Senkinek nem mer erről beszélni, és szép lassan a depresszió és az őrület határára sodródik szégyenében. A teljes összeroppanás után a diagnózis megállapítja, hogy betegsége csak pszichoszomatikus.

A francia szekció fődíját mégsem ez a film, hanem Stéphanie Noel Ca fait mal a mon coeur (Fáj a szívem) hozta el: hogyan próbálja egy anya nevelni 3 leánygyermekét az apa távozása után, és hogyan próbálják a kicsik feldolgozni a változást. A férfi-női arányok a rövidfilmeknél és főiskolás filmeknél sokkal kedvezőbbek a hölgyekre nézve, s ez talán általános tendenciának is mondható, legalábbis Európában. Úgy látszik, a férfiak könnyebben maradnak a pályán - a debütálás aránya ugyanis, ezen a fesztiválon majdhogynem 50-50 százalék volt. Ennek megfelelően a számomra legmegrázóbb elsőfilmet is női rendező, Alix de Maistre jegyezte: De nouveau lundi (Megint hétfő). Hogyan öli meg gondatlanságból a gyermekét egy szeretetre képtelen szülőpáros. Kosztolányi világa modern csomagolásban, a francia munkáshétköznapok színpadán.

Az európai elsőfilmekre döntően a formanyelvi kísérletek jellemzőek. Ilyenfomán a német Peter Keller (civilben sebész és elbűvölő humorú fiatalember) Schicht című filmje roncsolt fekete-fehér képekben tálalt monoton gyári élet, amiben a munkások párhuzamosan képzeletbeli világban élnek, a déli országokról és szigetekről álmodozna. A belga Vincent Bierrawaerts animációs filmjében, A pénztárcában a főhős akárhányszor döntést hoz, megkettőzi önmagát, mígnem lassan a ceruzával felskiccelt alakok ellepik a vásznat. A török Seyfi Teoman Lakásában pedig egy félénk szomszéd és egy gyönyörű új lakó románca bontakozik ki, igen lassú tempóban, s a 70-es évek világát idéző színekben és díszletekben.

Talán nem véletlen, hogy a szekció díjait két, hagyományos eszközökkel elmesélt történet kapta. Ines Oliveira O nome e o N.I.M. (Nevek és számok) című filmje a portugál közkatonák életéről ad emberközeli képet, a szlovén Stefan Arzenijevic realista drámája, az (a) torzija (-(a) torzó) pedig a délszláv háború idején Szarajevó alatt fúrt alagút mindennapjait mutatja be, erős karakterekkel és megrázó képekkel 12 percben. A fiatal szlovén filmnek egyébként nem ez az első sikere: a 2002-es Határőr című filmet számos európai ország megvásárolta és komoly nemzetközi elismerést váltott ki, fényes példája egyben a feljövő női filmeknek is. De a reklámfilmek szakmai világában is egyre nagyobb tekintélyt vív ki magának kis déli szomszédunk.

Mundruczó Kornél menetrendszerű díjainak hála nekünk sem volt szégyenkeznivalónk: A Szép napok megkapta a legjobb férfi (Polgár Tamás) és a legjobb női (Tóth Orsolya) alakítás díját is, a filmről magáról pedig szuperlatívuszokban írt a Libération és a tekintélyes Telerama hetilap is. A közönség jóval megosztottabb volt: talán ez a nagyjátékfilm váltotta ki a leghevesebb és legszélsőségesebb érzelmeket, többek közt a vetítés másnapján tartott beszélgetésen (Kornél esetében: vitán).

A nagyjátékfilmes fődíj sorsa azonban ritka egyetértésre talált a Benoit Jacquot elnökölte zsűri és a közönség közt: Gennagyij Szidorov filmjét, a Starukit (Öregek) szerencsére sikerült elcsípnem (összesen két nagyjátékfilmet láttam a 3 nap alatt). A terem szokás szerint színültig megtelt, az angers-i szervezők elsősorban a környék középiskoláit vetették be a toborzás során. Megkérdeztem néhányukat, fele arányban jöttek audiovizuális vagy újságíró specializációról, a fiatalok másik felét viszont mezei gimnáziumból vagy szakközépből hozták busszal. Ennek ellenére a tinik példásan vizsgáztak: nemcsak a vetítéseket ülték végig áhitatos csendben (arrafelé szerencsére a popcorn,a telefon, vagy egyáltalán a susmorgás nem ismert fogalom a mozikban), hanem a vitákon aktívan részt vettek, a folyosókon hozzáértően, szaknyelven vitatkoztak a látott alkotásokon, ami azért is volt meglepő számomra, mert bár a Staruki valóban remekmű, befogadói oldalról mégis igen nehéz film. Tempója kifejezetten lassú, szövege nehéz (ráadásul csak az orosz részeken volt felirat, a film kb. 30%-án, ahol az közép-ázsiai bevándorlók beszéltek, nem volt felirat!), kevés szereplős, azok is mind öregek, egyszóval a mai mozitendenciák, az ezt a közönséget megcélzó amerikai és francia látványdömping semmiben sem volt hasonlítható ezzel az orosz filmmel. Le a kalappal, sokadszorra, a francia közönség előtt. A Staruki színész- rendezője, Szidorov majdnem 20 éve, 1986-ban diplomázott a VGIK-en, azóta producer, filmdiplomata, színész, asszisztens, rövidfilmeket és TV-produkciókat gyártott, de ez az első rendezői nagyjátékfilmje. A hosszú évek tapasztalata meglátszik ezen az érett munkán. A történet szerint egy isten háta mögötti orosz faluban, valahol az Urálon túl, hegyek és erdők övezte fennsíkon éldegél egy tucatnyi özvegy öregasszony és egy féleszű, mongoloid férfi, valamelyikük gyereke. Az asszonyok jól megvannak: éppen most temetik egyik társukat – már a ravatal mellett elindulnak a rosszindulatú pletykák az elhunytról. Ez jellemző a hétköznapjaikra: tipikus öreg nénik. Sokszor gyanakvóak, bizalmatlanok, számítóak, de alapvetően jószívűek és erősek. De nagyon hiányzik a faluból a férfi. Egyetlen látogatójuk az egyik fiú, egy százados a hadseregből, tankkal jár (maga Szidorov játssza, bravúrosan), szadista és alkoholista, mindent érdekből tesz. Időnként fel-felbukkan, segít ebben-abban, de döntő szerepe nincs. A főszereplő egy bevándorló család lesz, valamelyik Közép-Ázsiai országból, egy kis iszlám közösség, szülők, sok gyerek és a nagypapa. Az öregasszonyok és az újonnan jöttek viszonya a film témája. Először persze rögös úton, szinte vérre menő csatákkal alakul ez a kapcsolat, aztán a lassanként éledező bizalom meghozza a teljes elfogadást (a film végén az anyuka fiút szül, az apuka pedig végre bevezeti az elektromosságot a faluba egy saját készítésű szélerőművel). A párhuzam az Urgával nemcsak ezen a ponton érhető tetten, Szidorovból azonban hiányzik a Mihalkov-féle direkt szentimentalizmus (zene például csak a hosszú tapssal éltetett végefőcímen csendül fel), vagy az egyértelmű figurák felosztása jókra és rosszakra. Az öregasszonyok például néha irritálóan intrikusak, néha pedig a rajongásig lehet őket szeretni.

A vetítés után az én filmemmel kezdődött a rövidfilmes blokk, s producerem elégedetten dörzsölte a kezét a szünetben: "Most jó meleg a terem!"

Az általam látott másik nagyjátékfilm szintén keleti szél gyermeke: Nariman Turebajev Malenkije Ljudi (Kis emberkék), Kazahsztánból. Két fiatalember, társbérlők egy lakótelepi lakásban Alma-Atában, teljesen haszontalan kütyürék ügynöki munkával történő forgalmazásával keresik nappal a pénzüket, esténként pedig a környék diszkóiban vadásznak lányokra több-kevesebb sikerrel. Keserédes vígjáték, erős egyéni látásmóddal, iróniával, megint csak komótos tempóban. A rendező szakadt kartonban hozta kópiáját, elég elveszetten érkezett az angers-i pályaudvarra, mintha csak a saját filmjéből lépne elő, de Franciarszágból sietve Rotterdamba utazott tovább fesztiválozni, a héten pedig már láttam filmjét a francia-német Arte tévé műsorán, így jól indul a pályája, és nem érdemtelenül.

Nézőként számomra a fesztivál legnagyobb érdeme, hogy egy percig sem éreztem, hogy egy elsőfilmes rendezvényen lennék: a DV forradalom küszöbén, amikor a világ legnagyobb részén a világ legnagyobb részének filmes termése könnyen hozzáférhető (ha másként nem, Interneten), s amikor egy mezei DVD extráinak figyelmes megtekintésével többet tanul a pályakezdő mint egy filmes iskolában egész évben, további rohamos minőségi javulás prognosztizálható.