Valóban megtörtént esetekre épült a forgatókönyv. Meghatározó volt egyrészt 1956, másrészt 1945 februárja, amikor is Budapest ostroma alatt az oroszok az Orlay u. 9. számú ház pincéjéből – ahol az egész ház élte az életét azokban a napokban – a koksz közül kiemelték az anyám által odarejtett Leica és Rolleiflex fényképezőgépeket. Tehát nem tudtam mivel fényképezni, így nem ez indított el a pálya felé, hanem a mozi szeretete. Körülbelül tízéves koromban látogatóba mentünk rokonokhoz, akik a mai Duna mozi házában laktak. Beültettek Romm Sivatagi 13 című filmjére. Ez az élmény meghatározó volt az életemben.
A másik döntő filmélményem Makk Karcsi Liliomfija, amit egymás után háromszor megnéztem. Aztán az ötvenes években a gazdagabb gimnáziumi osztálytársaim kölcsönadták a Super 8-as felvevőjüket, amivel boldogan készítettem felvételeket, majd hárman összeálltunk amatőr kisfilmeket forgatni. '57-ben, az iskolai szünetben elmentem az '56-os romok helyreállítására dolgozni. Az itt keresett pénzből megvehettem a Leica orosz mását, egy Zorkij fényképezőgépet. Lelkesen fotóztam, mert akkor már elhatároztam, hogy jelentkezem operatőrnek a főiskolára, ahová aztán elsőre felvettek szerencsére.

'61-ben, a főiskola elvégzése után a televízióhoz kerültél, ahol rögtön revelációt jelentett Az utcán című film rejtett kamerás felvétele. A szakmában hogy fogadták a kezdőtől az ilyen nagy sikert? Örültek, vagy érezhető volt valamiféle szakmai féltékenység?

Abban az időben a főiskola elhelyezte a hallgatóit. Osztályfőnököm, Illés Gyuri bácsi a filmgyárba irányított Vámos Tamás osztálytársammal együtt. Én erre nemet mondtam, mert akkor még nagyon zárt volt a filmgyári közösség, fiatalokat nehezen engedtek maguk közé. Tévés feladatokat viszont már végeztem a főiskolás évek alatt, így a tévéhez kerültem.

Akkoriban alakult a tévé, és főleg a filmgyárból jöttek át rendezők, operatőrök dolgozni, tehát egy új közösség formálódott. Ott nagyon jól éreztem magam. Rögtön lehetőséget kaptam, hogy operatőrként dolgozhassak. Kenyeres Gabi volt osztálytársammal elhatároztuk, hogy az akkor még Magyarországon teljesen ismeretlen rejtett kamerás felvétellel készítünk filmet, amire kaptunk nyersanyagot, két kamerát és autót. Akkor jött ki ugyanis az Arriflex egy 16-os kézi kamerával, ami alig volt nagyobb, mint a mostani kis kamerák, így nem volt feltűnő. Ezt a lehetőséget akartuk kihasználni a Fiatalok az utcán című film készítésekor. Elbújva, kocsiból mindent felvettünk, ami jópofa, érdekes volt. Átütő siker lett, hihetetlenül jó sajtót kaptunk, ami nekünk akkor még nagyon szokatlan volt.

A tévé először nem akarta levetíteni a filmet, arra hivatkozva, hogy a fiatalok nem az utcán élik az életüket, hiába mondtuk, hogy ezek nem megrendezett jelenetek. Ezt hallva Herskó János kíváncsi lett és szervezett egy sajtóvetítést. Hatalmas sikere lett a filmnek az újságírók körében, erre persze mindenki meg akarta nézni. A végleges címe Az utcán lett, ezzel a címmel már levetítették a tévében is. Életem egyik legnagyobb sikere volt.

Főleg, hogy még pályakezdőként ért.

Nagy szerencsémnek tartom, hogy a tévében a híradón kívül minden műfajjal találkozhattam pályakezdőként.

1700 Ft volt a fizetésem, és nem nagyon voltak prémiumok, a fizetésért csináltunk mindent. '66-ban aztán Herskó áthívott a filmgyárba a Szevasz, Vera című filmjébe operatőrnek, attól kezdve szinte folyamatosan ott dolgoztam.

Azt hiszem, én voltam az első, aki nem a filmgyárból ment a tévébe, hanem fordítva. A Szevasz, Vera után évente két-három játékfilmet forgattam, úgyhogy a tévébe szinte csak a fizetésemért mentem.

A MAFILM egy zárt világot jelentett akkoriban. Nem engedtek be maguk közé fiatalokat, de mivel nekem sikereim voltak az elején, nem tudtak mit kezdeni. Értek ugyan támadások, de pozitív dolgokkal is találkoztam. Egyre több filmrendező kért fel operatőrnek.

Stúdiórendszer volt, ami évekig fenn is maradt. Én nem voltam státusban az elején, mivel tévés voltam, hanem prémiumot kaptam a filmek után – a Szevasz, Vera után például 30.000 Ft körüli összeget.

Minden filmet besoroltak, ez határozta meg a prémium összegét. Ezt a besorolást a filmfőigazgatóból, két helyetteséből, a MAFILM igazgatójából és párttitkárából, valamint a stúdióvezetőkből és a Hungarofilm igazgatójából álló bizottság végezte a film elfogadása utáni kiértékelés alapján.

Ők fogadták el és ők is sorolták be.

Viszonylag alacsony volt a fizetés, de kaptunk gyártási pótlékot a filmek után, ami fennmaradt egészen a rendszerváltásig.

Illés Papi kért maga mellé a főiskolára tanársegédnek. A tanítás számomra akkor a gyakorlati munkát jelentette. Eltűrte a főiskola, ha forgatás miatt nem tudtam ott lenni, de azért igyekeztem egyeztetni.

Ezek után következtek az emlékezetes játékfilmek – Nyár a hegyen,  Fejlövés,  Tanú,  Szeressétek Ódor Emíliát! Hogy jöttek ezek a felkérések, a rendezők szinte egymásnak adogattak?

Minden filmnek volt díszbemutatója és azt követte egy fogadás, ahová minden alkotó meghívta a kollégáit. Ott pillanatok alatt mindenkit megismertem. A Szevasz, Vera elkészülte után keresett meg Bacsó Péter a Nyár a hegyen forgatására. Ezután pedig folyamatosan egyeztetni kellett, mert előre egy-két évre be voltam táblázva, egyik filmből estem át a másikba, amit nagyon élveztem.

Különböző típusú filmek voltak, mint ahogy a rendezők is, de mindegyik nagyon emlékezetes valami miatt. Kettőt mégis kiemelnék a sok közül – az egyik a Szeressétek Ódor Emíliát!, ami az egyik legkedvesebb feladat volt, pontosan azért, mert nehéz volt. Színes, szélesvásznú film, amelyet egy kastélyban, illetve annak az udvarán forgattunk. Nehéz küzdelmet jelentett, mert hatalmas szenes lámpákkal kellett világítani, hogy exponálni lehessen. Nem voltak még megfelelő technikai berendezések, hogy egy külső-belső helyszínen cinemascope kamerával könnyedén lehessen mozogni. Kényszermegoldásokat találtam ki – például egy betegszállító gumikerekes kocsiban toltak a kamerával –, de a filmen úgy tűnik, mintha egész Hollywood a rendelkezésemre állt volna, pedig ez csak Hollywood-Alsó volt. Gyönyörű lett a film. A közelmúltban felújították, mert a pozitív teljesen elszíneződött, kifakult. Bizonyos színrétegek eltűntek. Szerencsére a negatív ép maradt, így nagy élmény volt újrafényelni a filmet, ami szebb lett, mint az eredeti.

Régebben könnyebb volt, hiszen ha valamelyik stúdió igent mondott egy forgatókönyvre, ez automatikusan azt jelentette, hogy a saját keretéből rendelkezésre bocsátotta a gyártási költséget, amit megkapott a minisztériumtól. Ma filmet készíteni attól majdnem lehetetlen, hogy ha egy bizonyos összeget megítél a kuratórium, nem lehet tudni, honnan lesz meg a többi. A filmtörvényig, mostanáig ez legalábbis így volt. Hogy ez most hogyan fog változni, még senki nem tudja, hiszen a filmtörvényben vannak lehetőségek, hogy vállalkozóként is részt lehessen venni egy film finanszírozásában, ami leírható az adóból stb. A jövő határozza meg, hogy miként fog működni a gyakorlatban. Abban az időben viszont évente húsz film készült, és igazán odáig volt nehéz eljutni, hogy egy stúdió elfogadja a rendező forgatókönyvét. Operatőrként sokkal könnyebb helyzetben voltam, mert fiatalon más stílussal készítettem filmet, hiszen az új technika ismeretét eleve hoztam magammal a televízióból.

Cenzúrát csak pár esetben tapasztaltam, leginkább A tanú című filmnél. Ez a másik film, amit ki tudnék emelni, főleg azért, mert hihetetlen élményt jelentett a forgatókönyv, annyira eredeti, szellemes volt. Aczél György személyesen leállíttatta a forgatást többször is és átírattatta a forgatókönyvet. Mindent el akartak követni, hogy senkinek eszébe se jusson, hogy talán a Rajk-perről szól a film.

Voltak bizonyos területek, amelyekről köztudott volt, hogy nem lehet érinteni. Így például bírálhatatlan volt a Szovjetunió. Senki nem akarta csőbe húzni magát a 60-as, 70-es években. Ugyanakkor állandó törekvés volt a szűkre zárt falak tágítására. A tanú volt a legjobb példa erre, ami tíz évig dobozban keringett az országban, és ez alatt többen látták, mint egy moziban vetített átlag filmet.

Minden rendező megpróbált a sorok között elrejtve csinálni filmet, mint ahogy a jó írók is megpróbáltak így írni.

Tulajdonképpen igen, de az Aczélék is tudták, hogy a rendezők nem lépik át a határokat, mert különben soha nem mutatják be a filmjüket, ezért szemet hunytak a sorok közé rejtett dolgok fölött.

A dramaturgiai tanács harcolt a nyitásért, de kontrollt is jelentett. Segíteni próbált, ha a film ígéretesnek tűnt, de kontrollált is.

Az operatőrök között sokáig én voltam az egyetlen fiatal, így felnéztem az idősebb kollégákra, hiszen jó operatőrök voltak, nem beszélve Illés Papiról, akire nemcsak mint mesteremre tekintettem, hanem mint fantasztikus emberre is, aki az egyik legjobb barátom lett.

Azokban az évtizedekben divat volt magyar filmet nézni, és ha nem is milliók néztek meg minden filmet, de könnyebben el tudott érni egy film 4-500 000 nézőt, ami ma rekordnak számít. Tehát ez nem jelentett kihívást, azt inkább az olcsó és alacsony színvonalú filmtechnika jelentette. Folyamatos harcot vívtam a korszerűbb, újabb technikáért, hiszen nyugaton akkor kezdték gyártani a fémhalogén lámpákat. Szerencsésnek érzem magam mégis, hiszen ha összehasonlítom a mai filmkészítési viszonyokat az akkorival, ma kiugróan szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy valaki folyamatosan filmezni tudjon, nekem pedig ebben volt részem harminc évig. Mondták is nem egyszer, hogy nekem csak megszületni volt nehéz.

Első rendezésednek, a Kengurunak óriási sikere volt '75-ben. Küzdened kellett a pályamódosításért, hogy operatőrből rendező lehess?

Egyáltalán nem, és ezt valószínűleg annak köszönhetem, hogy előtte készítettem egy dokumentumfilmet Tűzikovácsok címmel, ami megnyerte a krakkói rövidfilmfesztivál fődíját. Nyilván ekkor még emlékeztek az Utcán sikerére is, így hát a Bertha Bulcsú regényéből készült forgatókönyvet nagyon könnyen elfogadták. Minden harc nélkül elkezdhettem forgatni, és az elkészült filmnek döbbenetes sikere volt, nepperek árulták a jegyeket. Tíz évvel ezelőtti adat szerint 1 millió 800 ezer ember látta, ami hihetetlen.

A fiatalokról szólt, arról a korosztályról, amelyik leginkább moziba járt, egy teljesen újszerű road movie volt, az akkor legnépszerűbb zenekarok közreműködésével. Legnagyobb élményem, hogy sokan megkerestek azzal: a film hatására lettek kamionsofőrök.

Olvastam a Jelenkort, ahol folytatásokban közölték a regényt. Egyre jobban tetszett, megkerestem az írót, hogy adja oda az egészet elolvasni, mire kiderült, hogy folyamatosan írja. Rám bízta viszont a forgatókönyv írását.

Fölmértem a veszélyeit. Addig egy sikeres operatőr voltam, de tudtam, hogy ha rendezőként egy sikertelen filmmel debütálok, operatőrként is bukom. Ha viszont sikerül, lehet, hogy sok rendező már nem kér fel többé operatőrnek. Tehát ezeket fölmértem, nagyon élveztem viszont a kihívást. Egy nagy hibát viszont elkövettem - nem kértem fel operatőrt. Addig azt szoktam meg, hogy a kamerán keresztül készítek filmet, és elképzelhetetlen volt, hogy a kamera mellé üljek. Ez viszont olyan nehézségeket jelentett, hogy végül átadtam a kamerát Szabó Gábor tanítványomnak.

A film közönségsikere óhatatlanul arra késztette a rendezőket, hogy védekezzenek. Elkezdték piszkálni a filmet, leginkább politikai oldalról, hogy a rendszert kiszolgáló filmet készítettem. Nem volt ez általános, hiszen például Rényi Tomival a K. O.-t, vagy Szörény Rezsővel a BÚÉK című filmet ezután forgattuk. De a sajtóban is megjelentek olyan cikkek, amelyekben kaptam a pofonokat.

Bizonyításra inspirált, így született meg a Kihajolni veszélyes című film, amiért megkaptam a montreali fesztivál fődíját. Hatalmas élményt jelentett, amihez az is hozzájárult, hogy a zsűri elnöke Alain Delon volt.

Sokat jelentettek, mint ahogy ma is.

A Filmfőigazgatóság és a Hungarofilm döntötte el. De akkor még nem volt ennyi fesztivál, a cannes-i, velencei, montreali, moszkvai és londoni fesztiválok voltak a legjelentősebbek, mint ma is.

Lényegesen nagyobb presztízst jelentett a hatvanas, hetvenes években minden szempontból. Társadalmilag is, utazás szempontjából is. Szolgálati útlevéllel bárhová utazhattunk akkor, amikor mások még nem. Rangot jelentett filmesnek lenni.

A Vámmentes házasság finn-magyar koprodukcióban jött létre. Milyen körülmények között?

A finn filmalapítvány vezetője felajánlotta a magyaroknak, hogy a két rokon nép készítsen közösen koprodukciós filmet. Engem kerestek meg a Filmfőigazgatóságtól, összehoztak a finnekkel, és rám bízták a film ötletét, ami Kiss Mari életéből adódott. Ő angol emberrel házasodott össze, nem kifejezetten azért, hogy külföldön élhessen, de ez is belejátszott. Akkoriban egyre többen próbáltak névházasság révén külföldre jutni. A koprodukció nem volt mindennapos akkoriban, de nagy szerencsével könnyen haladt előre a dolog. Az ölembe zuhant a lehetőség, a finnek által adott pénz, könnyen alakult a magyar stúdiórészvétel, tehát szerencsém volt a későbbi abszurdokkal együtt.

A finn filmalapítvány által kijelölt producer ellen fellázadt a kinti szakma azzal, hogy ő jobboldali producer. Sztrájkba léptek ellene stb. A film díszbemutatója Helsinkiben volt, kiemelkedő körülmények között, hiszen egy különgéppel magyar kormánydelegáció is érkezett Pozsgai vezetésével, mert az akkori finn elnök, Kekkonen is ott volt a bemutatón. Igen ám, de két nappal előtte kitört a sajtósztrájk Finnországban, nem jelentek meg újságok, a média hallgatott, így egy hír sem jelent meg sem újságban, sem híradóban, sehol.
Magyarországon viszont nagyon jó fogadtatása volt a filmnek, köszönhetően a három főszereplő lánynak, Margittai Áginak, Kiss Marinak és Esztergályos Cilinek. Példa nélküli sikerük volt, hiszen addig nem fordult elő, hogy hárman együtt kapják a legjobb női főszereplő díját a chicagói filmfesztiválon.

Remek színészek, az életben is barátnők, Margittai Ágival egy házban laktam akkoriban, így rajta keresztül ismertem meg a többieket is. Nagyon sokat hozzátettek a történethez a remek humorukkal, improvizációikkal. Rájuk épült a film, az ő ötleteiket is felhasználja.

Talán abban, hogy életszerűen sikerült megvalósítani egy humoros filmet.

A Queen film is novum volt Magyarországon, hiszen rengeteg kamerával, paralel vágva készítetted.

A Multimédia Europe szervezte magát a koncertet. Ilyen volumenű együttes, mint a Queen, nem volt itt azokban az években. Így már maga a koncert is nagy ügy volt. Hogy eljöjjenek, a film lehetőségét is felvetették nekik. Én előtte Szörényi Leventéék búcsúkoncertjéről forgattam filmet A búcsú címmel. Ezt a filmet látta Hegedűs László, a Multimédia Europe vezetője, és felkért a Queen film készítésére, miután megmutatta az együttesnek is ezt a koncertfilmet. Megörültem a lehetőségnek, hiszen a kedvenc együttesem, de éppen ezért nagy kihívást jelentett Magyarországon forgatni egy jobb koncertfilmet, mint amilyen előtte máshol sem készült. Tizenöt kamerával forgattuk, a filmgyár és a televízió legjobb operatőreivel. Szabó Gábor összemontírozta az összes kamera felvételét úgy, hogy egy képen lehetett látni a tizenöt kamera felvételét, amin követhető volt minden. Ezután három-négy vágócsapat dolgozott egymással versenyezve. Karácsony előtt be is lehetett mutatni a filmet.

A munkakópiát kivittem Londonba, nagy izgalommal, mert kihagytam számokat, az egyikből kivágtam fél percet stb. Nagyon tetszett nekik, az volt az egyedüli kérésük, hogy a zenevágást ők csinálják meg. Moziban mutatták be nálunk, külföldön pedig videón jelent meg, és hónapokig vezette a videó HIT listát. A saját példányaimból egy sem maradt, végül Németországban vettem magamnak.

Ők adták a koncertet, vagyis saját magukat, mi pedig a nyersanyagot, labort, gázsit, a munkánkat.

Mindegyikük hobbijáról készítettem egy rövid etűdöt előtte, egyikük például go-kartozott, a gitáros léggömbbel emelkedett, Freddy Mercuryt antik üzletekbe kísértük. Nagyon készségesek voltak.

A tévében minden műfajjal találkozhattam, forgathattam például a Pécsi Balettről is, később pedig minden lehetőséget elvállaltam műfajtól függetlenül.

Egyre nehezebben lehetett filmet csinálni, és egyre inkább elkedvetlenítette az embereket az akadályverseny , ami évről évre fokozódott. Nekem a kilencvenes évek úgy indultak, hogy afőiskolán főtanszak-vezető lettem, ami sok időt és munkát igényel. Emellett nincs sok lehetőség filmre készülni. A főtanszak vezetés mellett három filmet leforgattam, de kevés szabadidőm maradt. Óriási a versenyhelyzet, hiszen senkinek sincs előnye az ismertségéből. Mindenki keresgéli a kiutat, hiszen egyre több konfliktussal jár ma játékfilmet forgatni. Kis ország vagyunk ahhoz, hogy nálunk a film üzlet lehessen, ugyanakkor a filmezés egyre többe kerül.

A filmtörvény efelé mutat, de a kiutat az európai koprodukciók jelenthetik, ezek viszont mindig megnehezítik a nemzeti kultúra talpon maradását.

A rendszerváltás idején én voltam a rendezőket, operatőröket összetartó Alkotói Iroda vezetője. Az akkor létrejövő MMA-val sikerült egy olyan rendszert létrehozni, hogy néhány évig támogassa az alkotókat a státusrendszerből az önfenntartó helyzetbe. Nekem szerencsém volt, hogy a főiskolán volt egy fél státusom.

Olyankor tapasztalható szolidaritás, amikor mindenkinek létérdeke, hogy egy irányba húzzon, de gyakran van széthúzás is. Polarizálódott a filmszakma, csak azok tudnak egymásról, akik gyártó stúdión belül kerülnek kapcsolatba egymással. Kezdeményezés van, hiszen a Ráday utcában létrejött a filmesház, ahol hétfőnként vetítések vannak.

Az utánpótlás nevelése az egyik fő feladatod mostanában. Ezen felül milyen perspektivikus céljaid vannak ?

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Film- és Videóművészeti doktori – DLA – iskolájának lettem a vezetője, de emellett remélem, játékfilm készítésére is marad időm.

Nem bánnám, ha folytatódna az életemben az időszakonkénti szerencseperiódus, amiért nagyon hálás vagyok a sorsomnak. Bízom benne, hogy még lesz ilyenben részem.