Török Ferenc a Szezon forgatásán
88 KByte |
Több interjúban
elmondtad már, honnét is válogatod a szereplőidet. Egyrészt, akit régóta
"imádsz" (Sinkó László), másrészt pedig, akihez, úgymond, valamilyen
"közöd van": Nagy Ervin évfolyamtársad volt a főiskolán, Nagy Zsolt és
Kokics Péter pedig az alattad lévő osztályba járt - hogy csak a Szezonból
említsünk példákat.
Az epizodistákat pedig sokszor a haveri körömből válogatom. Vannak minimál szerepek,
ahova arc kell, nem feltétlenül színészi munka. A Szezonban próbáltam még
jobban odafigyelni a színészekre. Tanulok én is - minden újabb filmmel. A
szereplőválogatásnál feltettem magamnak az alapkérdéseket: mit akarok, és ki a
legmegfelelőbb a feladatra. A Moszkva térben ösztönszerűen dolgoztam, és
nem akartam, hogy a szereplők színészkedjenek. Sokszor csak annyi instrukciót adtam,
hogy "gyere be!", "nézz oda!" - improvizáltattam őket, és
megtartottam belőle azt, ami tetszett. A Szezonban megpróbáltam továbblépni, hogy legyen munka, dolgozzanak a színészek. Intellektuális kihívás, mérce,
hogy partnere vagyok-e például Sinkó Lászlónak? Vagy - akármennyire haver,
évfolyamtárs - Nagy Ervin vagy Nagy Zsolt a legjobb színházi rendezőkhöz szoktak.
Ahhoz, hogy ezek a színészek elfogadjanak hiteles rendezőnek, túl kell lépni az
animációs szinten, ahogy az "amatőr" szereplőket instruálod, merre
menjenek, nézzenek, forduljanak. A Szezonban másról volt szó: egy
élethelyzetet akartam megteremteni. Mindezt egyszerű színészi eszközökkel, mégis
komoly színészi munkával sikerült elérni.
Nagy Ervin és figurája, Virág, plusz áthallással bír a Szezonban,
hiszen a pornófilm-casting jelenet - operatőr: Mundruczó Kornél - egyértelműen utal
Mundruczó Kornél első nagyjátékfilmjére, a Nincsen nekem vágyam semmire,
amelyben szintén Nagy Ervin a főszereplő.
Öregszünk már annyira, hogy filmjeinkben megidézzük, azt, ami kicsit is fontos
nekünk. A Nincsen nekem vágyam semmi volt az első film, amire azt mondtam,
hogy "hú! ezt egy csávó csinálta itt Budapesten, aki annyi idős, mint
én!". Kornél évfolyamtársam volt színész szakon, s - mivel ez a jelenet olyan
színészt igényelt, aki tud a kamerával is bánni, mert ugye hasznos képet rögzít -,
jött az ötlet, ha már Ervin a hős, legyen Kornél az operatőr. Tudatos utalás és
szimplán praktikus megoldás egyszerre.
Készül a saját filmtörténet-jegyzet.
Ez mára már elkerülhetetlen. Szinte minden nap találkozunk valahol, kialakul egy
közösség, hiába tiltakoztunk ellene annyit, hogy csupán generációs alapon
határozzanak meg minket. Ugyanazokra a helyekre járunk, ugyanazokat a filmeket nézzük,
egyszerre pályázunk az MMK-hoz, mindent tudunk a másikról. Éppen ezért ezek a filmek
hatnak rám a legjobban, mert ott vagyok a forgatókönyv első mondatánál, máskor a
vágáson, a hangutómunkán. Bárkiről beszélhetek: Kornélról, Hajdu Szabiról,
Fliegauf Bencéről. Nyilván más filmeket csinálunk, és mindenki ügyel rá, hogy ne
legyen túl "irányzatos", mindenki meg akarja tartani a saját világát, de a
filmek óhatatlanul is hatnak egymásra. Mára sokkal fontosabbak lettek nekem ezek a
filmek, mint a főiskola előtt látott Godard-ok, vagy Fellinik, azok inkább a
felhőkben lebegtek, ezeket annál sokkal tisztábban értem és érzem, nem az álmaimban
vannak, hanem itt az utcasarkon.
Egyáltalán, hogyan kerültél a film közelébe? A sokat emlegetett - és a
Moszkva téri fikciós történetben elmesélt - érettségi ('89) után fényképész
iskolába mentél.
Nem nagyon tudtam, mi legyen velem a gimnázium után, úgyhogy '89-től '91-ig
fényképésznek tanultam. Számomra akkor nyílt ki a világ. A jó filmektől eléggé
elzárva tengettem a gimnáziumi éveket, bár egy-két kultfilmet azért láttam. '89-ig
videó nem nagyon volt, moziba lehetett menni s néha a tévében adtak jó filmeket.
Első ilyen emlékem a Hitchcock-sorozat, amit 14-15 évesen már megnézhettem szombat
késő éjszaka. Persze, nem filmművészeti szempontból volt nagy élmény a Madarak
vagy a Psycho, hanem attól a sötét félelem-érzéstől, amire máig emlékszem. A
gimnáziumban lázadó kultfilmnek számított Alain Parker Falja, vagy Gothár Péter Megáll
az idője. Tarkovszkijt, Fellinit vagy Godard-t már a gimnázium után ismertem meg.
Volt pár idősebb srác a fotós suliban, akik sokszor megmondták, mit nézzek meg, vagy
mit olvassak az akkor induló idiotisztikus magazinok helyett. Kovács Melinda
esztergomi csoporttársam ajánlotta, hogy ha nem jut jobb az eszembe,
jelentkezzek az esztergomi főiskolán induló Lányi András-féle filmelméleti
kurzusra. (Sodródó filmes vagyok.) Aztán Esztergomban találkoztam Vertov, Murnau,
Antonioni vagy Cassavetes munkáival, és a nevek, filmek, irányzatok, stílusok elegye
Honffy Pali bácsi, Hirsch Tibor, Gelencsér Gábor óráin állt össze egy mozaikos
történetté. Pálfi Gyuri is az osztálytársam volt, egyszerre jelentkeztünk a
Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Mázlink volt: Simó Sándor csupa olyan
gyereket vett fel, akinek a film gyakorlati oldalához semmi köze nem volt, mondhatni,
"outsidereket".
...viszont megalapozott elméleti műveltséggel...
Az azért túlzás. A vonat motívuma a filmtörténetben című kamaszosan
komolykodó szakdolgozattal fejeztem be Esztergomot, persze: Lumiére, Mélies, (korai)
western, újhullám. - végigvonatoztam a filmtörténetet. A vonat és a film
ezerféleképpen megfeleltethetők egymásnak: a társadalomtörténet, vagy épp a
látvány szempontjából.
A féléves munka idején hirtelen elhittem, hogy egyszer tudományosan foglalkozom majd a
filmekkel. Naiv elképzelés volt, de akkor jólesett.
A családodban van filmes vonal?
Senki és semmi. Apai nagyanyám fényképész volt falun. Apám mérnök volt, anyám
titkárnő. Szétrobbant család, a szüleim egyéves koromban elváltak. Nagybátyámék
iparművészek, talán tőlük van valami képzetem az úgynevezett értelmiségi
létről. De soha nem volt napi kapcsolatom a filmmel - a színészettel még kevésbé.
Visszatérve, tehát Simó Sándor felvette az "outsidereket" -
köztük téged - a főiskolára. Hogyan kezdte a gyakorlati oktatást?
Először dokumentumfilmeket készítettünk. (Már Esztergomban is készítettem
dokumentumfilmet egy szociológiai táborban.) Nagyon bírtam az első évet a
főiskolán: társadalomtörténet, szociológia, valóság és dokumentum
problematikája. Mindenki megjelölt egy témakört, amelyet egész évben kutatott. A
menekültügyet választottam. Akkor zajlott a délszláv háború és Buk Miki operatőr
haverommal - aki azóta már Amerikában él - havonta látogattuk a menekülttáborokat.
Ebből született a Győztesek. Persze a nyolc kis doksiból egy jó film lett.
De nem is ez volt a fontos, hanem hogy Schiffer Pál és Simó stratégiát kínált a
téma becserkészésére: kiválasztod a témát, ami érdekel, és lassan eljutsz az
emberig, aki a filmed hőse lesz egyszer. A hosszú folyamat alatt döntéseket kell
hoznod, ezekhez alapkérdéseket teszel fel magadnak: mi az, hogy "valóság"?,
mi az, hogy "film"? A gyakorlattal párhuzamosan Báron György és Szabó
István filmtörténetet tanított. Báron az elejétől kezdte, szépen haladt
korszakonként, míg ötödik végére elértünk a jelenbe. Szabó szubjektív
filmtörténet órákat tartott. Leni Riefenstahlt, orosz propagandafilmet néztünk. A
filmrendező-léttel járó felelősségre nevelt. Felfogjuk-e egyáltalán, hová is
vetett bennünket a sors? Képes vagy-e vállalni, amit csinálsz? Mit engedhetsz meg
magadnak a vágóasztalon? Mit, amikor leteszed a kamerát?
Számomra a Moszkva térben és a Szezonban is valóság és fikció
viszonya az alapkérdés. Hogyan képezi le a filmrendező, vagy a forgatókönyvíró a
valóság esszenciáját, amikor óhatatlanul is darabjaira stilizálja azt az
élményanyagot - akár saját emlékeket (Moszkva tér), akár tapasztalatokat (Alig/
Szezon). Hogyan tudod fikcióban megfogalmazni a valóságot, majd lényegi
sérülésektől mentesen átcsúsztatni a mozikba.
Végül is minden művészi alkotótevékenységnek ezek az alap- és
folytonosan visszatérő kérdései, dilemmái, körei, nem?
Ezeket a kérdéseket nem nagyon lehet felülmúlni. Mindenki ezek körül kecmereg.
Persze lehet, hogy a képzőművészet felől közelítve inkább a forma izgatja az
embert, és az etikai kérdés nem úgy merül fel, mint a történetmeséléskor. Ez
talán különbség. De a tükörbe nézve saját magadnak akkor is hiteles választ kell
adnod. Ha viszont a történetet építed a valóságból, akkor nemcsak magadnak, hanem a
valóságnak is meg kell felelni. Ezerféle valóság van, ez benne a nehéz. Mindenkinek
más a valósága, mindenkinek más a képe a valóságról.
Dokumentumfilm (Győztesek) után készítetted
első főiskolás kisjátékfilmedet, a Hajtást.
Ismét a közeget választottam ki először. Egy csomó haverom
"hajtipajtizott", a Szentkirályi utcában a főiskolával szemben volt az
irodájuk. Ugyanazt a metodikát alkalmaztam, mint a dokumentumfilmnél. Próbáltam
közelebb kerülni hozzájuk, megismerni a közeget és törvényeit, és utána egy
figura sztoriját fikcióban elmesélni. A történet már másról szólt, de kötődött
azokhoz az alaphelyzetekhez, amelyek egy biciklis futár életét determinálják.
Párhuzamosan a dokumentumfilm-változatot is megcsináltam. A Hajtás-Pajtás menni
Amerika az első filmem volt, ami nemzetközi fesztiválokra kijutott. A
biciklisfutár szubkultúra is szerette a filmet. Világversenyeikre - amelyek persze
főleg a buliról meg a találkozásról szólnak - mindig viszik a saját filmjeiket,
amelyeket magukénak éreznek. Így nemcsak magukat, a filmet is mozgásban tartották: a
különböző biciklis futárszolgálatok hetente kérték tőlem a kazettákat.
Utána készítettük a "Török Sándor tévéjátékokat", a Valaki kopog
című szériát, amitől még mindig verítékezni kezd a hátam. Az adaptáció egy, a
harmincas években Erdélyből Magyarországra települő fiatalemberről, nevezett
Török Sándorról szól, aki író lesz. Lakik tizenkét budapesti albérletben, és
ebből nyolc szobát Simó kiosztott köztünk megfilmesítésre. Persze nekem az utolsó
jutott: amikor íróvá válik, a premier napja a Nemzeti Színházban, mellesleg le
kellett zárnom a sorozatot, be kellett fejeznem az egymástól teljesen széttartó,
nyolc különböző epizódot, hogy vetíthető széria legyen egyszer majd a
televízióban. Mert ezt már kifelé csináltuk, a TV2 pénzén. A főszereplő Rába
Roland az összetartó kapocs, egyébként a nyolc résznek semmi köze egymáshoz. Igazi
rémálom volt, nagyon megszenvedtem vele. Schulze Éva dramaturgia tanárunkkal
belekóstoltam, mit is jelent az adaptáció: egy leírt mondatot akár harminc percben
kibontani, száz oldalt pedig elfelejteni. A mai napig elkerültem az adaptálást, most
nyáron viszont tévéjátékot készítek Garaczi László Csodálatos vadállatokjából.
Kemény feladat. A Valaki kopog mind stílusában, mind időben eleve messze volt
tőlem. Szeretem az irodalmat, de sosem úgy vettem le könyvet a polcról, hogy ebből
milyen filmet tudnék forgatni. Most is felkérésre dolgozom, és inkább kihívásnak
tekintem, mintsem hivatásnak. Valami "vadállatit" akarok csinálni,
kísérletezni megint, mert amikor nagyon meg akartam felelni az anyagnak (Török Sándor
esetében), akkor nem igazán sikerült.
S a Valaki kopog után végre nemcsak DV-re vagy
betára forgathattál.
Még a főiskola alatt jártam a Tabán moziba egy kurzusra, amit Hartai László
szervezett, ahol azt próbálgattuk, hogyan lehet a valóság elemeiből fikciót
építeni. Találni mondjuk egy tárgyat, ami beindít egy történetet. Írtam egy
novellát egy fényképező automatáról, amelyik, ugye, négy képet villant egymás
után.
Amélie csodálatos élete.
Igen, csak öt évvel Amélie előtt. Később, a főiskolán készített tízperces
kisjátékfilm arról szól, mi van, ha beül valaki fotózkodni, és a villanások
között nem 10 másodperc telik el, hanem tíz év. A Tranzit azért fontos,
mert Garas Danival először dolgozhattunk 16 mm-es celluloidra. Nyert New Yorkban diák
filmfesztivált, Moszkvában legjobb kamerát és meghívták Cannes-ba. Két hétig
voltam Cannes-ban, pont, mikor Tarr Béla a Werckmeister harmóniákat mutatta be. Akkor
már megírtam a Moszkva tér forgatókönyvét, tavasszal már csak arra
koncentráltam. Cannes az utolsó állomás volt a forgatás előtt, vettem egy nagy
levegőt, lebuktam a tenger alá és csak hónapokkal később jöttem ki: augusztusra
leforgott az első nagyfilmem. Simó mint producer, azt ismerte föl, hogy a moziba járó
fiatalok és az osztályunkba járó rendezők nagyjából azonos életkorúak. A
multiplexek megjelenésével annyira megfiatalodott a mozikba járók tömege, hogy
gyakorlatilag nincs rajtunk kívül olyan korosztály a magyar filmgyártásban, amely
hitelesen sztorit tudna mesélni nekik. Másfelől pedig haverjaink, volt
osztálytársaink noszogattak minket folyamatosan , hogy "miért olyan szarok a
magyar filmek?", "hát, nem veszik észre, hogy itt vagyunk és egy film se
szól rólunk!". Nagyon imádtuk Truffaut-t, Godard-t, Szabót, Jancsót, éreztük,
hasonlóképpen kell elindulni, mint ők az ötvenes, hatvanas években: személyes
sztorikat először, aztán ami belefér!
A Moszkva tér önéletrajzi ihletésű. Simónak, osztálytársaimnak
elmeséltem, hogyan érettségiztem, és mindenki azt mondta, ez film. Talán azért, mert
fontos történelmi pillanatról szólt, amit mindannyian megéltünk, mégis egy privát
történetet mondott el.
Furcsán rímelnek egymásra: a '89-es érettségi, az aktuálpolitikai - most
már történelmi - helyzet, a rendszerváltás, nem?
"Hamis jegyek" volt először a Moszkva tér szinopszisának címe:
vonatjegyet hamisítottunk, hogy nyugatra menjünk, és úgy érettségiztünk, hogy
előre tudtuk a tételeket... Ugyanakkor, ebben az évben van a rendszerváltás, ebben az
évben leszek először szerelmes és ebben az évben hal meg a nagyanyám. Ez a néhány
(önéletrajzi) pont elégnek tűnt, hogy működő történet legyen, amit Schulzéval,
Simóval és az osztálytársaimmal gyúrtunk össze azzá, ami lett belőle.
Diplomafilmre akkor még nem volt pénz. Simó kitalálta, hogy inkább forgatókönyvvel
diplomázzunk, és aztán pályázati úton szerzünk pénzt a megfilmesítésre. Ne azzal
tökörésszünk, hogy a 10 perces 16 mm-es film után csináljunk egy 25 percest - ahogy
azelőtt volt szokás, a fölöttünk lévő osztályokban. Ne veszítsünk ezzel egy
évet! Írjunk forgatókönyvet, mert az a nagyjátékfilm alapja. Ha nincs nagyfilmed,
akkor nem tudsz bekerülni a forgalmazásba, és nem tudod azt mondani, hogy "itt
vagyok és filmet akarok csinálni!". Simó pontosan tudta ezt. S ma már ott
tartunk, hogy mind a nyolcan megcsináltuk az első filmünket. (Groó Dini is megvágta
már a Csoda Krakkóbant, láttam.)
S ekkor (2000) már rég nem volt meg, ugye, a korábban még biztonságot
nyújtó filmgyár sem.
Persze, abból mi már semmit nem láttunk, csak pár haldokló irodát, meg a TV2
tulajdonát. Sosem kaptunk fizetést a filmgyárból, nem voltak élő kapcsolataink.
Simó valamennyire odakötött ugyan minket, de az már csak az agónia volt, az állami
stúdiórendszer szétzuhant darabjai, anakronisztikus képződmény. '95-ben, amikor
elkezdtük a főiskolát, még csak-csak, de amikor végeztünk, már nem volt filmgyár
egyáltalán. '97-'98 táján, amikor indultak a kereskedelmi televíziók,
osztálytársaim, a gyártásvezető szak, úgy ahogy volt, elhagyta a főiskolát és
elment az RTL-hez. Azt a szakaszt éltük meg a magyar médiatörténetben, amikor a piac
betette a kaput az állami tévének és a filmgyárnak. Simónak is voltak jó kapcsolatai,
mégsem dobott oda minket a főiskolára folyamatosan érkező külföldi fejvadászoknak.
Pláne, amikor a Barbalics Péter-féle osztály Árpa Attila vezetésével kimasírozott
mellőlünk. A főiskola nem nagyon látott még olyat a történetében, hogy az épp
harmadéves gyártási-osztály a vizsgafilmek készítése közben cégeket alapít, és
elmegy egy kereskedelmi televízióba tanárostul, beszállító feladatokat ellátni,
majd két év múlva visszajön a főiskola udvarára motorokat bőgetni. Előttünk
zajlott az eredeti média-felhalmozás. Azóta sem kaptam soha egy kanyit se a kereskedelmi
tévéktől.
A Moszkva tér után, az Alig környékén
beszéltünk, akkor még egy kémfilmet tervezgettél.
Egyrészt amikor a Moszkva tér siker lett - díjak, több mint százezer néző
-, kicsit elröppentem. Másrészt tényleg vonzódtam a 60-as, 70-es évek francia
krimijeihez, vagy Új-Hollywoodhoz, a magyar fekete-fehér kommerszből a Foto Habert
szerettem. A filmtörténet akkoriban épp irányzatok nélkül csordogált, az
irániakról még semmit sem tudtunk. Jött a Tarantino-féle műfaji film
újraértelmezése című történet, paralell a Dogmával, ami formai szempontból elég
nagy hatású volt.
Bikácsy Gergely szerint túlértékelt irányzat.
Valóban, a Dogma nagyon jól marketingolt, föltupírozott történet és Lars von Trier
zseniális médiajátékos, de velük gyakorlatilag elérkezett a godard-i pillanat:
"Minden ember állampolgári jogon csináljon filmet!". Itt a DV, használd ki!
"Cogito ergo video!"
Szóval, elérkezett a kémfilm ideje: Jean-Luc Godard Németország kilenc
(új) nulla.
A '80-as moszkvai olimpiáról, és a paksi atomerőműről szerettem volna egy
komédiát, a világ legbénább kémjéről, aki azt a feladatot kapja Washingtonban,
hogy jöjjön el Magyarországra kinyomozni, mi is ez az épülő "paksi dolog",
atomtámaszpont, vagy nem. A hidegháború utolsó pillanataiban vagyunk, a '80-as
olimpiára nem jönnek az amerikaiak - feszkó van még, rendesen. (Ez a Növényi
Norbert-féle, Misa mackós olimpia, az első, amire emlékszem.) Az amerikai
titkosszolgálat egyetlen embert talál az egész kócerájban, aki tud magyarul,
természetesen egy '56-os család szerencsétlen kölykét, akit végül visszadobnak
Magyarországra. Tehát e köré szerettem volna egy "elmebeteg" filmet
csinálni, meg is írtam, Pax címen (így mondják Paksot az amerikaiak, egyébként
latinul "békét" jelent). Persze nem kaptam rá pénzt. Egyszer azért meg
kéne csinálni.
De hát még mindig létező a szocializmus, léteznek hatalmas obeliszkjei,
monumentális épületei, mint a Kreml a Vörös téren: a paksi atomerőmű, a kabai
cukorgyár, a balatonaligai pártüdülő, amiről épp' a filmszemle környékén
röppent fel a hír, hogy mégis eladják. Miért kezdett érdekelni a sorsa?
Valóban, mint a Kreml, csak sokkal kisszerűbben, sokkal "magyarosabban". Egy
haverom újságcikke alapján kerestem meg Schiffer tanár urat, aki sokat foglalkozott
ezzel a témával. Diktafonnal és fényképezőgéppel lementem Aligára, interjúkat
készítettem az ott lakó régi személyzettel. Teljes anakronizmus az a hely, ma is
állami tulajdonban van, ha nem is épp pártüdülő. Félelmetes és döbbenetes volt,
ahogy az akkori Fidesz-elit épp ott verte magát: nyaralt az új kádervilág. Első
pillanatban felidegesített, de mikor elhatároztam, hogy játékfilmet csinálok, sokkal
távolabb kerültem mindettől. Már nem az érdekelt, hogy privatizálják, vagy nem
privatizálják, hanem az, hogy milyen emberek élnek ebben a közegben. Elkezdtem
interjúzni fiatalokkal, akik a munkásszállón éltek, akkor jutottam el egy történet-kezdeményhez, amivel azután foglalkozni kezdtünk Podmaniczky Szilárddal. Az Alig
abszolút a Szezon előtanulmánya.
Bennem akkor tudatosult igazán, hogy van balatonaligai pártüdülő, amikor
a 90-es évek közepe táján egy biciklitúrán nem tudtuk simán megkerülni a
Balatont, mert a közút sorompóban végződött.
A Balatont a mai napig nem lehet körbebiciklizni egy kerítés miatt, ami Balatonaliga
és Balatonakarattya között lezárja az alsó utat. Fel kell menni a 70-es útra, és
ott a forgalomban menni tovább. Ott van még a régi lakat. Ha egyszer privatizálják,
talán fényesebbre cserélik majd, de a kerítés akkor is marad. Elátkozott hely.
Vonzódsz a vendéglátó- és szolgáltatóipari "rohangálós"
szakmákhoz? Mindkét mesterségről 2-2 filmet készítettél. A pincér és a futár
távoli rokonok, nem?
Igen, mert mindkettő egyfajta ideiglenességet képvisel, parkolópálya. Azokat az
embereket keresem, akik nem döntötték el, mi lesz velük. Manapság olyan
valószínűtlennek tűnik, hogy valaki eldönti: elvégzem a vendéglátóipari
középiskolát, és életem végéig pincérkedem. A biciklisfutárság is poén 17 éves
korban - 45 esztendősen már nem annyira. Nem nagyon szeretem az értelmiségi hősöket,
a művészeket, az újságírókat. A történet írásakor nem tudok velük azonosulni. A
hétköznapibb, egyszerűbb figurákat szeretem. Ez a közeg jobban érdekel, és
számomra jobban is értelmezhető.
Visszakanyarodtunk a beszélgetés elejéhez a figurák említésével a Szezon
"öreg" korcsmáros figurájához. Sinkó László filmbeli jelenlétének
találó megfogalmazását - függetlenül a konkrét időjárástól - talán az éppen
ma olvasott Hófúvás (Szomory Dezső) című novellában leltem meg. A
főhős várja a kis vasúti vendéglőben a vonatot, de az késik a
hófúvás miatt:"Már három
óra késése volt.
- Még lesz több! - mondta a pincér, aki elémbe tett, az asztalra, egy pohár
feketekávét." (.) "Olyan hang volt ez, ennek az egyszerű éjszakai pincérnek
a hangja, s olyan lélekből szólott ez a hang, hogy szinte benne volt a hófúvásban,
az éjszakában és a szomorúságban. Soha nem hallottam színészt, aki a maga
hangjával, azzal a három szóval, amit mondott, ennyire benne volt a szituációban.
Még lehetne hasábokat írni erről a hangról. Még lehetne keresni ebben a hangban azt
a rejtélyes összefüggést a hófúvás és a pincér élete között. Ahogy szólott ez
a hang rezignáltan, lehetett érezni, hogy ez az ember is benne van a hófúvásban. Hogy
az egész életét elfútta a hó. Hogy idáig fútta, eddig a kis állomásig."
Sinkó László hihetetlen figura, ráadásul vendéglátós dinasztiából származik,
édesapja vendéglős volt. Csukott szemmel tud sört csapolni. Szükségünk van arra a
nyugalomra és biztonságra, amit belőle árad.
Mi lesz a Simó-osztályból kinőtt Madzag Filmegylettel? Maradtok
szórólapozós, tiltakozós csoport vagy átalakultok, mondjuk, filmgyártó céggé?
Most már talán alakulgat. Próbáljuk komolyan venni magunkat, csak mindenki annyira
másfelé van állandóan. Másféle filmeket csinálunk, másból élünk, mások a
céljaink. Ha legalább abban egyetértenénk, hogy mi a jó és mi a rossz film - ahogy
mondjuk a Dogma marketingolja magát -, akkor lehetne belőle valami, jóval több, mint
egyszerű filmgyártó cég. Számunkra a személyes integritás a legfontosabb, így
persze sokkal nehezebb. Bár talán őszintébb is. Amúgy ez általános kortünet. Senki
sem szeret szorosan tartozni egy csapathoz. Sokkal inkább az egyéni hang és az
egyéniség kultusza dívik mostanában. Ugyanakkor a barátság, a nosztalgia összetart
minket. S ha nagy baj van, csinálunk is valamit. Az tart minket együtt, hogy semmi
biztos nincs az életünkben: nincs filmgyár, és nem vagyunk alkalmazásban más
cégeknél sem. Valahová pedig néha tartozni kell, mert nagyon nehéz egyedül bolyongani
a világban, hogy "majd csak lesz eccer valami!". Két tanárunk halála
óhatatlanul is összetartóerő a Madzagnak.
Azelőtt legalább volt Simó, volt Schiffer. Most már semmi nincs. Persze, amikor
dicsérnek vagy szapulnak minket, szakmán belülről vagy kívülről, sokszor egy
platformra terelnek minket, ez így mindenkinek egyszerűbb. A közös stúdió Simó
régi álma volt; hogy a Hunniát megújítva azt a műhelymunkát valósítsuk meg, ami a
hatvanas években olyan szépen működött, mondjuk a BBS-ben. A Madzag tíz emberből
és ezerféle történetből áll. Inkább azt mondom: létezget. Nem pörög százötven
százalékon állandóan, csak néha kilencvenkilencen.
(A felhasznált képeket a Szezon honlapjáról
kölcsönöztük - a szerk)
|
