Pinkóczi Júlia Egy turnűrt fölraffolni, az szinte művészet!
Beszélgetés Schäffer Judit jelmeztervezővel

24 KByte

1949-ben a Magyar Iparművészeti Főiskolán kezdte meg tanulmányait, az első díszlet- és jelmeztervező szak diákjaként. Mi vezette erre a pályára? Mik voltak az előzményei?

A mostani Képzőművészeti Gimnáziumba jártam, ami akkor nem gimnázium volt, hanem Szépmíves Líceumnak becézték. Nagyszerű festők és művészek tanítottak, az egész egy nagyon bohém szellemű iskola volt. Bementünk reggel nyolcra, és este nyolc óra után, amikor már lapáttal kergettek ki bennünket, akkor mentünk csak haza. Állandóan volt modellünk, állandóan lehetett rajzolni, szóval nagyszerű volt. Én ott - mivel nem volt díszlet- és jelmeztervező szak - divattervezést tanultam.
1949-ben a képzőművész Hay Károly - aki Hay Gyula író bátyja volt - indította el ezt a szakot az Iparművészeti Főiskolán, mi voltunk az első évfolyam.

A Szépmíves Líceumba mi vezette?

Kiskorunkban egy hölgy németet tanított a nővéremnek és nekem. De egyikünk sem akart németül tanulni. Én folyton rajzoltam, ezért a hölgy kitalálta, hogy akkor rajzoljunk öltöztetőbabát. Attól kezdve nem németül, hanem „öltöztetőbabázni” tanultunk. Én már elemi iskola előtt képes voltam reggeltől estig rajzolni. Voltak mesefilmjeim kitalált figurákkal, szóval egyszerűen imádtam rajzolni.

Nem gondolkozott azon, hogy esetleg mesefilmeket rajzoljon, vagy grafikus legyen?

Tulajdonképpen grafikára szerettem volna menni, de későn jelentkeztem a főiskolára. Akkor nagyon rossz anyagi körülmények között éltünk. Anyám nem akarta, nem tudta vállalni, hogy én öt évig tanuljak főiskolán. Aztán nagyon nehezen - hol kollégiumban laktam, hol otthon, teljesen váltakozó módon - de végül sikerült elvégezni.

A ’60-as években azután már mint tanár tért vissza a Főiskolára…

Igen, egy darabig én is tanítottam az utánunk következő generációkat. Nyolc évvel a főiskola után nem kisebb képességű tervezőket tanítottam, mint Vágó Nelli és Jánoskúti Márta, hogy csak a két legjobbat említsem. Meg például Gombár Jutkát is.

Önnek kik voltak a mesterei?

Az én mestereim Nagyajtay Teréz és Varga Mátyás voltak, a díszletesek tanára Oláh Gusztáv volt. Akkor nem volt még divat, hogy ugyanaz tervez díszletet és jelmezt. Ma mindenki a képesítését is úgy kapja, hogy ’díszlet- és jelmeztervező’, aztán az élet dönti el, melyik lesz. Persze csinálhatja mindkettőt, ha bírja, de nagyon sok a kettő kiviteleztetése együtt.

A főiskola elvégzése után a mai Vígszínházhoz került ösztöndíjasként…

Igen, bár akkor még úgy nevezték, hogy Honvéd Színház. Két évig voltam ott minisztériumi ösztöndíjjal. Az ottani jelmeztervező nem kimondottan örült nekem, ezért egyetlenegy akkori orosz darabot volt lehetőségem tervezni. Viszont abban az időben volt egy nagyszerű filmes, Pán Jóska, aki a filmgyárban tervezett díszletet. Neki támadt egy olyan ötlete, hogy megpróbál bábfilmet csinálni. Ez alatt a két év alatt tulajdonképpen mellette dolgoztam, bábokat kiviteleztem. Azt a fajta bábot csináltuk, aminek ha a fejébe belenyúl az ember, akkor az arcát tudja mozgatni.

Milyen filmek készültek itt?

Bányászokról szóló filmek, de nagyon jópofák voltak. Ebben az időben a József Attila Színház egy kicsit úgy működött, mint a Honvéd Színház (Vígszínház) kamaraszínháza. Fodor Imre, aki a Honvéd Színház - mai kifejezéssel élve ügyvezető - igazgatója volt, úgy döntött, hogy csinál belőle egy önálló színházat. Ő alapította meg a József Attila Színházat, és ő vitt oda. Szerintem a Vígszínház díszlettervezője, Upor Tibor javaslatára. Upor nagyszerű díszlettervező volt. Ha elfogott a rosszkedv, akkor mindig bementem hozzá beszélgetni, nézni, mit csinál.

A József Attila Színházban tíz évet töltött el…

Tíz kemény évet. Én ’56-tól voltam ott ’66-ig. Mindent, ami színre került, tulajdonképpen én terveztem. Akkor még nem egy-két darabra szerződtettek, hanem a jelmeztervező, aki oda szerződött, az csinált mindent.

Mi volt az első darab, ami közönségsiker lett?

A Váljunk el, amiben a szerelmespárt Ráday Imre és Komlós Juci játszotta. De színen volt még Kállai Iluval - aki akkor volt kezdő színész - a Megperzselt lányok, ami ugyancsak akkori darab volt, akkori ruhákban. Volt olyan, hogy a Planchon rendezte Három testőrt átvettük, Sinkovits Imre főszereplésével.

Ez volt az az emlékezetes előadás, melyben Sinkovits Imre 19 jelmezben szerepelt egyetlen este alatt. Nehezebb egy embernek ennyi arcot adni, mint ugyanennyi színész jelmezét kitalálni?

Hát fantasztikusan érdekes volt, mert mondanom sem kell, ahhoz, hogy valaki egy előadás folyamán tizenkilencszer ruhát váltson, nagyon gyors öltözések kellenek. Úgy kell kitalálni, hogy egy pillanat alatt lehessen váltani. Óriási sikere volt. Mint az őrültek, jöttek a színészkollégák más színházakból megnézni. Az Imre pedig, ha tudta, hogy ott van valamelyik kollégája, akkor belevette, utánozta a szerep egyik figurájában. Szóval nem is tudom hányszor, rengetegszer láttam ezt az előadást. Mindig új élmény volt.

Több száz színházi produkcióban vett részt, és számtalan filmnek is Ön tervezte a jelmezeit. Minden előadását látta, amelybe tervezett?

Muszáj…nincs olyan, hogy az ember nem látja. Öltözéses próbán az ember ott ül, és nézi. És ha tízszer öltöznek, akkor tízszer nézi. Nem azt mondom, hogy nem lehet kimenni közben, de azt végig kell nézni. Igen, rengeteget terveztem. Bevallom férfiasan, én soha nem számoltam össze, hány előadást csináltam. A rajzaimnak ma már a kilencven százaléka a Széchényi Könyvtárban van. Oda adtuk mind a ketten. A férjem is, aki díszlettervező, és én is. Egy kiállítás anyaga van csak itthon.

Mikor volt legutoljára kiállítása?

Néhány éve, a Vigadóban volt közös kiállításunk, a bábszínházas Koós Iván, Székely Laci mint díszlettervező, Vágó Nelli, Jánoskúti Márti és én. Az volt a legutolsó. De előtte volt a Várszínházban egy teljesen önálló kiállításom.

A József Attila és a Nemzeti Színház után az Operaházhoz szerződött 1987-ben. Mennyiben kellett másképpen tervezni egy színházi előadás kosztümjeit, mint egy operáét?

Az Operában három évig voltam mindössze. Más műfaj ugyan, de jelmeztervezésben nem jelent borzasztóan mást, csak - ha nem kamaraoperáról van szó - többet. A teljes énekkart és a statisztériát föl kell öltöztetni. Nem volt haszontalan ez a három év, de nem igazán tudtam a helyet megszokni.

Az operák mellett filmekhez is tervezett. A Pál utcai fiúk filmváltozatának Ön készítette a jelmezeit. Emellett a József Attila Színházban is bemutatták a darabot, mégpedig színésznők főszereplésével…

Igen, a József Attila Színház hívott meg, ahol a gyermekszerepeket színésznők alakították. Hát az nagyon helyes volt! Ott arra kellett odafigyelni, hogy ne nőiesek, hanem gyerekesek és fiúsak legyenek a ruhák. Először csináltam a filmet, amit Fábri Zoli az angol gyerekekkel készített, és utána ezt a női verziót terveztem a József Attila színházban. Hogy mikor volt, azt nem tudom, de Hegyi Barbara akkor végzett mint főiskolás.

A film esetén is volt valami különlegessége a jelmezeknek?

A Pál utcai fiúk nagyon jó munka volt, mert az elsőhöz, amit az angol gyerekek játszottak, vadonatúj ruhák voltak. Addig jóformán nem létezett gyerekruha a filmgyár raktárában. És hát úgy kellett kinézni minden ruhának, mintha időtlen idők óta hordták volna a gyerekek. Erre Fábri néhányszor „végignégykézlábaztatta” az angol fiúcskákat a filmgyár udvarán. Utána napokig stoppolták, foltozták, és úgy lett az igazi.

Nagyon jópofák voltak a ruhák, mert akkor még akinek az volt a foglalkozása, hogy jelmezt varr, az valóban jelmezszabó volt. Tudta, hogy kell ezeket kiszabni, és milyen módon kell megvarrni. Ma örülhet az ember, ha talál mondjuk három igazán jó férfi szabót, és három vagy négy igazán jó női színházi szabót, aki tud stílruhát szabni. Most aki varr, az majdnem mind butikot varr, ami egy másik szakma, össze sem hasonlítható.

Volt a Nemzeti Színházban egy szabásznő, bizonyos Gorondiné, aki negyven év után onnan ment nyugdíjba. Akkor jött divatba ez a butik varrás. Gondolta, miért ne próbálná meg, hiszen negyven évig színháznak varrt, hogyne tudná! És nem tudta. Egyszerűen nem tudta azt a trehányságot produkálni, amit kellett volna. Ezek fantasztikus korabeli szabások, halcsontos fűzők, halcsontos ruhák; egy turnűrt fölraffolni (csípő fölött redőkbe szedni az anyagot – P.J.), hát az szinte művészet! Hála Istennek, ma már a rendezők sem annyira igénylik ezt. Majdnem minden darabot áttesznek a mába, az ötvenes évekbe, és ha az ötvenes nem jön össze, mert már azt sem lehet találni ilyen régi, másodkéz boltokban sem, akkor kiegyezik abban, hogy a hetvenes évek, vagy a nyolcvanas évek. Hát ez a divat! Wagner operákat mai iszonyatokban énekelnek.

Nem lehet, hogy ennek hátterében anyagi okok állnak?

Anyagi háttere is van, de nem hiszem. Éppen ma beszélgettünk egy orvossal, aki kijár Bayreuthba előadásokat megnézni, és ő mondta, hogy egész elképesztő, mintha elfelejtették volna, hogy mi volt azelőtt, olyan fokon van minden gondolkodás nélkül áttéve a mába. Shakespeare-darabokat úgy játszunk, maiban, vagy majdnem maiban, mintha most írták volna őket. Van, amikor kicsit át is alakítják, szövegileg.

És erre van is igény?

Nem tudom, én nem ismerem annyira a mai ifjúságot, hogy tudnám, mire van igénye. Azt sem tudom, hogy egy fiatal rendező miért látja úgy, hogy a darab mondanivalója akkor is ül, vagy jobban ül, hogyha átteszi a mába.

A kosztümös darabok fantasztikusak tudnak lenni. De nekem nagyon gyanús, hogy ma már nagyon nehezen mozognak a színészek is a korabeli ruhákban. Az az érzésem, hogy akik tanítanak a főiskolán, azok sem tudják, hogyan kell megfogni egy hosszú uszályt a ruhán. Tényleg nem egyszerű egy lépcsőn fölmenni vele, de mégsem érzem indokoltnak, hogy nyakló nélkül mindent áttegyenek a mába. Nem tudom elhinni, hogy az ifjúságot nem érdekli egy igazán jól kiállított jelmezes darab.

Elmentem megnézni Weöres Sándor Holdbéli csónakosát az új Nemzetibe, amit Valló Péter rendezett. Fantasztikus előadást csinált, látványában is szenzációs volt. Szakácsi Györgyi és egy bábos készítette a jelmezeket, illetőleg a bábokat, és Horgas Péter tervezte a díszletet. Egy hat év körüli gyerek ült mellettem, pedig az előadás héttől olyan negyedtizenegyig tartott, és feszült figyelemmel nézte végig. Mögöttem két kislány ült, tizenkettő és nyolc, és úgy tapsoltak, mint az őrültek. Biztosan azért, mert egy olyan mesevilágot kaptak, amit talán még életükben soha. Annak ellenére, hogy az első pillanattól az utolsóig lenyűgöző volt, azt gondoltam, hogy a gyerekek egy idő után elfáradnak, de nem! Ez is azt bizonyította, hogy nem igaz, hogy mindent a mába kell áttenni, és úgy kell a mostani fiatalsághoz közel hozni.

Van kedvenc korszaka, amiben a legszívesebben tervez?

Én tulajdonképpen a mát szeretem a legkevésbé, lehet, hogy azért vagyok ennyire ellensége is. Persze a mában is lehet nagyon jót csinálni. De azért mindegyik korszakot szeretem, csak az a fontos, hogy a darab jó legyen, és érdekeljen.

Ha korszak nincs is, kedvenc színésze, vagy esetleg karaktere van, akire a legszívesebben tervez?

Nem, az sincsen. Az a lényeg, hogy karakteres legyen a figura. Akkor is, ha nagyon szép, és nagyon fiatal. Kamarás Iván például tőlem kapta az első ruhát, mert ő ott kezdett Ruszt Jóskánál, a Budapesti Kamarában. De imádtam Majorral dolgozni, és hát nagyon jó a jó színészekre tervezni.

A jó ruha hozzátesz a színész teljesítményéhez…

Rengeteget, rengeteget. Én például úgy szeretek darabot megtervezni, ha tudom, hogy kik játsszák. Mert hiába ugyanaz a darab, hogyha egy teljesen más színész játssza, akkor nem ugyan azt csinálom. Nagyon befolyásolja a szereplő személye, hogy milyen ruhát tervezek, azonos darabhoz.

Vannak színészekhez kapcsolódó bevett fogásai? Van olyan, hogy ha egy bizonyos színész játszik, szinte darabtól függetlenül tudja, mit tervez neki?

Nem, ilyesmi nincsen. De bizonyos alkatokra szinte kötött, hogy milyen ruhát lehet ráadni. Hogyha valaki molett, de a szerepe szerint mutatósan kell kinéznie, akkor azt figyelembe veszem. Én az operában voltam így, tudtam ki az első szereposztás, tudtam hogy gyönyörű hang, gyönyörűen tudja magát sminkelni, csak egy kicsit molett. Úgy terveztem meg a ruhát, és soha nem derült ki. Utána mesélték, mikor már nem ott dolgoztam, hogy az illető még mindig abban a ruhában játssza el egyéb szerepét is.

Hogyan kezd el feldolgozni egy művet? Hogyan születnek meg a jelmezek?

Elolvasom a darabot, beszélek a rendezővel, és megtudakolom a szereposztást. Ha a darab korabeli, annak ellenére, hogy számtalan korabeli darabot csináltam már életemben, mindig utánanézek a ruháknak igazi viselettörténeti könyvekben. Nem rajzolt viselettörténeti könyvben, hanem amiben korabeli festmények vannak. Mindig új ihletet ad. Nem létezik, hogy e nélkül nekifognék egy darabnak.

Ezek után a színészekkel is kell egyeztetni?

Mindig jobb, ha az ember megmutatja a színészeknek a skiccet, az többet mond nekik, mint egy beszélgetés. Van olyan, akinek eleve van elképzelése a figuráról, és kér valamit. Olyankor az ember spekulál rajta, és vagy összehozza a sajátjával, vagy ha nagyon jónak tartja, akkor az lesz a kiindulópont. Ez mindenképpen kollektív munka. Akkor is, hogyha az ember leül itthon, és megrajzolja készre a terveket. Még akkor is fölmerülhet valami a színész részéről, amikor a készet látja, mert addigra már ő is gondolkodott rajta.

Olyankor is lehet még változtatni rajta?

Hát persze! De meg kell beszélni a rendezővel, és ha valakinek annyira nagyon konkrét ötlete van, ami nekem is tetszik, akkor feltétlenül. Szóval ez tényleg társasjáték. Egyeztetni kell a varrodákkal, cipészekkel, kalaposokkal, fodrászokkal, mindenkivel. És mindenkinek külön rajzot kell adni. A cipőt mindig külön lerajzolni, a hajat mindig lerajzolni, sőt, elölről, oldalról és hátulról, ha csak nem ilyen zselézett modern frizura. De egyszer akkor is le kell rajzolni. Megszokják ám a részlegek, hogy kapnak rajzot, és nem is fognak hozzá nélküle.

A jelmezek színének lehet szerepe?

Persze, nagyon is. Az opera esetében például színekkel ki lehet emelni a kórusból a három főszereplőt. Az Operaház kórusa, amikor nincs összevonva az Erkel Színház és az Opera, akkor olyan negyven-negyvenhárom fő, ebből kell kitűnniük.

’86-ban csináltam a Traviátát az Operában, ami állítólag kimegy októberben Japánba. Gondoltam, megnézem, miket visznek ki, és hát néhol döbbent voltam. Részint a ruhák állapotán, részint, hogy az öreg Germont-t alakító énekes valamelyik másik darabból származó ruhában játszott. Korban is korábbi volt olyan harminc-negyven évvel, elképedve néztem. Felelősségre vontam az öltöztetőt, aki azt mondta, hogy később kapta meg a szereplőt, mert hát nem egyvalaki énekli, és nem tudott rá ruhát adni. Ez meg ráment. Úgyhogy nagyon, nagyon meglepődtem. Ennyi idő alatt valamennyire tönkrementek a ruhák, hát istenem! De az, hogy behoz egy fél évszázaddal régebbi ruhát, és föladja, mert nincs más!

Említette, hogy a Szépmíves Líceumban divattervezést tanult. Befolyásolta a munkásságát az éppen aktuális divattrend?

Ez önkéntelen hatás, mert az ember látja, utánanéz, hogy mi a divat. Meglátszik a korabeli ruháinkon is, hogy ezt itt most csináljuk meg akkorinak, akármennyire törekszünk a korhűségre. Mindig van egy-egy olyan vállmegoldás, ami akár lehetne mai is. Persze a mai is olyan, hogy akár lehetne akkori is, szóval ez ide-oda ható dolog.

Van visszafelé is hatása? Befolyásolják a színházi jelmezek a divatot?

Hát ezt nem tudom, hogy a színpadi jelmezek befolyásolják-e. De irtó érdekes, mert ma divat ez a fűző típusú derékrész a civil életben. Az utcán, melegebb napokon lát az ember ilyet, és ez például egy tipikusan korabeli dolog. Például a reneszánszban fűzték hátul a ruhákat. Szinte pontosan ezek a fűzők ma divatruhadarabokká váltak. A fiúdivatban pedig ez a kicsit állónyakú, derékba szabott, térd fölöttig érő kabát. Ez például egy tipikusan ferencjóska jellegű ruhadarab. De mondhatnám úgy is, hogy emlékeztet egy kicsit a civil papi ruhákra. Az anglikán papok hordtak ilyen zsánerű ruhákat. Irtó érdekes ez, hogy hatnak a dolgok.

Egy alkalommal a katonák sisakjára toll helyett partvisfejet rakott. Gondolom, számtalan ilyen ötletes megoldás született az évek folyamán. Mi volt a legmerészebb, amit színpadra álmodott?

Azt hiszem, hogy a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején csináltam a Nemzetiben egy Szép Helénát. Ott a katonáknak - a két hadvezérnek - olyan parókát terveztem, ami egy kopasz fej volt, és közepén a haj, mint a punkoknak. Az ötletet az ókori görög sisakok adták. Major nem értett vele egyet, de azt mondta, azért csináltassam meg. Megcsináltattam, és a színészek annyira röhögtek egymáson a társalgóban, hogy az nem igaz. Végül elvetettük ezt az ötletet.

Hogyan kap visszajelzést a közönségtől? Honnan tudja, hogy elnyerte a tetszésüket a jelmeze?

Egy alkalommal együtt csináltuk Majorral a Kényeskedőket. Ez abban az évben volt, amikor divattá vált a táncdalénekeseknél a hosszú haj, a trapéz nadrágok és hozzá a fodros ingek. Iglódi játszotta az egyik fiú főszerepet, neki terveztem hasonlót. Az öltönye nagyon vékony, puha bőrből készült, ami egy kicsit a mostani futtatott festésekre hasonlított. Tulajdonképpen a bőr gyár egyik próbafestése volt, amit elkunyeráltam tőlük. Volt hozzá Iglódin egy váll alá érő szőke paróka, és egy nagy fekete kalap. Isten bizony mondom, tíz percig tartó vastaps volt, amikor bejött. Ezt a fajta sikert szerettem, mert ez karikatúrának készült.

Még most is aktívan dolgozik?

Igen. Balázs Ágnes írt négy Andersen meséből egy darabot, amit a Magyar Színházban mutatunk be. Iglódi István rendezi, és én tervezem a jelmezt. Nagyon érdekes a darabban, hogy ugyanaz a figura, aki színészben megvan, megvan bábban is. Négy ilyen figurája van ennek a darabnak. Úgyhogy nagyon nagy kedvvel csinálom. Egy olyan előadást akar csinálni István, ami gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt szól.

Mennyi időbe telik egy átlagos produkció esetén a jelmezek megalkotása? És hány embert mozgat?

Színház esetén összesen egy hónap van rá, mert hat hét a próba időszaka a színészek számára. De én már korábban megkapom a darabot, mielőtt elkezdik próbálni. Ennek ellenére a varrodák állandóan rohamléptékkel dolgoznak.

Hány embert jelent ez?

Nálunk négyen vannak, plusz egy szabász és egy műhelyfőnök, aki hol a szabásban, hol a varrásban segít, a kényesebb munkákban.

Említette, hogy régen az adott színházhoz tartozó jelmeztervező csinált meg mindent. Napjainkban ez hogy van? Maradt a régi rendszer, vagy fölkérik egy-egy darabhoz a jelmeztervezőket?

Most a rendező dönti el. Nálunk például, ha vendégrendező rendez, akkor ő szokta megmondani, hogy ki tervezze a jelmezeit. A díszlet és jelmeztervező mindig a rendezőhöz kötődik.

Úgy, mint a filmnél a rendező-operatőr párosok. A filmhez egyébként másképp kell tervezni? Figyelembe kell venni, hogy a néző csak a vásznon látja a jelmezt, és nem élőben?

A filmnél azért kell másként, mert ott nagyon fontosak az apró részletek. Mert ugye bejön egy közeli, és az elárul mindent. Az operánál nem kell máshogy tervezni, mint a színházban. Valamennyiben más az opera, de hogy ott külön szisztémával kellene tervezni, az nem igaz.

A balett mennyiben más?

A táncolhatóság szempontjából, mert akár mai a balett, amiben mai ruhák vannak, vagy tegnapi ruhák, vagy bohócruhák, annak minden esetben táncolhatónak kell lenni. A balettnek istenien jöttek ezek az elasztikus anyagok. Rengeteget számít például a fiúk ruhájánál az, hogy hogyan lehet mozdulni egy zakóban.

Gondolom, ismerni kell a balett mozdulatokat is, hogy az a ruha funkcionálisan megfelelő legyen.

Igen, de ahhoz minden esetben a koreográfus szól hozzá, mert tulajdonképpen ott a koreográfus a rendező. Láttam olyan angol balettet, amiben uszályos ruhákban tudtak táncolni a balett-táncosok. Van, aki azt nem szereti. Például az Anna Kareninánál Pártay Lilla borzasztóan igényelte, hogy ne legyenek olyan hosszúak ezek a turnűrös ruhák, mert zavarja őt a mozgásban.

Kialakul valamilyen szakmai rangsor? Lehet érezni az előmenetelt?

Természetesen van valamiféle rangsor. Vannak tervezők, akik szinte mindenhova terveznek, és nagyon sok rendező dolgozik nagyon szívesen velük. Szóval van ilyen, a rendezők alakítják ki tulajdonképpen a rangsort.

Van valamilyen fórum, ahol a szakma találkozni tud?

Van egy „gittegylet”, ahol illene időnként megjelenni, mert mindig kapunk meghívót. Hogy én nem megyek már el, az odáig rendben van, de mások sem veszik a fáradságot. A legnagyobb ritkaság, hogy öt jelmeztervezőnél vagy öt díszlettervezőnél több összejön. Sőt, van, amikor annyi sem.

A rendszerváltás hozott változást a színházi szakmában is, vagy ez egy stabilabb, politikai rendszertől független világ?

Természetesen volt, ha az elég változás, hogy csak az nem csinálja, akinek nincs hozzá kedve.

Most könnyebb elhelyezkedni jelmeztervezőként, vagy korábban volt az?

Talán egyszerűbb, mert aki nagyon akar, és megvannak az idevágó ismeretségei, az főiskolai végzettség nélkül is be tud jutni. Azelőtt nem voltak ilyen szempontok. Azelőtt, ha egy rendező együtt dolgozott egy jelmeztervezővel, akkor legfeljebb az volt, hogy kipróbálom a másik jelmeztervezőt is, de azok mindig jelmeztervezők voltak.

Kétszer is kapott külföldön díjat…

Ez egy kiállítás eredménye volt. Nem nagyon fordultunk mi elő külföldön. Én Veronában terveztem a Denevért, aminek Vámos Laci volt a rendezője, és még valamit csináltam külföldön korábban. Nem nagyon mentünk külföldre, többek között mert az idegen nyelvek ismerete nem volt olyan általános, mint manapság. Bölcs dolog volt az öltöztetőbaba a német hölgytől, de nagyon hasznos lett volna mellette németül is megtanulni. Nem tudom, hogy miért volt bennünk ilyen ellenállás a német nyelv ellen. Pedig az egyik nagyanyám, az apám édesanyja, félig bécsi volt, és mindig ő vitt bennünket délutánonként sétálni. Ki volt kötve, hogy csak németül szabad beszélni vele. Így hát nem beszélgettünk a nagymamával. Hogy miért, azt máig sem tudom.

A művésznő honlapja

 Színházi tervei a weben http://www.szinhaz.hu/schaffer/tervek.html

Jelmezek http://www.szinhaz.hu/schaffer/jelmezek.html

 


45 KByte

34 KByte

45 KByte

42 KByte

45 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső