Bár korábban már kapott apróbb feladatokat a filmgyárban (Gázolás, Egy pikoló világos), de igazából a Mese a 12 találatról című vígjátékban fedezhette fel őt a közönség. Makk Károly a magyarországi totólázról készítette bájosan csipkelődő, a pesti élet mindennapjait érzékletesen bemutató alkotását. Psota a négy totózó egyike, a történelemtanár, a körzeti orvos és a kávéházi pincér mellett negyedikként egy kenyereslányt játszik. Figurája, Vali ennek a történetnek a nagy vesztese. Hiába fizet csak filléreket a főnyeremény, a többiek élete valahogy mégis megoldódik. Ő azonban csalódottan lép tovább, mert szerelme csak érdekből udvarolta körül. Ez volt Psota Irén igazi filmes belépője. 1957 tavaszán felkapták fejüket a nézők a moziban. A pályakezdő színésznő több húron játszott egyszerre: megcsillantotta a humorát és a tragikus énjét is belevonta a játékba. Meg kellett tanulnunk a nevét.

Alig egy évvel a feltűnést keltő filmes bemutatkozás után újabb Psota-film került a mozikba. Bán Frigyes 1958-ban bemutatott zenés vígjátéka, a Csendes otthon úgy kellett a nézőknek, mint egy falat kenyér. Kinn, a világban még zajlott a forradalom utáni megtorlás, de az emberek többsége nem tudott, vagy nem is akart tudni erről. A zsöllye mélyén szórakozni szerettek volna, és hálásak voltak az efféle filmekért.
A rendezés, de még a sztori is a második világháború előtti kort idézi. Sok a műtermi felvétel, a kamera alig megy ki az utcára. A párcserés szerelmi história – ha kivesszük belőle a tanácsi bürokráciát – akár húsz évvel korábban is játszódhatna. Psota, noha egy énekesnőt játszik, itt még nem fakad dalra. Pedig van a filmben sláger is, Fényes Szabolcs „Összecsendül két pohár” című dala innen indult hódító útjára. Psota Irén Gabi, az énekesnő szerepében addig jár a vőlegénye nyakára, míg az végre meg nem írja neki ezt a számot. Csakhogy az ifjú komponista ihletője nem a menyasszonya, hanem a lakásába tévedésből melléje beutalt, ugyancsak vonzó és csinos gyógyszerésznő (Galambos Erzsi).
Mit tehet akkor Psota? Ha már nem lehet primadonna, azaz első asszony, beéri karakterszereppel, s bosszúból kezét nyújtja az idősecske főgyógyszerésznek (Ungvári László) némi koturnusos, nemzeti színházi beütéssel. Így is lubickol a szerepben: fölényesen veszi tudomásul, hogy a szeretett férfit (Zenthe Ferenc) elhappolták az orra elől. Királynői tartással távozik – mintha már átélt volna ehhez hasonlót a való életben – nem véve tudomást róla, hogy az ajtón túl tán mégsem az igazi boldogság várja dramaturgiai kényszerből vállalt új párja oldalán. Akárcsak a magyar nép 1957-ben. Jelszó: ha nem lehet, amit akarsz – akard, amit lehet.

Mikszáth Kálmán bájos kisregényének, a Szent Péter esernyőjének külső felvételeit eredeti helyszíneken, a Felvidéken forgatták. Bán Frigyes rendező nem feledkezett meg a színésznőről, aki előző filmjében (Csendes otthon) remekül komédiázott. A kedves szerelmi történetbe Psota lopja be a komikus hangulatot. Francia társalkodónő, aki valamiféle rejtélyes okból tévedt ide, a Kárpát-medencébe, a „barbárok” közé. Kimarja a torkát a paprikás szósz, de az első pohár bor után már jobban érzi magát. Akcentusa az előre kiszámított humor forrása. Evőpartnere most először, de nem utoljára, Márkus László. Komikus kettősük végigvonul majd az elkövetkező évek hazai játékfilmjeiben.

Makk Károly klasszikussá vált remekműve, a Ház a sziklák alatt előbb aratott sikert külföldön, mint idehaza. A Balaton-felvidék bazaltkövei között játszódó, antik sorstragédiákra emlékeztető szerelmi dráma főszerepében örökre emlékezetes alakot formált. Púpos vénlány figurája pályafutásának egyik színészi magaslata. Egyszerre játssza el a megcsúfolt érzelmeket, a szeretet zsarnoki hatalmát, s mutatja meg az áldozatkészség buktatóit. Zsarnok királynő és alázatos szolga. Egyenes jellem – görbe háttal. Vétke az, hogy nem látja be, úgy kell adnia, hogy ne várjon érte viszonzást. Szinte tulajdonának tekinti a szeretett férfit, s amikor az, a dolgok rendje szerint egy másik, egészséges nőre vet szemet, képtelen a realitásokat elfogadni. Ugyan ki tenne mást az ő helyében? Személye ekkor elviselhetetlenné válik, féltékenység és gyűlölet árad belőle. A végzetét készíti elő, senki sincs, aki melléje állna, a nézők gondolatban már kivégzik, amikor sógora, a szeretett férfi lelöki a szikláról.
Psotának van egy nagyjelenete – egyik a sok közül. Amikor a hegyen meglátja a rókát, hisztérikusan sikoltozni kezd. Arcán a gyűlölet kétségbeesése – nem a ragadozó állat, hanem az egész világ utálata, amely kizárja őt a boldogságból. Félelem és megvetés, elszabadult ösztönök, ellenőrizetlen gyűlölet-áradat. Ép érzékű néző ekkor ítéli halálra őt. Ferenc (Görbe János) csak az ítéletvégrehajtó.
Honnan tud ez a színésznő a titkos ösztönélet efféle mélységeiről? S hogyan tudja szabályozni, hogy lelke mély bugyraiból elővett hisztériájából, mennyit tegyen nyilvánossá a szerep teljes körű ábrázolása érdekében? S mekkora nagyság és tehetség kell hozzá, hogy szexbombaként ennek a csúnya vénlánynak a maszkjába bújjon? Hiszen ilyesmit csak belülről fakadóan lehet megteremteni. Mi dúlhatott Psota Irénben miközben púpos Terka sorsát élte végig?

Újabb elmúlt esztendő, s végre megjött a várva-várt énekes szerep. Sebes Maca dizőz, a Kakukk bár sztárja. Lába előtt hever muzsikus, impresszárió, no és mindenekelőtt a közönség. Gertler Viktor, az öreg mester ismerte a régi aranyszabályt. Ha a filmben akad egy slágerszám, nyert ügye van, a siker jön magától. Az Énmellettem elaludni nem lehet kezdetű számmal (szöveg: Darvas Szilárd, zene: Polgár Tibor) nem kisebb vetélytársat győzött le a filmben, mint az operaházi tagsággal büszkélkedő, szép és kitűnő hangú énekesnőt, Házy Erzsébetet. Hiába Házy a primadonna a Felfelé a lejtőn címen futó bűnügyi vígjátékban, ő komoly betétdalokat énekel. Hiába győz minden téren – szerepe szerint – a pacsirta hangú, szőke csillag, sláger ebből a suta szövegű dalocskából lett, mert Psota ellenállhatatlan, mert a nyílt színen elájul saját édesapja nézőtéri horkolása hallatán.

A mozinézők felfedeztek maguknak egy énekesnőt. Aki még nem tudta volna, 1959 tavaszán megtanulhatta, Psota Irén művészetébe nemcsak a tragédia, a vígjáték tartozik bele, hanem egy jól eltalált dalbetét örökzölddé avatása is. Jelképerejű lett ez a filmsláger, Psotára vonatkoztatták, s nem tévedtek: őmellette tényleg nem lehetett elaludni.

A filmrendezők ekkorra már felfedezték őt. Az 1960-as bemutatók közül hét film főcímén szerepel a neve. A szerepskála széleskörű. Akadnak köztük rosszlányok (Merénylet, Alázatosan jelentem), akad klasszikus irodalmi mű adaptációjának kisebb szerepe (Légy jó mindhalálig), s akad olyan feladat, mikor a színésznőnek színésznőt kell játszania (A három csillag). A szerepzuhatag legemlékezetesebbje mégis Elza, a titkos lóversenyszenvedélyének hódoló nagynéni a Rangon alul szerelmi vígjátékában. A rendező megint Bán Frigyes, aki szinte évente rábíz egy-egy hálás filmszerepet. Hogy ebből a meglehetősen sematikus alapötletű történetből mégis épkézláb és nézhető film született, elsősorban a parádés színészi alakításoknak köszönhető. Ebben a pedagógiai célzatú történetben mindenki jó. Psota mellett az immár elmaradhatatlan partner, Márkus László jelenik meg, mint pénzét a versenypályára hordó, jobb napokat látott fogorvos. Elza a történet szálainak szövője. Ám mégsem akként alakul a gunyorosan bemutatott úri család egyetlen leánygyermekének sorsa, mint azt ő elképzelte. A kislány mégis a munkásfiút választja – a film megrendelőinek és a kor hivatalos ideológusainak örömére –, a fogorvos vőlegényjelölt Márkus Psotával a karján távozik. A csipkelődő humornak örültek a nézők, a beléjük sulykolt „eszmei mondanivalót” az első utcasarok után elfelejtették.

Nagy színésznő számára nincsen kis szerep. Így lehetett evvel Psota Irén is, amikor elvállalt Makk Károly üde kis vígjátékában (Fűre lépni szabad) egy nyúlfarknyi epizódszerepet. Egy olasz állampolgárságú dáma átkozódik a magyar benzinkút mellett, mert a film főszereplő fiataljai burgonyát dugtak kocsija kipufogójába. Ezúttal nem vált be a pénzszerzési trükk, a talján autós hölgy résen volt, fülön csípte a szélhámoskodó szerelmespárt.  Psota tökéletes nylon-eleganciában ágál. Ahogyan mi 1960-ban a nyugati luxust képzeltük! Rövid szerep, remekül megoldva. Negyvenegynéhány év múltán sem lehet elfelejteni, ahogyan azt a magyar krumplit mint bűnjelet mutogatja nekünk.

Három vénkisasszony tűnik föl a nyári melegben pár hét alatt összetákolt jégrevü-filmben (Napfény a jégen, rendezte: Bán Frigyes, 1961). Kiss Manyi és Mezei Mária mellett Psota Irén hirtelen hozzáöregedett idősebb pályatársnőihez. Mindent tud, amit azok. Énekelni, táncolni, szteppelni, úgy, miként azt a második világháború előtti filmjeinkben Kiss és Mezei művésznők, a fürge kobold és a végzet asszonya szerepkörében művelték. Psotának nem kellett hosszú iskola, kabaréban vagy operettben eltöltött évtizedek. Megvolt a figura. Vidéki tanti, aki jó pár évet letagadhatna, mert igazából még nem vette ki a részét az életből.  Ellenállhatatlan a három perszóna, amint az utolsó pesti divat szerint átöltözve elakad velük a lift két emelet között. Nem zavarja őket a technika csődje, nekifognak mókázni. Eléneklik azt a számot, sőt, el is táncolják, végül szteppelik, amiből sláger lett miattuk. "Nékem csak Budapest kell!"   A filmet rég elfelejtettük, méltán borult csacska történetére a feledés pora, de – nem is a dal – a produkció, a három különböző életkorú, ám azonos rangú színésznő magánszáma halhatatlan lett. Egy buta vígjátékban, a cselekmény szerint csődöt mondó felvonóban kellett kiderülnie, hogy ők hárman a legellentétesebb érzelmek húrján tudnak játszani, hogy tehetségük egy tőről fakad. Dal, móka, kacagás vagy dráma, könnyek, szomorúság – nekik teljesen mindegy.

"Én nem akarok mindenáron férjhez menni" – ez volt Psota egyik gyorsan slágerré váló táncdalának a refrénje. 1961 szilveszterén énekelte először a televízió nyilvánossága előtt Tamássy Zdenkó szerzeményét. De mintha már korábban is ennek a jelszónak a jegyében osztották volna rá a rendezők a szerepeket. Legtöbb filmjében egyedülálló, magányos nő. Független, akinek nem kell más segítsége az élethez, mert megáll a saját lábán, vagy nincs is rá lehetősége, hogy társat találjon, mert kihasználják, megalázzák. Láttuk ezeket a lányokat, asszonyokat, akik egyáltalán nem voltak boldogok.

Megint egy újabb házasságszerző szerep a Nem ér a nevem magányról szóló keserédes komédiájában. Juci, a társbérlő majdnem olyan szexepiles, mint Pusztai Pál karikaturista Jucika figurája akkortájt a Ludas Matyi hetilapban. De Juci mégsem magának szerez párt, erről hallgat, nem beszél. Juci feltehetőleg magányos, de Juci mégis a társbérlőnőjét adja férjhez. Ellentmondást nem tűrő energiával tuszkolja ki pesti magányából a félszeg és, valljuk meg, csúnyácska mozipénztárosnőt (Tolnay Klári bátor szerepvállalása), hogy egy tanulságos balatoni nyaralás során újra meglelje a párját. Juci marad egyedül, neki nem oszt partnert a forgatókönyvíró. Juci erős, megáll egyedül is a lábán. Nem akar mindenáron férjhez menni. Hogyan is ér véget az a szilveszteri sláger? „Én nem akarok mindenáron házasságot, mert én az igazit keresem”.

Az 1962-es év mintha fordulatot hozna Psota filmszínészi pályáján. Éppen egy évtizede végzett a Főiskolán. Húsz filmszerep van a háta mögött, köztük nagy alakítások, örökre feledhetetlen alakok. Kitüntetéseket is kapott már: Jászai díjas lett 1959-ben, majd kisvártatva 1962-ben megint. Mégis megváltozik körülötte valami. Bár kitűnően énekel, bizonyította ezt a filmeken kívül is, olyasmi még elképzelhetetlen nálunk, hogy egy színésznőnek nagylemeze jelenjék meg. Sőt, a Csudapest címen forgatott revüfilmben egy nála alig ifjabb kolleginája játszik (kevésbé eufemisztikusan: tátog) helyette, miközben ő énekel. A hangja kellett, az alakja nem.

Magyarországon nincsen sztárrendszer – Magyarországon szocializmus van. Olyasmi elképzelhetetlen, hogy egy különleges tehetségre üzleti vállalkozás épüljön, hogy mint Jávor vagy Karády esetében, szériák készüljenek egy-egy színész rendkívüli képességeire. A zseniális Latabár Kálmánt is ekkortájt felejtik ki a filmgyári szereposztásokból. Psota Irén kap szerepet, ha kevesebbet is, mint néhány évvel korábban, amikor filmszínészi foglalkoztatási csúcsot döntögetett. Jönnek az elhagyott, magányos nők, majd eljön minden színésznő rettenete, az első anyaszerep. Psota nem bánja – hiszen ő púpos Terka volt huszonnyolc évesen.

Sok év után is meglepően hitelesnek tűnik Nádasy László elfelejtett filmje 1962-ből. Ha a nagy politikai kérdésekről még nem is lehetett őszinte műveket forgatni, a magánélet apró lázadásai már teret kaphattak a filmgyári tématervekben. A Lopott boldogság nem egyszerű szerelmi háromszög történet. Nem csupán arról szól, hogy a férfiak bizonyos életkorban megbolondulnak, mert elvakítja őket egy, a feleségüknél ifjabb és csábítóbb nőalak. A középkorú házaspárnak nincs gyermeke. A férj apránként beletörődött, hogy így élik le az életüket, míg föl nem villan előtte egy másik, gyermekáldással induló kapcsolat lehetősége. A szocializmusban csak efféle – pozitív kicsengésű – csábítás lehetséges. Vass Éva, a vetélytárs, vonzó, de szerény, semmi kihívó szexepil nincsen benne. Psota a vesztes nő szerepében már a nagyszerű színpadi Yermát előlegezi. Boldog boldogtalan, mert magas hőfokon éli meg élete nagy hiányát, örök veszteségét, a gyermektelenséget.

Psotából 1963 körül hirtelen magány-szakértő válik – a moziból legalábbis így látszik. Makk Károly hívja újra egy rövid szerepre. A feladat azonban súlyát tekintve olyan, amelyre a nyugati filmekben azt szokták kiírni a főcímre: „avec participation”. Egy jelenete van csak az Utolsó előtti ember felelősséget kutató lélektani drámájában. Nem elhagyott, csak megcsalt asszony. Társa, a vagánykodó ejtőernyős furcsa baleset áldozatává lett. El sem tudjuk képzelni, hogy a társaság-kedvence, népszerű férfi (akit mellesleg nem is látunk a filmben), hogyan köthetett ki a fáradtnak tűnő, ápolatlan asszony mellett. Az áldozat barátai sem értik, különösen az a lány nem, aki szerelmes volt belé.  Psota szemében, arcán a fáradt közöny álcája alatt valamiféle nagy-nagy mindentudás rejtőzik. Majd még ti is belekerültök ilyen helyzetbe, majd titeket is becsap az élet – sugallja beszédes tekintetével az őt felkereső fiataloknak. Mintha Brecht néma Katájának színpadi tanulsága, játékmódja köszönne vissza itt. Nem sokat beszél, nem bölcselkedik, csak néz azzal a mélyreható, mindentudó, megcsalt asszonyi tekintetével. Aztán persze kitör. Szétszórja halott élettársa szeretőinek fényképeit. Ki is tudna uralkodni magán hasonló helyzetben?!

Még a '63-as esztendőben megjelenik a vásznon első anyaszerepében. Ez a film a Tücsök, Markos Miklós kissé idétlenre sikeredett vígjátéka. Fejkendős parasztasszony benne – láttuk már őt ekként –, de lovas kocsit hajtani még nem. Pedig így vonul végig a főváros utcáin.
Nem korai még ez a váltás? Psotának talán mindegy, de a közönség, a rajongók illúziói hová lesznek ennek láttán? Nagyon fekete az a kendő, amelybe a hagyományos vidéki viselet szerint beburkolja magát. Hiszen akinek anyányi lányai vannak, öregasszonynak számít, legalábbis a magyar vidék akkori erkölcsi időszámítása szerint. Márpedig Psota Irén szerepe szerint itt Pécsi Ildikó és a címszereplő, Esztergályos Cecília mamája. Ugyan kit zavar, hogy alig egy évtizeddel idősebb a filmbeli leányait játszó színésznőknél? Alig látjuk az arcát, csak a görbült hát tanúsítja, hogy Királyné – vicces, de így hívják – fölött eljártak az évek. Azt írta eme szerepe kapcsán egy kritikus, hogy Psota még növényi és ásványi tárgyakat is meg tud eleveníteni (Molnár Gál Péter).

1963 őszén, nagyjából a Tücsök premierjével egy időben, mutattak be a magyar mozik egy csodálatos görög filmet. Michael Cacoyannis rendezte Euripidész tragédiájának moziváltozatát. Ebből az adaptációból tanulta meg a világ egy nagyszerű görög színésznő nevét. Iréne Papas formálta meg az Élektra címszerepét. Utána világhírű lett. Psota Irén szinte egyidejűleg játszotta el a Magyar Televízióban a másik görög klasszikus szerző, Szophoklész Élektra drámájának címszerepét. Ki tudja, őrzi-e még a régi felvételt valamilyen szalag a tévé archívumában? Zsurzs Éva rendezése a felvirágzó hazai televíziózás szép sikere volt annak idején. A címszerepet megelevenítő színésznőről is az elismerés hangján írtak. Földes Annát idézzük: „Psota Irén színészi alkatában hordja korunk emberének sokszor vergődő, fájdalomra gyűlölettel válaszoló sértettségét, s Élektráját is ez tette megjelenésében és lélekrajzában is, felzaklatóan modernné. Egyetlen percre sem tért el ettől a szerepfelfogástól: klasszikus dikcióra csábító monológjaiban is érződött a harsányságtól irtózó modern színész fegyelme.” (Filmvilág, 1963. 3. szám)

A közönség 1964-re még nem felejtette el Psota évekkel korábbi slágerét, amely arról szólt, hogy ő bizony nem akar mindenáron férjhez menni. Zsurzs Éva sem felejtette, nem is felejthette el, mit köszönhet Psota Irénnek, aki a rendezésében készült Élektra címszerepét alakította. Meghívta hát a színésznő-dzsoli dzsókert, hogy a Rejtő Jenő egyik kevésbé ismert regényéből készülő tévé-filmben játsszon el egy szerepet. A Férjhez menni tilos! a filmgyár és a televízió közös produkciójában készült. Újra együtt szerepel a Felfelé a lejtőn két énekes sztárja, Házy és Psota, akikből mégsem lett igazi sztár a korai hatvanas évek Magyarországán. Erről azonban legkevésbé ők tehettek.

Királyné (Tücsök) és egy királylány (Élektra) után végre egy valódi királynői szerepben (Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?) láthatta őt a közönség. Bár ha egészen pontosak akarunk lenni, Mátyás király felesége, Beatrix csak királyné, s nem királynő, de hát Psota Irén megmutatja itt, hogy méltó lenne akár a korona egyedüli viselésére is. Ebben a Makk Károly rendezte vígjátékban nem a legendás, történelmi Mátyás királyt látjuk. A Mikszáth-novella nyomán forgatott film királya kissé pipogya alak, aki folyton szoknyák után szaladgál. Nem csoda, hogy neje őnagysága folytonos féltékenységi jelenetekkel keseríti meg az életét. A gyönyörű visegrádi palotát utánzó díszlet csak úgy visszhangzik a hangos veszekedésektől. Történelmi görbe tükörben látjuk az eleddig magas szobortalapzatról letekintő alakokat. Psota élvezi ezt a játékot. Nem rajta múlott, hogy az ilyen zsánerű  filmeknek mifelénk nem lett folytatása.

A hatvanas évek közepén, épp amikor a magyar filmművészet nemzetközi hírnevet szerzett, egyre ritkábban hívták szerepelni. Kárpótolta őt az erősödő, egyre több produkciót gyártó televízió. Sikeres tévé-játékok és filmek (Fájó kritika, Kocsonya Mihály házassága, Csiribiri) főcímén tűnt föl a neve. Kovács András pedig, aki korábban nem dolgozott vele, egy különös dokumentumfilmet forgatott róla. Különös ez a rövidfilm azért, mert kettős portré. A Nehéz emberek melléktermékeként készült a Két arckép. Ebben Schaár Erzsébet szoborportrét készít Psota Irénről. Míg a szobor készül, a filmrendező portrét rajzol a két művészről. Nagy kár, hogy állítólag sem a szobor, sem a rövidfilm nincsen már meg.

Híres átváltozó-művészek (például Peter Sellers) kapnak a sorstól, azaz inkább a rendezőiktől olyasféle bravúrfeladatot, mint Psota Gertler Viktortól 1966-ban. Négy különböző női figura a még ennél is többet átváltozó-átöltöző Sinkovits Imre oldalán. A magyar filmtörténetben nincsen versenytársa ennek a teljesítménynek, s talán az egész világon is nehéz volna párját találni (Shirley McLaine-ről tudjuk, hogy hét nőt játszott egyszerre.)   Furcsa film az És akkor a pasas… A rendező mintha megirigyelte volna Fellini világsikerű lelki sztriptízét. Gertler a Nyolc és fél mintájára elkészítette saját szerelmi vallomását a moziról. Ötletparádé zúdul a nézőkre, s a két főszereplő, Psota és Sinkovits végigjárja a múltat és a jövőt. Azt írta kettősökről a korabeli kritika, hogy élvezik saját sokoldalúságukat. Csak azt nem tudjuk, hogy ez dicséret volt vagy bírálat.

Furcsa film A völgy. Olyan, mintha Jancsó Miklós rendezte volna, pedig Rényi Tamás neve áll a főcímen. Az összetéveszthetőség oka az író személyében keresendő. Hernádi Gyula jegyzi a forgatókönyvet, miatta olyan ez a fekete-fehér, s komor világot bemutató alkotás, mintha az ekkor már világhírű Jancsó dirigálta volna. Színházi emlékek tolulnak föl a nézőben. Olyan darabok, amelyben Psota játszott (Yerma) vagy játszhatott volna (Bernarda háza).   Afféle női karvezető, „vezérasszony”, ebben a filmben: megvan tehát a királynői szerep. Senki sem szerette azonban a maga idejében ezt a hagyományoktól elütő magyar filmet. Gyanítjuk, maga Psota sem kedvelte a szerepét: eljátszotta, mert felkérték rá, de soha sem beszélt róla a későbbiekben. Pedig pontos a férfi nélküli világ rajza, a vágyakozás, a féltékenység, majd az árulás stációi hiteles lélekábrázolás által bomlanak ki.

Böjtös esztendők jönnek Psota pályafutásán, már ami a filmszínészi feladatokat illeti. A filmrendező a leghűtlenebb kérő. Divatba hozza, majd jócskán kihasználja kedvelt színészét, de mihelyst valami kis divatváltást észlel, azonnal ejti korábbi kedvencét, újabb sztárjelöltek után fut. A színházban sem mennek már egészen jól a dolgok. A Madách teátruma, amely nagy évtizedet tudhat maga mögött, 1970 táján válságba kerül. Pártos Géza emigrál, Gábor Miklós és Vass Éva távozásukat fontolgatják, szegény Pécsi Sándor az örökkévalóságba költözködik. De a színésznő a színházában legalább kap szerepeket. A filmesek kezdik őt elhanyagolni. Talán megérzik, hogy az évek gyarapodó számával a kislányos koboldság, Ariel tündérisége egyre inkább eltűnik Psotából, s eluralkodik benne és rajta egyféle nagyasszonyi tartás, uralkodásra törő királynői ambíció.

Újabb királylány-szerep egy klasszikus dráma tévé-feldolgozásában (Iphigénia Auliszban), majd egy akaratát mindenkire ráerőltető mai görög asszony sorstragédiával sújtott története (Isten és ember előtt), hatodik, de nem utolsó szereplés Makk Károly játékfilmjeiben.   Eléggé elfelejtették ezt a filmet, mert 1968 őszén volt a premierje, amikor a fél világot a nyugati diákmozgalmak elfojtása és a szocializmus csehszlovákiai reformkísérletének durva leverése tartotta lázban. Miért is lett volna különösebben izgalmas ekkor egy modernizált Rómeó és Júlia-történet, amely magyarországi görög emigránsok körében játszódik. Idegenkedve fogadták, mert úgy vélték nem rólunk szól, nem azok a napi gondok tükröződnek benne, melyek a magyar társadalmat akkor izgatták. A történet szerint végül egyedül a Psota játszotta anya-figura marad életben. Egy újabb királynői tartású szerep, ahol egy shakespeare-i méretű hekatomba láttán is uralkodnia kell kitörő érzelmein.

Ha másban nem, hát abban tetten érhető volt az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus a filmgyárban, hogy készülhettek olyasféle művek, mint Az oroszlán ugrani készül. A szocialista krimi – fából vaskarika. Valódi bűnökről majd csak a nyolcvanas években mernek történetet írni és forgatni a filmesek. Addig be kellett érjük ilyen paródia ürügyével mentegetett szórakoztató darabokkal, s örülni annak, hogy akadt valuta a külföldi forgatási helyszínekre, hogy hitelesnek tetsző verekedéseket látunk, különleges színészi produkciókkal. Egy hivatásos táncosnő, egy háromszoros olimpiai bajnok sportoló és egy fesztivál-győztes táncdalénekes mellett Psota a profik csapatát erősíti. Az erősítésből a szó igazi értelmében vett erőszak lesz. A korbácsos Helga alakja – még ha állítólag paródiában vagyunk is – uralomra termett egyéniséget jellemez ugyan, de hol van ez a szerep a korábbi királyi tartású hölgyektől?!

Egyöntetű vélemény volt 1970 nyarán, hogy A nagy kék jelzés hosszú időre visszatekintve a legrosszabb magyar játékfilm. Senkit sem sértünk meg ennek a bevallásával, hiszen temérdek idő eltelt azóta. A kritikusok és a nézők egységesen vallották ezt a véleményt, ezúttal nem egy meg nem értett művészfilm pergett a vásznakon. Egy unatkozó fiatalasszony nyaraló művészek közé kap üdülési beutalót. Afféle alkotóház-paródiát szerettek volna a filmesek készíteni, de a poénok java része „zártkörű” maradt, s a remek színészcsapat, Mezei, Psota, Latinovits, Darvas is csak szenvedett, vagy inkább szenvelgett meg nem írt szerepeikben. Mindenki egy kicsit magát játszotta, de szerep nélkül a színész nagyon magányos tud lenni. Psotának – mi mást? – egy színésznőt kellett játszania. S hogyan is hívhatnák másképp őt a filmben, mint Euridikének?

Az 1971-es év meghozta a kárpótlást. Szinetár Miklós úgy gondolta, ha az általa egyszer már kirobbanó színházi sikerre vitt Csárdáskirálynő filmváltozatát – nemzetközi énekes sztárok mellett – megtömi kitűnő hazai drámai színészekkel, nyert ügye van. Jól számított. Latinovits és Mensáros, egyikük Miska főpincér, másikuk Kerekes Ferkó szerepében, nagyot lendített a koprodukción, nem beszélve Psota Irénről, aki Honthy Hanna egykori bravúrszerepét, Cecíliát, az orfeumi énekesnőből lett hercegnőt játszotta. 

A legjobb pillanatban jött ez a szerep. Psotát már nem kényeztetik a filmesek. Nem forgat egyszerre három-négy produkcióban, mint egy évtizeddel korábban. Most a televízió lett színjátékosi működésének fő terepe. Harold Pintertől Gyárfás Miklósig terjed a szerepskála, s a Szabadság téren is bizonyítja, amit egykoron a zuglói műtermekben igazolt. All round művésszel van dolgunk, aki csapatban és egyéniben is maximális teljesítményt nyújt.

Hét esztendei filmgyári böjt következik, ha nem számítunk egy rövidke anya-szerepet (Ki van a tojásban?). Vajh, miért? Senki nem tud felelni erre a kérdésre. Hárítsuk a választ a celluloid-szalag különös természetére, amely egyszer rendkívüli érdeklődést tanúsít egy-egy arc vagy alak iránt, majd ugyanolyan váratlansággal feledkezik meg korábbi bálványáról, amilyen hirtelen fölkapta, népszerűsítette. Aki ezt nem tudja elviselni, más pályát kellett volna választania.

De jön már az újabb színészi magaslat Psota Irén pályafutásán. Nem is egy, hanem mindjárt kettő. Mindegyik irodalmi adaptáció, Hunyady Sándor és Mándy Iván műveiből. Mindketten eljegyezték magukat a tizedik múzsával, korábban filmre vitt műveik rendre sikeresek voltak.

Az Egy erkölcsös éjszaka Psotának a hetedik Makk-filmje. Bőségesen kárpótolta őt a magyar filmgyártás mindig megújulásra képes, naturbursch alakja, amiért annak idején, a magánéletben, cserbenhagyta (azaz nem vette feleségül). Nem jobb így, hogy a rendező többször is, jobbnál jobb szerepekkel halmozta el?

Hunyady Sándor bordélyházban zajló történetében Psota a bordélymamát játssza. Ne szépítsük a dolgot, ő itt egy kuplerosné. De milyen fejedelemnői tartással az! Ha nem tudnánk, mi a szakmája, hivatása, hihetnénk, hogy legalább méltóságos asszony, és saját jogán, nem ilyen-olyan férje-ura révén.

Van, amikor a filmművészet hoz helyre egy színháztörténeti tévedést. Mándy Iván színdarabja (Mélyvíz) nem volt siker az egykori Petőfi Színházban a hatvanas évek elején. Gyorsan le is vették a műsorról, s mindenki, még az írója is, igyekezett elfelejteni. Psota nem játszott annak idején a darabban, ez a Mándy-mű mégis utolérte. Sándor Pál látta bele az elfelejtett színműbe a második világháború magyarországi végjátékának tragikomikus ábrázolási lehetőségét. Egy tánciskolai ruhatárból elcsent télikabátot hajszolnak a szereplők a nyilas terror legvészesebb napjaiban Budapesten. Mert a becsület még az életnél is fontosabb. A kabátot vissza kell szerezni, bármilyen áron. Psota itt már megtört asszony. Csak legbelül, lelke mélyén őrzi azt a tartást, amely mindig ott munkált benne, minden szerepében, még az ilyen megalázott és megszomorított anya alakjában is. A humor felvillanásai, a mándys és a Sándor Pál-i irónia ostyába csomagolja a nézőknek a keserű pirulát. Bizony, le kell nyelniük ezt a komor hangvételű könyörgést (Szabadíts meg a gonosztól). A szinte állandó rendezői színészcsapat (Garas, Major, Kern, Margitai) Psotával egészül ki, s válik teljessé. Egyszerű és egyszeri csoda ez a szerep. A filmkritikus is észreveszi és kiemeli a rejtőzködően mesteri művészi teljesítményt. „Garas Dezső és Psota Irén szinte két jutalomjátékkal ajándékozza meg a nézőt a rendezői-írói intenciók megjelenítésében. Játékuk talányosan groteszk: majdnem megható, aztán hirtelen önironikus, bölcs és idegenkedést keltő vibrálásban születik két, ritkán látott telítettségű típus.” (Almási Miklós, Filmvilág, 1979. 5. szám)

Nehéz és hálátlan feladat a korosodó Psotának filmszerepet találni. Noha ő a színésznők azon ritka fajtájába tartozik, aki soha egyetlen esztendőt sem csalt le évei számából, s vállalta a korával járó szerepeket, azok mégis elkerülték őt. Átlagosan ötévenként jött egy-egy filmgyári felkérés a címére. Azt persze nem tudjuk, mire mondott nemet. A filmtörténész csak az elkészült műveket veheti leltárba, s kissé csalódottan állapíthatja meg, hogy 1982 (Vőlegény) és 1987 (Az utolsó kézirat) után 1992-ben lehetett őt újra játékfilmekben látni. Igaz, az utolsó alkalommal egyszerre mindjárt két felkérést is kapott, s olyan életkorú rendezőktől, kiknek anyjuk lehetne.

Nagyon megváltozott a magyar film a kilencvenes években. Radikálisan beszűkültek az alkotói lehetőségek, s azok a művek, melyek szerencsés módon elkészülhettek, megtagadták a közönséggel kötött hallgatólagos egyezséget, hogy valamelyest szórakoztatni is kell a nagyérdeműt. Másnapra elfelejtett kudarcok, zavaros önkifejezések, a rossz értelmiségi közérzetből fakadó „lilaságok” lepték le a mozikat, s azután mindenki tágra nyílt szemmel csodálkozott, hogy fogynak a nézők, üresek a vetítők, egymás után zárnak be a mozik.

Évtizede elmúlott ez a rendszerváltás utáni szomorú filmes helyzet és a belőle fakadó közérzet. De a maiak, a magyar filmművészet reményteljes új generációja nem hívja Psotát filmezni. Talán a nevét is csak a lexikonlapozgatók ismerik. Talán nem is tudnának egy ekkora súlyú személyiséggel mit kezdeni. Mindenesetre az emlegetett 1992-es évig kell visszalapoznunk, ha eddigi utolsó filmszerepeire vagyunk kíváncsiak.

Az Ördög és a Halál – ezzel a két szereppel jelent meg a moziban Psota Irén pár hónap leforgása alatt 1992 őszén. Pajer Róbert filmjében (Ördög vigye) egy londoni taxin gördül be Budapestre, mint Micci Diabolo. Akárcsak Woland Moszkvában, Bulgakov halhatatlan regényében, az Ördög itt sem az a velejéig és feneketlenül gonosz valaki, akivel az együgyű hívőket szokták riogatni. Ezzel az Ördöggel barátságosan lehet tárgyalni, hiszen egy fekete komédiában vagyunk.

A Surányi András rendezte Erózió olyan, mint egy elvonókúra utáni, alkoholmentesen száraz vízió. A szereplők élete annyira sivár és reménytelen, hogy rajtuk már csak a halál segíthet, aki Psota Irén képében jelenik meg a filmvásznon. Egyelőre ez az utolsó filmszerepe. Televíziós produkciókban még fel-feltűnt olykor az ezredforduló környékén, de a mozi, az a régi mozi, ahol még mosolyogni, nevetni lehetett, hűtlen lett hozzá, s hozzánk is. Pedig Psota Irén, Kossuth és Jászai díjas színművésznő még most, 75 évesen is képes lenne megnevettetni vagy megríkatni minket.

1955
Gázolás (R: Gertler Viktor, O: Hegyi Barnabás)
Egy pikoló világos (R: Máriássy Félix, O: Eiben István)

1957
Mese a 12 találatról (R: Makk Károly, O: Eiben István) Vali, kenyereslány

1958
Csendes otthon (R: Bán Frigyes, O: Eiben István) Gabi, énekesnő
Égi madár (R: Fehér Imre, O: Forgács Ottó) módos parasztasszony
Sóbálvány (R: Várkonyi Zoltán, O: Pásztor István) Mandi
Szent Péter esernyője (R: Bán Frigyes, O: Illés György) francia társalkodónő
Játék a szerelemmel (R: Apáthi Imre, O: Bodrossy Félix) Mende Klárika

1959
Ház a sziklák alatt (R: Makk Károly, O: Illés György) Tera
Felfelé a lejtőn (R: Gertler Viktor, O: Eiben István) Sebes Maca dizőz
Bogáncs (R: Fejér Tamás, O: Szécsényi Ferenc)

1960
A megfelelő ember (R: Révész György, O: Hegyi Barnabás) Lencike
Merénylet (R: Várkonyi Zoltán, O: Hildebrand István) Lonci
Három csillag (R: Várkonyi Zoltán, O: Hildebrand István) színésznő
Rangon alul (R: Bán Frigyes, O: Hegyi Barnabás) Elza
Alázatosan jelentem (R: Szemes Mihály, O: Szécsényi Ferenc) Irma
Fűre lépni szabad (R: Makk Károly, O: Illés György) olasz autós nő
Légy jó mindhalálig (R: Ranódy László, O: Pásztor István) Doroghy Viola

1961
Napfény a jégen (R: Bán Frigyes, O: Forgács Ottó) Rózsa tanti
Nem ér a nevem (R: Keleti Márton, O: Illés György) Juci, társbérlő

1962

Házasságból elégséges (R: Wiedermann Károly, O: Magyar József) Annamária, fodrásznő
Lopott boldogság (R: Nádasy László, O: Tóth János) feleség
Csudapest (R: Deák István, O: Mestyán Tibor) a moziban is bemutatott tévé-filmben Pásztor Erzsi énekhangja

1963
Egyiptomi történet (R: Mészáros Gyula, O: Pásztor István) Antónia
Utolsó előtti ember (R: Makk Károly, O: Szécsényi Ferenc) Gizi
Tücsök (R: Markos Miklós, O: Herczenik Miklós) Király mama
Fotó Háber (R: Várkonyi Zoltán, O: Hildebrand István)

1964
Férjhez menni tilos! (R: Zsurzs Éva, O: Sík Igor) Dóra
Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? (R: Makk Károly, O: Illés György) Beatrix királyné

1965
Iszony (R: Hintsch György, O: Hegyi Barnabás) Nelli barátnője
Két arckép (rövid dokumentum, R: Kovács András)

1966
És akkor a pasas… (R: Gertler Viktor, O: Hildebrand István) négy szerepben
Hideg napok (R: Kovács András, O: Szécsényi Ferenc) Betti

1968
A völgy (R: Rényi Tamás, O: Forgács Ottó) asszonyok vezére
Isten és ember előtt (R: Makk Károly, O: Tóth János) Heléne

1969
Az oroszlán ugrani készül (R: Révész György, O: Illés György) a szadista Helga

1970
A nagy kék jelzés (R: Nádasy László, O: Ragályi Elemér) Euridiké, színésznő

1971
Én vagyok Jeromos (R: Tímár István, O: Illés György) feleség
Csárdáskirálynő (R: Szinetár Miklós, O: Bíró Miklós) Cecília

1974
Ki van a tojásban (R: Szalkai Sándor, O: Herczenik Miklós) anya

1977
Egy erkölcsös éjszaka (R: Makk Károly, O: Tóth János) Mutter

1979
Áramütés (R: Bacsó Péter, O: Andor Tamás) mama
Szabadíts meg a gonosztól (R: Sándor Pál. O: Ragályi Elemér) mama

1982
Vőlegény (R: Vámos László, O: Szabó Gábor) Csuszikné

1987
Az utolsó kézirat (R: Makk Károly, O: Tóth János) Vica

1992
Ördög vigye (R: Pajer Róbert, O: B. Marton Frigyes) Micci Diabolo
Erózió (R: Surányi András, O: Haraszti Zsolt) Halál

Fontosabb tévé-produkciók

Élektra (1962) R: Zsurzs Éva, O: Czabarka György
Csiribiri (1965) R: Ádám Ottó, O: Czabarka György
Róka fogta csuka (1965) R: Bán Róbert, O: Kenyeres Gábor
Fájó kritika (1965) R: Makk Károly, O: Zsombolyai János
Kocsonya Mihály házassága (1965) R: Pártos Géza, O: Czabarka György
Nyaralók (1967) R: Zsurzs Éva, O: Czabarka György
A ketrec (1968) R: Zsurzs Éva, O: Czabarka György
A Hanákné-ügy (1968) R: Horvai István, O: Bornyi Gyula
Az ajtó (1969) R: Makk Károly, O: Kocsis Sándor
A szerető (1970) R: Lengyel György, O: Czabarka György
Kisasszonyok a magasban (1970) R: Kalmár Tibor, O: Sík Igor
Bözsi és a többiek 3. rész (1971) R: Keleti Márton, O: Sík Igor
Gőzfürdő (1972) R: Várkonyi Gábor, O: Illés János
Csalódások (1973) R: Zsurzs Éva, O: Czabarka György
Zöld dió (1974) R: Nemere László, O: Németh Attila
A gyilkos köztünk van (1979) R: Félix László, O: Mestyán Tibor
Tisztán vagy szódával (1980) R: Nemere László, O: Bornyi Gyula
A bolond lány (1980) R: Makk Károly, O: Bornyi Gyula
Buborékok (1982) R: Léner Péter, O: Ráday Mihály
Az eltüsszentett birodalom (1983) R: Madaras József, O: Nagy József
Apa győz (1996) R: Sára Júlia, O: Seregi László
Az öt zsaru 1.-6. rész (1997) R: Rozgonyi Ádám, O: Gurbán Miklós
Zsaruvér és csigavér (2001) R: Bujtor István, O: Pelley István