Orosz István grafikus sokarcú, sok műfajú művész, akit anamorfózisai (átváltozásai) mellett plakátjai és animációs filmjei tettek híressé. Grafikai stílusa a korábbi századok mívességét idézi, ám metszetekre emlékeztető rajzait szürrealista „csavarokkal” párosítva szokatlan, izgalmasan újszerű képi világot teremtett. Bár a 20. század derekán született, mindig is vonzódott a régebbi korok alkotásaihoz. A „tükrös” Van Eycktől a trükkös Escherig, Holbeintől Dalíig jó néhány művészt sorolhatnánk, akik képzeletét felgyújtották, ám akkor a világirodalom berkeit is bejárhatnánk. Hisz Orosz István ízig-vérig mai művész, ám lelke mélyén sóvárogva vágyik a lassan hömpölygő idő kegyeire, mely a tartalmas művek – és élet – létrejöttét segítheti. Ezért aztán utazásai során nem csak az óceánokat szeli át gyakorta, de a korábbi századokkal is bensőséges a viszonya. Aki ismeri, tudja, hogy a reneszánsz trompe l’oeil szemfényvesztése sem öncélú játék nála; különböző műfajú művei általában gazdag filozófiai tartalmak hordozói. Filmrendezőként, újabban pedig festőként is sokrétű, sokak számára élvezhető műveket alkot, amelyeket az igazi nagymesterekéihez hasonlóan bárki élvezhet – kortól, iskolázottságtól, nemzeti hovatartozástól függetlenül. A sors fintora, hogy e sokoldalú művészt a maga teljességében alig ismerjük, pedig rajongói, követői világszerte akadnak.

Az Iparművészeti Főiskola grafika tanszékén, ahol 1970–75-ben tanultam, Szoboszlay Péter indított egy animációs kurzust. A technikákat és a dramaturgiát tőle tanultuk meg, de átjárogattunk a Pannóniába, ami gyalog sem volt több 10 perces sétánál, ahol – utólag már eldönthető – éppen akkor volt a fénykor. A stúdiót a világ három legjelentősebb animációs műhelye közt tartották számon akkoriban, és nem múlt el fesztivál, hogy legalább egy magyar film ne kapott volna díjat. Bár a diplomám inkább a színházhoz kapcsolódott, hamar a Pannóniához kerültem, mivel Gyulai Líviusz – a diplomamunkámat látva – felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt az éppen induló Lúdas Matyi hátterein. A munkát végül is elvették tőlünk, mert nem voltunk eléggé termelékenyek, viszont jó kapcsolatba kerültem sok rajzfilmessel, így aztán ott ragadtam a stúdióban. Akkor még dehogy is hittem volna, hogy majd harminc évig leszek Pannóniás. Amikor az idén áprilisban vettem a kalapomat, voltaképpen a legelső munkahelyemet hagytam ott. Talán illett volna elérzékenyülnöm, de hát ez a Pannónia már rég nem az volt, ahol kezdtem. Sokszor kicserélődtek már a legapróbb sejtjei is, ahogyan állítólag hétévente az emberszabásúbb lények is teljes egészében kicserélődnek. Szóval a Pannónia nekem már egy kicsit múlt idő. Külföldi filmesekkel találkozva, dagad még ugyan a mellem, amikor azt hallván, hogy magyar vagyok, azonnal a Pannóniát említik; idehaza viszont aggódva várom, milyen sorsot szánnak ennek a fél évszázados filmtörténelmi mamutnak (nézd csak, éppen egyidősek vagyunk!:-) a kultúrpolitika egy ciklusra méretezett henteslegényei.

Milyenek voltak az akkori lehetőségek, mit csináltál, mit tanultál a stúdióban?

Többféle munkakört kipróbáltam, voltam sorozatokban fázisrajzoló, háttereztem nagy, egészestés produkciókban és nyúlfarknyi rövidfilmekben, aztán a filmek grafikai és tipográfiai design-jában működtem közre, forgatókönyveket szerkesztgettem, sőt olykor még szinkronizáltam is… szóval sok olyan dolgot csináltam, amit kollégáim zöme kipróbált, legalábbis az, aki valamikor rendezni szeretett volna.

Milyenek voltak a szakmai előmenetel lehetőségei akkoriban? Mennyire hagyták érvényesülni a fiatalokat?

A 70-es évek második felében, amikor én a rajzfilmezést elkezdtem, elég sok munka volt, s gyakorlatilag mindenki labdába rúghatott. A televízió volt a mecénás, és akkoriban nem csak kommersz sorozatokra, hanem egyéni ötletekre épülő, képzőművészetileg értékelhető filmekre is jutott még pénz. Mivel az önálló képzőművészeti munkát sosem adtam föl teljesen, ezért nem filmeztem túl intenzíven, de így is két-háromévenként tudtam egy új, saját filmet készíteni. Ha egy kicsit jobban pedálozok, egy önálló egészestés is összejöhetett volna. Az az igazság, hogy volt is ilyen fölkérésem, de nem voltam a hozott irodalmi anyaggal elégedett, a saját forgatókönyveimet pedig addig csiszolgattam, míg fordult a világ és elzáródtak a csapok.

Általános gimnáziumba jártam Kecskeméten, a „Katonába”. Akkoriban még a film, pláne a képzőművészet nem is igazán érdekelt. Inkább az irodalom és a színház vonzott. Hogy mégis az Iparművészeti Főiskolára mentem, az ma már nehezen elmagyarázhatóan komplikált. Bizonyos egyetemeken a kitűnő érettségi bizonyítványom ellenére sem lett volna sok esélyem a felvételre, ugyanis a politikai background, ahonnan jöttem, nem volt egészen makulátlannak nevezhető. Az „Ipar” akkoriban szabadabb légkörű volt az átlagnál, vagy egyszerűen csak kiesett bizonyos látómezőkből. Ide egyből fölvettek, a másik helyről viszont, ahova még beadtam a jelentkezési lapot, rövid úton elutasítottak. Szülővárosomban, Kecskeméten még ipari tanuló sem lehettem a nyomdában. Az előképzéshez tartozhatnak persze a kecskeméti rajzszakkörök, a féllegális, olykor szét is kergetett művészcsoportok és a zebegényi nyári szabadiskolák is. Az Iparművészeti Főiskolán Balogh István tervezőgrafikus volt a mesterem, de szívesen szoktam mesterként emlegetni Gyulai Líviuszt is, aki a főiskola elvégzése után hagyta, hogy figyeljem, mit csinál, hogy dolgozik. Műtermem, sőt lakásom sem lévén, gyakran rajzolgattam az ő műtermében, így alkalmam volt, hogy egészen közelről figyeljem. Fokozatosan mester-tanítvány viszonnyá vált a Haiman Györggyel és Kass Jánossal való kapcsolatom is. Ők ugyan a feleségem, Keresztes Dóra tanárai voltak, de valahogy rám is átruházták Dóra iránti rokonszenvüket, és nekem eszem ágában sem volt menekülni ez elől.

Rajzoló gyakornok, ez volt az első munkaköröm a Stúdióban, aztán háttértervező, később rendező. Ha jól emlékszem, az indulásnál ezerhatszáz forint volt az alapbérem egy hónapra, ebből is sejthető, hogy elég régi történetről beszélgetünk. Ebből 500 lett Irma nénié, akitől egy körfolyosóra néző szobát béreltem a Szív utcában, a többi mozi pénztárakban, antikváriumokban és a Fiatal Művészek Klubja büféjében maradt.

Kik voltak a mestereid, példaképeid?

A stúdióban Szoboszlay Péter figyelt rám mint volt tanítványára, Osvát András dramaturggal és Salusinszky Miklós műteremvezetővel volt sok olyan beszélgetésem, amelyből valószínűleg én is okosodtam. Dániel Feriben a függetlenség és a kompromisszumok könyörtelen elutasítása vonzott, Hernádi Tibcsiben a nagy szív és a közösségteremtő szellem, Rofusz Feriben az örökös tréfacsináló hajlam, Bányai Pistában a virtuozitás, meg hogy mindent azonnal az összefüggéseivel együtt tudott látni. Bacsó Zoliban a magától értetődő természetesség, Jankovics Marciban a műveltsége, Haris Lacinak pedig a kivételes optimizmusa – az, hogy képes volt a legpocsékabb dolgoknak is azonnal meglátni az egyetlen jó oldalát. Reisenbüchler Sanyival közös utazásaink nagy világmegváltásai maradtak meg bennem. Lenyűgöző volt az egyetemes felelősségtudat, amely minden munkáját , sőt minden gondolatát átjárta. Mióta meghalt – alig több mint két hónapja –, egyre csak nő a hiánya: egy nagy negatív forma, egy emberléptékű „kivágat” a filmtörténet kartonján. Nem pótolható. Talán ha nem a vasfüggöny mögött él, ma a pop art legnagyobb művészei közé sorolják, valahogy így: Warhol, Rauschenberg, Reisenbüchler. Persze a leghasznosabb tapasztalatok mégis a gyakorlati munka során jöttek. Mint tudjuk, a filmkészítés legfontosabb része – a vágás. Ez így kicsit ironikusan hangzik, pedig nem annak szánom. Nos, a Pannóniában volt egy egészen nagyszerű vágó, Czipauer Jánosnak hívták. Amíg élt, mindegyik filmemet együtt vágtuk, és a vágások során, amikor szinte késhegyig menő csatákat vívtunk egy-egy snittért, nem is csak snittért, inkább egy-egy kockáért, azt hiszem, akkor kezdtem megérteni ezt a szakmát. Gyűlölni többnyire, de olykor szeretni is.

Persze igazságtalan lenne, ha a régi kollégák mellett nem kérdeznél rá azokra is, akikkel manapság dolgozom együtt. Az új helyen és kisebb létszámmal működő Pannónián belül a Grácia alkotócsoport az, amely a „művészkedésre” szakosodott. Itt készíti a filmjeit ma is Gyulai Líviusz, Kiss Iván, néha Richly Zsolt és sok tehetséges fiatal. Péterffy Zsófi, aki a Kalózok szeretője című filmjével a legrangosabb európai díjakat gyűjtötte be két évvel ezelőtt, M Tóth Éva, Molnár Jacqueline, Paál Zsuzsa, Riedl Kati, Rofusz Kinga …. (lehet, hogy nőiesedik a szakma?!) és hosszan sorolhatnám, mert egy kicsit sikk lett a Gráciában forgatni.

És természetesen Dóra! Keresztes Dóra, a feleségem. Négy közösen jegyzett filmünk van, de mindegyik filmemben dolgozott valamilyen minőségben, és én is igyekeztem hasznossá tenni magamat az ő önálló filmjeiben. A témáink, a grafikai stílusunk ugyan látványosan különböző, de ennek ellenére – vagy talán éppen ezért könnyen és nagy empátiával tudunk belehelyezkedni egymás világába.

Igen. Két hosszabb munkában vettem részt, az egyik Franciaországban, a másik Németországban készült. Akkor még Nyugat-Németországnak hívták. Egyik sem sorolható a „magas művészet” kategóriájába, de én élveztem, hogy nemzetközi stábban dolgozom, barátságokat kötök, s némileg szabadabb levegőt szívok. Ráadásul még a mesterségből is ragad rám valami. Az animáció révén aztán tényleg sokfelé eljutottam: japán, indiai, amerikai fesztiválokra is, ahol személyes ismeretségbe kerültem néhány jeles filmrendezővel. Ahova pedig nem mehettem el, oda a filmjeim utaztak helyettem.

Valószínűleg találhatnánk a cenzúra által eltanácsolt, vagy az öncenzúra által be sem adott filmötleteket is, de közelebb járunk az igazsághoz, ha a középső „T” betű táján kutakodunk. Az animációs filmet a hatalom nem sorolta a tiltandó „veszélyes médiumok” közé, inkább valami gyerekeknek való gügyögésnek képzelte. A nemzetközi fesztiválsikerek miatt azonban előbb-utóbb komolyan kellett venni. A rajzfilm ekkor vált kirakatdarabbá, valami olyan termékké, amivel dicsekedni lehet a világban; hogy mekkora nagy szólásszabadság van itt, a legvidámabb barakkban. Ezért még azt is eltűrték, ha a rendezők nem fogalmaztak éppen lojálisan. Született néhány olyan mű, amelynek bemutatóján bizony nem ártott a hivatalos átvevők figyelmét ravasz fortélyokkal elterelni. Persze az is lehet, hogy volt valami hallgatólagos megállapodás a stúdióvezetők és a miniszteriális hivatal közt: Mi szemet hunyunk, ti meg itthon nem nagyon mutogatjátok a filmjeiteket. Ennek a levét még ma is isszuk; azóta sincs saját mozija a rajzfilmeknek, a háromévenkénti fesztivált pedig vidékre, Kecskemétre tették, a videó és a DVD forgalmazás is megoldatlan.

Az talán a valamikori nagy tévés sorozatok, meg a reklámok esetében igaz volt, hogy a rajzfilmből jól lehet élni, de az úgynevezett egyedi rövidfilm – néha úgy mondjuk: filmvers – esetén, amelyet csinálni próbálok, ez sosem volt igaz. Egy-egy film befejezésekor nem csak szellemileg és fizikailag fárad el az alkotó, de bizony a pénztárcája is kiürül. Józan ésszel nem is lehet megokolni, miért él ez a műfaj, de szerencsére ide nem azok jönnek, akik ezt mérlegelik.

– A rendszerváltás éveiben, '89-ben és '90-ben tényleg rajzoltam néhány politikai plakátot, sőt, a bársonyos forradalom idején néhány társammal még Csehszlovákiában is rajzolgattuk a falragaszokat. Végül is, ha a tanult szakmánk a plakát, illik kipróbálni, mire képes valóban éles – talán veszélyes – helyzetben is ez a „hic et nunc” művészet. Amikor tényleg lemérhető a hatása. Persze, már bevallhatom, hezitáltam közben, Petőfit kerülgetve: „Mi volna könnyebb, mint lemondanom / Mostan terólad honfi aggodalom, / Terólad kínos hazaszeretet, / Ki mindörökké téped a szivet, / S magamnak szedni mit az óra ád, / Istenre bízni más búját-baját … .” Tény, hogy izgalmas korszak volt. Végül is örülök, hogy kipróbáltam, de ez ma már szinte történelem, annyira más dolgok vesznek körül. Ráadásul a plakát mint műfaj sem az már, ami a „múlt században” volt. A „Tovarisi …” talán attól híresült el, hogy a környező országokban is értették a szövegét, és hogy a „tábor” összes országában ugyanazt jelentette a vizuális olvasat is. Akkoriban egy amerikai plakátkiállítás kapcsán kértek, hogy írjak előszót a katalógusba. Úgy kezdtem, hogy inkább utószóra lenne szükség, hiszen a plakát korszakának végén vagyunk. A 21. században már más médiumok veszik át a plakát szerepét. Most is így látom, a plakátok funkciója gyökeresen megváltozott, azok a híressé lett tervezők, akikkel együtt kezdtem a szakmát, ma zömmel szöveg nélküli fiktív plakátokat készítenek – s már nem az utcára, hanem a galériákba.

A múlt század utolsó évtizedében hosszabb-rövidebb megszakításokkal az Iparművészeti Egyetemen tanítgattam – és néhány kollégává avanzsált tanítványom munkáját nem kis büszkeséggel nézegetem azóta is. 2004-től pedig a Nyugat-Magyarországi Egyetemen kezdtem el tanítani. Egy-két hetes workshopokat ugyan sokfelé tartottam a világban, ám ezeken inkább a grafikusi szakmát, nem az animációval összefüggő tudást próbáltam átadni. Ez utóbbi valószínűleg hosszabb idő alatt lehetséges csupán. A workshopokon persze illik bemutatkoznia a „tanár úrnak”, és ilyenkor a filmjeimből is szoktam vetíteni. Számomra is érdekes tapasztalatokat kínálnak ezek a rendezvények. A Vigyázat, lépcső! című filmemmel kapcsolatban például azt hittem, hatástalan Közép-Európán kívül, hiszen a szimbólumok és a politikai utalások csak itt érthetőek. Nos, legutóbb egy mexikói egyetemen kb. ezer diák nézte végig, és a vetítést követő beszélgetés során úgy éreztem, hogy ha a részleteket nem is, de az egész film általános kiúttalanságot sugárzó hangulatát pontosan felfogták, illetve megértették azt a groteszk kettősséget, hogy gyerekként részese vagyok a világnak, miközben felnőttként kívülállóként szemlélem azt.

Mit csinál mostanában egy magadfajta „kívülálló”? Mivel foglalkozol, mik a terveid?

Nem vagyok annyira tudatos alkotó, hogy pontosan tudnám, mivel fogok foglalkozni a távoli jövőben, annyira tapasztalt viszont már vagyok, hogy tudjam, a körülmények hatalma döntőbb, mint az én elszánásaim. Nem szívesen mondanék le az animációs filmről, de nem is akarok foggal-körömmel ragaszkodni hozzá. Ezt a műfajt önállóan nem, csak anyagi támogatással – mondjuk a Magyar Mozgókép Alapítványéval – lehet művelni. A többi vesszőparipám olcsóbb: grafikai lapokat folyamatosan készítek, festegetek is, tükröződő téri objekteket, úgynevezett anamorfózisokat is csinálok. Erről a témáról könyvet is készítek, Szemünk szöge címmel fogják kiadni a (közel?)jövőben. Egy filmnovellákat tartalmazó kötetem és egy verseskönyvem is megjelent az elmúlt években, és nem kizárt, hogy az írást is folytatni fogom még. Szóval elég vegyes a felhozatal… Ja, és „vár rám a munka a kertben”.

1977 Csönd

1978 Holdasfilm (társrendező: Keresztes Dóra)

1978 A sótartó felé

1980 Álomfejtő

1984 Apokrif (társrendező: Haris László)

1984 Ah, Amerika!

1985 Garabonciák (társrendező: Keresztes Dóra)

1987 Aranymadár (társrendező: Keresztes Dóra)

1989 Vigyázat, lépcső!

1993 A kert

1995 Sírj!

1997 Óceánék (társrendező: Dániel Ferenc és Haris László)

1998 Arcok (társrendező: Keresztes Dóra)

2001 Fekete lyuk – fehér lyuk

2004 Az idő látképei