A tiszaföldvári születésű Kármán Irént (1967) édesapja halála után, négyéves kora óta egyedül nevelte pedagógus édesanyja. A mozi számára a helyi fapados, beszólós "cinema paradiso" volt. Érettségi után egy hónapot töltött Párizsban, amit kulturális sokként élt meg. Azután még inkább úgy érezte, nem való a kisvárosba, felköltözött Budapestre a párizsi cuccaival és a nagy bizonytalansággal, hogy akkor most mi legyen. Távoli ismerőse, Presser Gábor apáskodott kicsit fölötte, állást szerzett neki a gyámhatóságon a XVI. kerületben.
A legelesettebbekkel foglalkozott. Akkor a gyámügy még úgy működött, hogy volt egy szekrény tele liszttel, cukorral, ruhával. A hivatalnokok nem hatóságként és hatalomként viszonyultak a gondozottaikhoz, inkább „gyámkodtak” felettük. Három évig olyan kolléganői voltak, akikkel máig tartja a kapcsolatot, mert emberi példájukért nagyra tartja őket. Noha mindig nagyon szívesen leült lelkizni az ügyfelekkel, a munka hivatalos részére így utólag is alkalmatlannak tartja akkori önmagát. Az alkoholistákat kapta meg, a kényszergyógykezelteket. Azt mondja, a nagyfai intézmény, amelyet szinte elsőként támadott meg Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltás környékén, az akkori rendszer szempontjából nagyon ki volt találva. Bírói ítélettel küldték oda az alkoholistákat, így elszigetelték a problémát a társadalomtól. Amikor megunta a "kverulálást", a panaszáradatot, kiugrott a földszinti ablakon, és elrohant a hivatalból. Közben kétszer is – 1985-ben és 1986-ban - jelentkezett a jogi karra. Először egy pont választotta el a bejutástól, másodszor pedig egy felvételi korrupciós botrány vesztese volt. Annál a Kiss Györgynél szóbelizett, aki később többekkel egyetemben lebukott, mert pénzért árulták a felvételi tételeket. Kiss az előzetes letartóztatásban öngyilkos lett. Kálmán Irén az egyetem helyett elvégezte az államigazgatási főiskolát. Rengeteget járt színházba. Próbákra is bekéredzkedett, sokáig súgó akart lenni. Gyakran jelentkezett véradásra, mert azért egy nap szabadság járt. Aztán egyszer bekattant: ez így nem mehet tovább. Nem azt csinálja, amit szeret. Úgy gondolta, gyereket szül, ezalatt majd átgondolja, hogyan tovább. Húszévesen férjhez ment élete nagy szerelméhez, akit egyhónapos házasként elvittek katonának másfél évre. Igényelt egy szuterénlakást, akkor még kapott is, 1988-92 között ott lakott. A férje vidéki szülei nem fogadták be, az első látogatáskor azt hitték, valószínűleg cigány lehet a barna bőrű lány, mert párizsi hatásra hatalmas piros fülbevalóval jelent meg náluk.
1988-ban disszidálni akart, az volt az utolsó év, amikor még politikai menedékjogot lehetett kapni. Egy turistabusszal ment ki, de akkor már tudta, hogy terhes. Azt gondolta, majd az éppen katona férje kijön utánuk, mihelyt lehet, és majd csak lesz valahogy. A Mariahilferstrassén belebotlott egy szendvicsemberbe, aki azt mondta, a menekülttáborban dolgozni kell. Elképzelte magát nagy hassal szendvicsemberként, és visszajött a busszal. Panka lánya 1989-ben, csodálatos évben született. Két év múlva a férje már nem élt vele. Akkor, már két gyerekkel, Los Angelesbe akart menni. A Magyar Szóban megjelent egy írása a vasárnapi csirkepörköltről, s egy Abádszalókról odaszakadt hazánkfia biztatta: költözzön ki, végezze el a pedikűrös-maníkűrös tanfolyamot, s remekül meg fog élni a két gyerekkel. Nagyon vágyott Amerikába, de úgy járt, mint Bécsben, ezt is elképzelte: két gyerekkel pedikűr-manikűr, s közben szerkeszti az ultrajobbos Magyar Szót. Úgy érezte, ha ezt egyszer meglépi, onnan nincs visszaút. Vérmagyar nem akart lenni, újságot itthon is tudott írni (Kurír, 168 óra, Magyar Narancs). A rendszerváltó Magyarországtól nem akart teljesen elszakadni. Maradt.
Amikor a harmadik gyerekével volt GYES-en, a mostani férje biztatására beiratkozott a jogi egyetemre levelező tagozatra. Nem az egyetem készítette föl a pályára, három gyerek mellett kevés ideje maradt a tanulásra. Változó eredménnyel végezte az egyetemet. Félévismétlés veszélye mégis csak akkor állt fönn, amikor kiment Ausztráliába, mert forgatott. Akkor már tévézett is. 1997-ben úgy érezte ugyanis, nem hagyhatja ki azt a lehetőséget, hogy szervátültetett sportolókról forgasson (Transzplantáltak, 1997). Hazatérve mondta is a férjének: tulajdonképpen fölösleges az egyetem, mert Ausztráliában a csórók is nagyon jól élnek. Mindig volt valamiféle mehetnékje. A tévézés is így kezdődött. 1991-ben egy operatőr kíséretében visszatért Párizsba, s teljesen zöldfülűként portréfilmet forgatott Fejtő Ferencről, az elsőt a rendszerváltozás után. Ezt követően a zuglói kábeltévénél dolgozott szerkesztő-riporterként, majd műsorvezetőként. Akkor Zuglóban Vitézy László volt a főszerkesztő, aki később a Magyar Televízió Háló című műsorában is lehetőséget adott számára. A kilencvenes évek eleje, közepe a tévézés és az újságírás szempontjából jó időszak volt. Szabad, kreatív, viszonylag jól fizetett munka (a honoráriumokat jellemző módon azóta sem emelték jelentékenyebben). A kerületi kábeltévénél eltöltött idő azért is nagy nyereség volt számára, mert nagyszerű emberekkel találkozott. A filmgyár széthullása utáni első években számos kiváló alkotó talált ezekben a kisműhelyekben munkalehetőséget. Így ismerkedett meg többek között Kornis Anna vágóval, akitől nagyon sokat tanult.
Az egyetem befejezése után, a szakvizsgájához három év jogi szakmai gyakorlatra volt szüksége. Ügyvédi irodában kezdett, majd a pestlőrinci önkormányzathoz került. Szinte kilátástalannak érezte a három esztendei aktakukackodást. Nem tudott elszakadni a filmezéstől, de a Magyar Televíziónál bezárultak a korábbi lehetőségek, a tévé gyakorlatilag fizetésképtelen volt. Ebben a helyzetben nyitott be haleledelért egy boltba, melynek a kirakatában akvárium hirdette a cégért. Szárított kukacot ugyan nem árultak, de letetették vele a búvárvizsgát. Az új ismeretségből kísérleti film is született. 1998-ban Schmuck Viktor búvár-operatőrrel és Kornis Anna vágóval közösen elkészítették az Érzelgős utazás című filmet, ami Krúdy Gyula egyik Szindbád-történetét meséli el víz alatti szereplőkkel. A film a nem jó magányról szól. Három évvel később, az első szakmailag elismert dokumentumfilmje is egy magányos lány történetét dolgozza fel. Rozi című filmjét akkor rendelték meg tőle, amikor már nem számított tévés munkára. A film 2002-ben "Emberi ábrázolásért" díjat nyert a 33. Magyar Filmszemlén. Számára mégis az a fontos, hogy hőséhez máig visszajár, erőt merít a vesebeteg nő kitartásából. Azt a véleményt, hogy a film nincs megcsinálva rendesen, osztja. Bár megjegyzi, kevés pénzből láttak munkához, s mire a filmet leforgatták, az MTV-ből kirúgták a megrendelőt. Csak nagy nehezen, barátoktól összekunyerált pénzből tudták befejezni az eredetileg televíziós produkciót. Az ehhez hasonló helyzetek kivédésére filmes barátaival filmgyártó minicéget hozott létre, biztos, ami biztos alapon.
Amikor a tiszaföldvári, olajpadlós, fapados moziban nézte a filmeket, s hozzá elolvasta a kritikákat a Filmkultúrában, megkísértette a gondolat: ha egyszer az ő filmjéről ilyen szenvedélyesen írnának! Meggyőződése, hogy amelyik filmben nincs szenvedély, az fabatkát sem ér. Játékfilmet illetően először a Cinema Paradiso és a Leon, a profi jut eszébe, dokumentumfilmek közül Zelki János: Játék az egész (1999), vagy a kistarcsai női táborról szóló Almási Tamás-film (Ítéletlenül, 1992). Úgy érzi, azért kezdett el dokumentumfilmeket csinálni, mert a televíziós riport-műfaj szűknek bizonyult számára. Szakmai vitái már a Hálóban is voltak, de akkor még „ledorongolták”, mondván, hogy nem ő a rendező. Egy tanulságos eset is a rendezés irányába lendítette. A Nagymama ebédje (1996) című dokumentumfilm előkészítésében és forgatásában rengeteg munkája feküdt. Többheti kutatást igényelt egyedül az, hogy megtalálja Bogács mellett a dögkutat, ahonnan a helyi romák a húst hordták, hogy ne haljanak éhen. A film mégis a témáról keveset tudó rendező neve alatt fut(ott) és lett sikeres.
Úgy gondolja, a néző maximum 30 perccel terhelhető érzelmileg és vizuálisan. Őt személyesen azok a filmek kötik le 30 percen túl, amelyek megnevettetik vagy pánikreakciókat váltanak ki. Még a boldogság ábrázolása is nagyon nyomasztó annak, aki nem boldog, hozza fel indoklásul. Filmezni azért szeret, mert annál jobban nem tudja kifejezni semmilyen eszközzel, amit szeretne, ráadásul a gyerekei miatt felelősnek érzi magát: a televíziókból áradó hamis világ helyett muszáj megmutatnia nekik az élet igazi értékeit. Most már dokumentumfilmesnek érzi magát. Évek óta kitartóan csinálja, figyeli és keresi a témáit. A dokumentumfilmezést nem tartja alacsonyabb rendűnek, mint a játékfilmeket. Példa erre a Kóla, puska, sültkrumpli című amerikai dokumentumfilm sikere, amely a videofilm-kölcsönzőkben az egyik legkeresettebb film. A játékfilm egy másik lehetőség. A fiókjában lapul ugyan egy kisjátékfilm forgatókönyve - Balázs Béla Magyarországon eddig be nem mutatott drámájának nőalakja köré fonódó történet – de egyelőre nem ennek az elkészítése köti le a gondolatait. (Persze, ez sem lenne több, mint 30 perc.) Az élet egyelőre bőven ellátja témákkal. 2002-ben elkészítette a Magyar trapperek című filmjét az alföldi csapdás hörcsögvadászokról. A Környezetvédelmi Minisztérium támogatja a filmet, hogy német és francia felirattal külföldre jusson. A főszereplővel 2004-ben további forgatásra került sor. 2003-ban A madarak délre szállnak címmel Lükő Gábor néprajzkutató munkáinak hatására zenés etno-dokukat forgatott. Ennek folytatását is tervezi. A film a horvát érintettség okán a Motovuni Filmfesztiválon is bemutatásra kerül. Közben kis „hétpercesek” elkészítése is belefér. Igazi örömmunka volt a pesti Tropic Fesztiválra nevezett Aranyhorog című film elkészítése.
Idén megint eluralkodott rajta a mehetnék. Ecuadorba utazik, hogy ismét csináljanak egy víz alatti filmet az Andok hegyi tavainak világában és a Csendes-óceánban. Ehhez a munkához lökést adott, hogy az Érzelgős utazást meghívták a Francia Intézet által szervezett Tengeri Só víz alatti filmek fesztiváljára.
Többször előfordul, hogy a gyereknevelés problémáiban a filmek segítik. Egyszer azt mondták neki a gyerekek, miért nem élnek ők is jobban, például úgy, mint az autókereskedők vagy a kábítószerdealerek? Elővette a Casino című Martin Scorsese-filmet Robert de Niroval, és azt mondta: itt van egy szerencsejátékos, aki jól él, beszélgessünk róla. Hogy él az, akinek nap mint nap rettegnie kell attól, hogy lelövik, bomba lehet a kocsijában, vagy elrabolják a családtagjait. Ez Magyarországon is valóság.
A gyerekei nagyon kritikusak a filmjeivel, de nézik és szeretik azokat. Rozi című filmje kapcsán megkérdezték: miért akar élni egyáltalán valaki úgy, hogy kétnaponta rákötik a dialízisgépre, egyébként pedig borzasztóan egyedül van? Aztán Irén kapott egy kalitkát Rozitól, Peti fia pedig vett bele két madarat, mert kalitka nem maradhat üresen.
Kármán Irén (1967) - Filmográfia
1992. Portré Fejtő Ferencről ( dokumentumfilm, 30 perc, beta, Székesfehérvári Városi Televízió) szerkesztő-rendező
1996. Nagymama ebédje (dokumentumfilm, 20 perc, beta, Magyar Televízió Háló, rendező El Eini Sonja) szerkesztő
1997. Szervátültetés (dokumentumfilm, 45 perc, beta, Magyar Televízió) szerkesztő-rendező
1999. Érzelgős utazás (kísérleti kisfilm, 16 perc, beta, 30. Magyar Filmszemle) rendező
2001. Rozi (dokumentumfilm, 25 perc, beta, 33. Magyar Filmszemle különdíj-emberi ábrázolásért) szerkesztő-rendező
2002. Magyar trapperek (dokumentumfilm, 35 perc, beta, Duna TV) szerkesztő-rendező
2003. A madarak délre szállnak (3 kisdokumentumfilm, 25 perc, 8 perc, 15 perc, beta, MTV) :
Klapálom a lelkedet…
Iszán és Aisha
Dólah dortai, avagy az ember, aki szereti a dalt
