Áprilisban 58 évesen elhunyt, az MTV Legjobb operatőri díját elnyerő, Balázs Béla-díjas Haraszti Zsolt operatőr festményeit állítja ki a Magyar Nemzeti Filmarchívum az Örökmozgó Galériában augusztus 25. és szeptember 12. között.  A beszéd az In memoriam Haraszti című kiállítás megnyitóján hangzott el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

„Reggel van.... Kevesen gyalogoltak eddig végig az utcán. ...
Azok az emberek, akik tegnap sorban álltak a mozi előtt, hogy megnézzenek egy filmet, most vagy alszanak vagy ébren vannak. Igen kis százalékuk emlékszik arra, hogy látta a filmet..” -írja Ali Smith Hotel Világ című könyvében.

Kedves Zsolt!

Ne haragudj és ne csodálkozz, hogy így és itt üdvözöllek, és nem veszem figyelembe a távozásodról szóló értesítéseket. mert itt vagy velünk.
Mikor utoljára jókedvűen és fáradtan együtt forgattunk, mindig a jövő, a következő filmek problémái jártak a fejünkben, hogy mit, hogyan fogunk majd másképpen megoldani, megcsinálni. Arany Jánossal szólva „gondolta a fene”, hogy nem csak a filmek mondandója, léte változhat meg a megkérdezésünk nélkül, tőlünk függetlenül, hanem az egész. És hogy végül nem a leforgatott anyag, hanem az lesz a valódi film, hogy akkor ott, együtt, azon dolgoztunk, azt csináltuk. És az lesz kettőnk között a végső emlékezés filmje is.
Gondolta a fene, hogy az egész élet ennyi.
Ki gondolta volna, hogy nem jövőnk elején, hanem máris egy váratlanul lezáruló múlt útelágazásánál vagyunk, hogy munkánk az elmúlás emléke lesz, stábfotónk, a valaha volt, régi lesz.
Zsolt! Én azt állítom, hogy itt vagy, mert követted Dylan Thomas tanácsait, hogy:

„Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korongod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.”

Nem léptél csöndben az éjszakába át. Kiáltásként itt maradtak filmjeid, fotóid, itt vannak festményeid. Ezek a Te kiáltásaid.
Az ellenállás egyetlen eszköze a méltóság, ebben a makacsságod és a konokságod segített neked.
DE segített már előtte is a magatartásodban, a munkában, a hétköznapokban, a pesti maratoni futásokban, a társművészetekben, a festésben is. Hogy mindig kerestél valami más eszközt átélni, vizsgálni, saját létedet.

Kedves Zsolt!
Senki nem hiszi el nekem, hogy bár sokat beszéltünk a festészetről, mutattad kedvenc képeid, mégis soha nem kérdeztem meg tőled: Miért csinálod ezt? Erről nem beszéltünk, mert te sem akartál evvel semmit bizonyítani, és nem beszéltünk ars poétikáról se, stílusokról se, semmiről. Mellébeszélés lett volna az esztétizálás, filozofálgatás, a tények, a képek helyett.
Mind a ketten tudtuk, olyan világban élünk, ahol már egyikünk sem élheti le az életét azzal a rögeszmével, hogy ő filmes, sőt filmművész, és ő csak filmeket csinál. Az a foglalkozása, a fő dolga, csak ahhoz ért, és így fogja leélni az életét. Az angol írónőnek igaza van:

„.... Azok az emberek, akik tegnap sorban álltak a mozi előtt, hogy megnézzenek egy filmet, most vagy alszanak vagy ébren vannak. Igen kis százalékuk emlékszik arra, hogy látta a filmet..”

Igen, az emberek elfelejtik a filmeket, a filmjeinket, legnehezebb munkáinkat is. A média túltermelése, a képi dömping felfalja gyermekeit.
Ezt tudtuk. Tudtuk, hogy a mai világban már nem életre szóló állandó elfoglaltság, minden mást kizáró, szüntelen gyakorolható foglalkozás a filmezés. (Annak ellenére, hogy mámor és küzdelem, ha nagy ritkán forgathatunk, nem lehet az egyetlen alkotási forma.) A film mulandó, a film nagyrészt technika. A film korfüggő alkotás.
De az ember ne adja meg magát: „Csöndben nem lép az éjszakába át.”

Sokszor beszélgettünk arról, hogy a tehetséges, a világra nyitott embert ez a szakma előbb utóbb kalodába zárja. Egyszer csak nem elégíti ki többé. Minél jobban ismeri a szakmát, annál jobban látja a határait. A kreativitási lehetőségek határait.
Amilyen szerencsés az alkotói fogékonyság, az emberi nyitottság a kezdet kezdetén, olyan súlyossá, fullasztóvá válhat később a társművészetek ismerete, a világ sokoldalú érzékelése, a műveltség, mert a film, a forgatás (ha van, ha munkát kap valaki) már sokszor nem elégíti ki, mert szűk, behatárolt világba, ismert feladatok megoldásába, sablonokba kényszeríti.
Persze, nincs két egyforma munka, és ez izgalmas is marad, mert mindig beindul az agy, a szív, az indulatok (sokszor több is a kelleténél), de aztán vége, vége, és csak ennyi, ennyi volt. És azok az emberek, akik látták a filmet, másnap „alszanak, vagy ébren vannak. És igen kis százalékuk emlékszik arra, hogy látta a filmet.” ...
Persze, a filmművészet múlandó, a film gyorsan öregszik, de most nem, vagy nem csak erről van szó. Az alkotóról beszélek, az élő emberről, aki bármilyen jót, szépet, bravúrosat csinál – kielégítetlen marad.
A siker, az elismerés csak bizonyos alkatú embereken segít.

Kedves Zsolt!
Te nem voltál ilyen.

Kerestél Magadnak más formákat, örömöt, önkifejezést, megnyugvást(?), hogy friss, lelkes és fiatal maradj.
Hogy segített-e, hogy más műfajban is tehetséges voltál? Talán. Mondjuk így: kicsit segített. Könnyebbé tette a „lét elviselhetetlen könnyűségét”, hogy egy címet idézzek.
Az ilyen kreativitás nem tűri a lefojtást, dobozba gyűrést, korlátokat, de nem fog nyafogni sem. Inkább kitör belőle, más utakat keres. Így volt Nálad is.
Festészetben, futásban, testedzésben, vitákban - kerested mindenben. Kerested, hogy formában legyél, hogy érdeklődésed friss maradjon e Hamlettől megunt világ iránt.
Sikerrel vetted az önakadályt, az önépítést és végül az önuralom rettenetes stációit is. Amikor a – nevezzük – így – a Lét csak úgy, durván közbeszólt. Kérdezés nélkül belepofázott a vágyaidba, lerohant, összegyűrve arcodat, neked rontott a Semmivel.

Kedves Zsolt!
Gondolom mikor azt hagytad meg, hogy nyissam meg ezt a kiállítást, beszéljek a képeid, s a filmünk előtt, gondolom tudtad, hogy kb. ilyen lesz a szöveg. Hogy ma is tisztellek ezekért a kitörési kísérletekért, és hogy nem fogok tudni róluk tőled független, elfogulatlan véleményt mondani soha. Művészettörténeti megállapításokat okoskodni pedig nem is akarok. Mi maradunk örök barátok, munkatársak, haverok, szóval Te tudtad, hogy nem fogom soha azt állítani, hogy minden múlandó.
Elmúlt. Elmúlik. Eltűnik. Nem igaz!
Tudtad, hogy én ezt így hiszem, hogy nem igaz, hogy semmi nem tűnik el, ezt hitted Te is, mikor ott voltál velem, a fiam halála utáni forgatási napokon, mikor nem érdekelt minket semmi, se a szakma, se hogy milyen lesz a film (mihez képest, te Atyaúristen), és dolgoztunk amiatt, hogy meg ne őrüljön senki sem.
Különben is, ki a fene hitte volna, hogy az a felszabadult, és vadult indulat a forgatásokon, amit akkor csak életünk egy szeletének képzeltünk el, az a végső emlékek közé fog tartozni, hogy a Kicsi, de erős forgatása, ott Gyálon és a Duna vizében nem csak filmes feladatok megoldása volt, hanem központi élmény, és hogy az Élet úgy kanyarítja majd a dramaturgiát , hogy azt kell majd mondanunk: azok a látszólag forgatási hétköznapok – nem is voltak olyan egyszerűek, hanem az volt az élet, maga az életünk.
Mégis, újra elmondom Neked, most barátok és pályatársak előtt, mikor szép férfias gondosan-konok képeid vesznek körül, azokkal a képekkel együtt, melyekre filmjeidből emlékezem, hogy Kedves Zsolt az istenért le a kalappal, hogy nem adtad meg magad,
Mert tudtad, hogy:
„..Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;...

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár tengerek örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;” (Dylan Thomas)

Szeretettel: barátod, Feri.

Bp.2004-08-24