Sulyok Máté "...mert ők én vagyok már..."
Beszélgetés Groó Diana filmrendezővel

Képtár: Groó Diána: Csoda Krakkóban
Groó Diana
Groó Diana
35 KByte
A rendező első nagyjátékfilmjét, a Csoda Krakkóban-t szeptember 6-án este 8-kor premier előtt mutatja be az Odeon Lloyd mozi.

A Groó vezetéknév "Nagy”-ot jelent?

Nem tudom, igazán, hogy mi a jelentése a Groó névnek… még Mária Terézia telepítette be a Groókat Svájc és Németország területéről. Apai ágon mérnök, vegyész, kémikus, fizikus felmenőim vannak, tehát természettudományokkal foglalkozott a család.

Hogyan "tévedtél el”?

Ezek szerint genetikailag nem jött át, de nem hiszem, hogy a papám emiatt nagyon bánatos. A szüleim mindig azt támogatták és abban hittek, amit én szerettem és akartam csinálni.

A középiskolában angol-orosz tagozatos voltál, majd a bölcsészkaron francia-hebraisztika szakpárra jártál. Tehát, a nyelvtanulás volt az első lépés a különböző népek kultúrája, történelme, képzőművészete megismeréséhez. Ez látszik meg a munkáidban is.

Már a gimnáziumban is két hobbim volt: a nyelvek és a film. Az érettségi után rögtön felvételiztem a filmművészetire, de nem sikerült. Szegedre mentem francia szakra, majd visszajöttem az ELTÉ-re, felvettem még a hebraisztikát is. Addig voltam ELTÉ-s, amíg újabb rendezői szak nem indult a főiskolán (ma már egyetemen). Mindig is a film volt a No.1., és a nyelvek - most már nem filoszi szinten - sokat segítenek a munkámban. A Csoda Krakkóban forgatása is négy nyelven zajlott (angolul, héberül, lengyelül és magyarul), és a stábon belüli kommunikáció az angol és a lengyel volt; lengyelül ugyan nem tudok, de az orosz nyelvtudásom sokszor kisegített. Az angol és a francia pedig számomra az alapkommunikáció. A nyelvismeret mindenféle határokat felbont.

A zsidóság - életem része; a származásom miatt, és mert izgat ez a kultúra, illetve a még meg nem mutatott területe - "ahogy én látom”-perspektíva. A Córesz című dokumentumfilmem pont erről szól: mit kezd a generációm - a holokauszt utáni harmadik nemzedék - a származásával, a zsidóságával. A VII. kerületben, a Kazinczy utca környékén nőttem fel (azonos című kisjátékfilmem a Kazinczy utca, 1998-99-ből), és a bensőmmé vált a közeg: a Dob-Rottenbiller-Kazinczy-Síp utcai mindennapok. Véletlen, bár tudat alatt biztos összefonódó dolgok ezek: például hogy Chagall az egyik kedvenc festőm.

Vegyes házasságból származom, anyai ágon vagyok zsidó származású, de nálunk ugyanúgy van Karácsony, ahogyan én elkezdtem tartani a zsidó ünnepeket. Nem vagyok vallásos, igazából a tradíciónak van szerepe az életemben. Leginkább egy elveszett világ kultúrájának a felkutatása érdekel. Valószínűleg nem izgatna, ha a második világháború alatt nem történt volna meg a holokauszt. S az ember azzal a hiánnyal foglalkozik, amit a "nincs” jelent. Ha "meglenne”, ha nem lett volna világégés - nem érdekelne. De volt, és a családomat is érintette, ezért a visszafordulás, az okkeresés. Az ember keresi, honnan jött - főleg ott, ahol már nincsenek rokonok, akik beszélnének.

S Erwino, a Trapé (1996) című dokumentumfilmed főszereplője tudta a származásodat és "okkeresésedet”?

Nem, nem tudta. A véletlen hozta a témát is. A főiskolán osztályvezetőnk Simó Sándor dokumentumfilm készítést adott - Schiffer-módszer alapján - első éves vizsgafeladatnak. (Előny volt számomra, hogy akkor már öt éve dolgoztam Schiffer Pál asszisztensként a Hunnia Film Stúdióban és a Budapest Film Stúdióban, láttam, hogyan közelít meg egy témát, milyen szociológiai kutatásokból és forrásokból dolgozik a megfilmesítés előtt.) A vándorcirkuszokat választottam témámnak, merő érdeklődésből. Erwino egyszer csak besétált a képbe, mint volt SS-tiszt. Úgy éreztem, nem véletlenül jutott osztályrészemül ez a téma. Nagy kérdés volt, hogyan rázok kezet egyáltalán ezzel az emberrel. Sorsszerű a filmnek és az ő történetének az alakulása is. Nagy elégtétel, hogy megcsinálhattam ezt a filmet. Erwino nem tudta, hogy zsidó vagyok, én pedig nem mondtam meg neki. Nem is volt fontos. Nem is nyílt volna meg előttem.

Amikor először találkoztál vele, tudtad, hogy volt SS-tiszt, és Németországból kap nyugdíjat a háborús tetteiért, vagy pusztán a 70 éves légtornász mutatványait akartad filmen rögzíteni?

Akkor már hónapok óta a vándorcirkuszok életét kutattam, és semmilyen különös történetre nem bukkantam mindaddig, amíg meg nem rendezték a magyarországi cirkuszok - s ebbe a vándorcirkuszok is beletartoznak - fesztiválját a Fővárosi Nagycirkuszban. S egyszer csak ott állt előttem Erwino: fekete "szkinhedes” bakancsban, uniformisban, szájában azzal a Popeye-pipával, amitől nagyon ritkán vált meg, és ami a Trapéban is látható. Megkérdeztem a kutatásomban segítő Sodin Péter cirkuszmenedzsert, koordinátort (aki valaha a filmgyárban volt gyártásvezető, de beleszeretett egy kígyóbűvölőnőbe, és pályát változtatott), hogy "ki ez?”. Mondta, hogy Erwino 70 éves légtornász, egész nyáron gyakorol, hogy újra felléphessen, de elég problémás, mindig leesik a trapézról, egyébként pedig "kicsit” náci és SS-tiszt volt; ha belépsz a lakókocsijába, meglátod, meghallod a bizonyítékokat. Rögtön tudtam, hogy megtaláltam, akit kerestem, Pétertől megkaptam a címét, és attól kezdve le sem szálltam róla.

Több mint hat hónapot forgattunk, készült belőle másfél órás vetíthető változat is, de a vizsgafeladat nem lehetett több harminc percnél: Mógor Ági osztálytársammal nehezen, de megvágtuk, értékes részek maradtak ki, de a félórás film is ütött. (Egyébként, azóta is Mógor Ágival vágok, így a Csoda Krakkóbant is együtt montíroztuk.)

Említetted, hogy elégtétel volt számodra, hogy elkészítetted a Trapét.

Erwino nem olyan ember, aki képes lett volna bármikor is felmérni, hogy mit csinál, mit tett. Soha semmiért egy pillanatig sem volt lelkiismeret furdalása: akár szolgálati parancsra tette, akár ösztönösen lövöldözött a "vakvilágba” a büntetőszázad keményfiújaként. Rajta keresztül akartam megmutatni, hány embernek lehet ilyen hihetetlen mázlija, mint Erwinónak. Lehetett volna akár a legnagyobb háborús bűnös is, mégis megúszta a felelősségre vonást - abszolút véletlenül. Találtam egy artistát - aki a közönséget szórakoztatja -, ráadásul légtornászt, akinek teljesíteni kell a feladatát. Erwino mindig attól volt boldogtalan, ha nem teljesíthet, ha nem végzi el a feladatot. A hadseregbe is azért ment: szerette végrehajtani a feladatot - függetlenül annak értelmétől, vagy éppen értelmetlenségétől. Ha fejbe kellett lőni valakit, akkor fejbe lőtte.

Azért éreztem elégtételt, és azért érzem szerencsésnek magam, mert úgy tudtam felépíteni ezt a történetet, hogy az elején az élet szép oldalát mutatom meg (a 70 éves "fantasztikus” légtornászt), és utána a másikat, a volt SS-tisztet, a varsói gettólázadás egyik leverőjét - és a néző eldönti magában, mit gondol Erwinóról. Nagyon sok visszajelzést kaptam: volt, aki ugyanúgy ment át ezen a kálvárián, mint én - tényleg csak belecsöppentem -, és volt, aki azért ismerte el a filmet, mert az embert mutatom, és nem szégyenítem meg a kamera előtt a háborús bűnöst. A filmemmel nem ítélek, bemutatok egy embert, megvilágítok egy helyzetet és a néző értékeli a látottakat, levonja a konzekvenciát….

Herskó János is hasonló véleményt fogalmazott meg egy interjúban (Galicza Péter: Hiánydramaturgia, Filmvilág 1999/1): "…a dokumentumfilmek egyre több eszközt vesznek át a játékfilmezésből. A Trapé alapvető filmi hatáselemmel játszik, az azonosulással. Egy film hatása ugyanis azon múlik - ezt tudják az amerikaiak nagyon jól -, hogy körülbelül két-három percen belül felteszed magadnak a kérdést, és választ is kapsz: kivel és mennyire azonosulsz. Ettől kezdve rajta keresztül nézed a filmet. Ez elsősorban a játékfilmnél van így, de az ilyenfajta, egy alak körül játszódó dokumentumfilm is így működik.”

Ez a lényeg, és ez volt a cél. Nehéz dió volt, mert a saját érzelmeimmel is küszködtem. Tudtam, ha számonkérően állok Erwino elé, akkor minden ajtót becsuk - ezt nem akartam. Igazán érdekelt, mit kezd a fellépésével. A múltja persze, még jobban izgatott, de ahhoz a mutatvány(os) volt az első lépcsőfok. Látta rajtam, hogy érdekel, mit csinál a jelenben, így nyitotta(m) meg a múlt kapuit. Ha lerohanom a lakókocsijában a náci és SS-szimbólumok, kazetták között, akkor semmit nem mond el. Hosszú folyamat volt, a végén már szinte megőrült attól, hogy minden nap ott voltam a pesterzsébeti kis tyúkóljában, garázsában, ahol próbált, amíg a cirkuszmenedzser nem talált neki fellépőhelyet. Minden nap figyeltem, mennyi energiát öl a számába, hogyan készül fel - valóban érdekelt. S két hónap után leülhettem vele beszélgetni a régi dolgokról, mert már ismert, tudta, hogy az "ő érdekeit képviselem”, megfilmesítem a fellépését. S ez így is volt, csak az én forgatókönyvemben az is szerepelt, hogy kicsoda is valójában. Ő ugyan ezt nem tudta, de nem zárkózott el, önmagát adta és mesélni kezdett a múltról - még pedig nagyon is büszkén.

A film elkészülte (1996) után tartottad vele a kapcsolatot?

Erwino már nem él, és nem is tartottam vele a kapcsolatot, ami csúnya véget ért: a Trapé forgatása után, Erwino leesett a trapézról, azon az előadáson mi nem voltunk ott, viszont elmentünk meglátogatni a kórházba: nagyon pozitív volt, előre nézett, folytatja tovább - mondta. (Egyébként, amikor megtudtam, hogy leesett, etikai kérdésként fogtam fel, hogy lerohanhatom-e őt a győri kórházban a kamerával. Felhívtam Simó Sanyit és Schiffer Palit is: "elmehetek-e?”. Mindketten azt mondták, teljesen hülye vagyok - meg boszorkány is -, és azonnal induljak!)

Boszorkány?

Mert előre megírtam a forgatókönyvben, hogy le fog esni. Száz százalékig biztos voltam benne, ez kikerülhetetlen, látva, hogy 70 évesen nincs ereje teljében, nem tud olyan számot produkálni, ami megállja a helyét a porondon. Bár kicsit tévedtem, mert augusztusban volt a premier - amire hat hónapot vártam -, és nem esett le. Emiatt szomorkodtam kicsit - ez a rendezői gonoszság: nem jött be a forgatókönyv. A sikeres bemutató után másképp kezdtem felépíteni a film szerkezetét. Az új koncepció két nap múlva dőlt meg, éppen a vágószobában ültünk Mógor Ágival és csörgött a telefon… Elmentünk Győrbe a kórházba, interjút készítettünk Erwinóval, aki begipszelt lábával már a következő fellépését tervezgette. A film elkészült, fesztiválokra utazott. Erwino nyilván olvasott a sikerekről, és először is az anyagi igényeivel jelentkezett, majd bejelentette, hogy miattunk esett le, és a főiskola fizesse ki a majdnem egymilliós kórházi számláját - miközben ott se voltunk a baleseténél -, honoráriumot követelt - miután a Magyar Televízió megvette a főiskolától a filmet és sugározta is. Előtte egyébként a főiskolával minden szerződést aláírt, megkapta a filmet, plusz a számára készített referencia anyagokat és 10-15 ezer forintnyi összeget (’96-ban!), amit boldogan átvett - de úgy gondolta, többet érdemel… Nyolcvanezer forintból készítettük a Trapét, amiből 50-60 ezer forint volt a benzinköltség, mivel az ország minden tájára követtük őt. Úgy tudom, elég ronda pereskedés lett a vége, a főiskola képviselte az ügyet. Aztán Erwino eltűnt. Hallottam, hogy utána még rendületlenül fellépett mindenfelé és pár éve halt meg.

Elég régen készült már a Trapé, de rendkívül erősen él bennem, mert nagyon szerettem csinálni. Teljesen a történetbe ivódtam. Nemcsak a vándorcirkusz világa volt nagyszerű - odaköltöztem, mentem a karavánnal, segítettem a sátorverésben -, az csak egy szegmens. Akkor éreztem először, hogy igazán együtt élek egy filmmel - fél éven át minden nap csak azzal foglalkoztam. Ez a lehetőség nagyon ritkán adatik meg - a főiskola alatt megvalósulhatott. Hosszú folyamat után, a Trapé lett az első dokumentumfilmem, s ha készítek még jobb dokumentumfilmet és már sok mindent másként csinálnék, akkor is ezt fogom a legjobban szeretni. Életem legnagyobb élménye volt. Felejthetetlen.

Az etikusságra visszatérve: más szemszögből merült fel bennem ez a kérdés a Tarka Képzelet-sorozat kapcsán. Szigorú művészettörténészek, esztéták, ítészek első felvetése valószínűleg ez lenne, hogy etikus-e más művészeti ágban rögzült alkotást, például festményt megmozdítani, ezáltal időbeliséget, dimenziót, mélységet adni az állóképnek, hangokat, zenét, a gondolataidat mögé-belé helyezni, így befolyásolni a nézőt, a befogadót.

Ez a művészet lényege: a fantázia. Mindent lehet. Az etikai határoknál erkölcsi kérdés, milyen ízlést sért, hogy milyen határokat ne lépjen át, hogyan ne lépjen át, hogy ne semmisítse meg az alkotót, vagy az alkotást. A Tarka képzelet festményről-festményre utazása - elgondolásom szerint - kimondottan építi a festőkről és világukról szóló történeteket. Az ötlet a művészettörténet, a festmények és az általam preferált festők iránti rajongásomból fakadt, és mert nem nagyon láttam olyan mozgóképes alkotást, ami igazán megmutatta volna, mi is van egy festmény mögött. Nem bántásként: A hét műtárgya-széria esetében - amely teljesen objektíven mutat be egy festményt, de - nem vagyok biztos abban, hogy bárki is közel került volna egy művészeti alkotáshoz, tisztelet a kivételnek. A Tarka képzeletben sok a fikció, azonban hiteles forrásokon alapul, életrajzi kutatások, a festők életéről megírt dokumentumok vezetik a dialógokat, történeteket, mozgásokat, szereplőválasztásokat.

Némi népnevelői, tanítói szándékot, célzatosságot érzek a Tarka képzelet megalkotásában.

A célom az érdeklődés felkeltése: kik is voltak a festmények mögött, a festményeken és kik voltak az alkotók. Bennem ezek a kérdések mindig felmerülnek. Miért festette meg a festő a képet, milyen viszony volt a művész és a modell között, egyáltalán, mi közük volt egymáshoz. Mindenkinél más és más személyes kapcsolat. Amikor Renoir a Montmartre-i lányokat festi, ott él a környezetükben, Chagall a családtagokat jeleníti meg majdnem mindegyik képén. Tartalmi pluszt nyújt, ha megismerjük a "háttéralakok” történetét, hogyan kerülnek oda, miért pont az az arc, fiktív-e, vagy valódi? Minimális utána olvasással - például Renoir-életrajzokban -, kiderül, hogy mindenkit ismert, nem véletlenül festette le és helyezte el azt a figurát pont oda a képkompozícióban, hiszen bizonyos érzelmek, indulatok, féltékenység és egyéb emberi dolgok után Renoir így döntött: a gyönyörű Piros sapkás lány című képe hatalmas szerelmét ábrázolja. E mögé akartam kukkantani, és az emberek szeretnek történeteket nézni.

Kaptatok visszajelzéseket? Nem a szakmára, a díjakra gondolok, hanem a közönségre?

Úgynevezett laikusoktól, akiket egyszerűen érdekel a festészet, a művészet, igen, kaptam visszajelzéseket, és vagy csak a pozitívokra emlékszem, vagy nem kaptam negatívokat, de nagyon lelkesen fogadták. Legutóbbi információm az, hogy 2-3 éves gyerekek maradtak a képernyő előtt, amikor ezeket a kisfilmjeimet nézték. Azt hiszem, elértem a célom, ha már a legkisebb korosztályt is megragadják a képek, amelyek mögött valójában egy-egy festő áll, és talán nagyobb korukban emlékezni fognak arra, honnan ismerős egy-egy festmény…

Milyen technikával készülnek a Tarka képzelet-darabok?

DV-re vesszük fel a festményeket, majd a színészekkel való felvételek műteremben készülnek blue- vagy greenbox háttér előtt és 3D-s komputer-technikával állítjuk össze a végső képet. Pontos mozgásforgatókönyv alapján jönnek a képbe, kerülnek a háttérbe az emberek és a tárgyak. Precíz a koreográfia, honnan hová jutunk, amit a komputeres szakemberekkel kell megbeszélni, mert hiába akarom a csillagos eget - vagy kapacitás nincs rá, vagy pénz.

A díszlet és a jelmez pedig teljesen a festményhez igazodik…

Így van, és a korhoz.

Báron György (filmkritikus - a szerk.) hogyan került a Vityebszk felett - Chagall álmaiba?

Ez volt az első rész - 2000-ben készült-, és nulla pénz "volt rá”, úgyhogy olyan embereket hívtam, akik szeretetből, segítségből is eljöttek. Gyuri jelenléte a filmen számomra nagyon fontos. A Tarka képzelet-sorozat terve már ’97-ben megszületett. Leírtam a szinopszist, bevittem, letettem Simó Sanyi asztalára, mire azt mondta, hogy neki nagyon tetszik, de azonnal felejtsem el, mert soha az életben nem lesz rá annyi pénz, és olyan technikai felszereltség, olyan kapacitás Magyarországon, hogy ezt megvalósítsuk.

A többit már nem érte meg…

A Chagallt még látta, nagyon örült, és olyan "simósan” mondta: "Na, ez jó lett!”. Válaszoltam, hogy "hát, Sanyi, akkor ez az első lépés…” Sajnos, a többit nem nézhette meg... A Chagall voltaképpen pilot-anyag, vázlat volt. Hasonlóan a legkedvesebb darab, ahogy a Trapé, az első - hiába léptünk már tovább, Brueghel-lel, Renoir-ral, Rousseau-val…

Lesz még több epizód?

Igen, vannak még ötletek a tarsolyban, és a következő pályázatokon is indulunk. Most a legtöbb időt és figyelmet a Csoda Krakkóban című első játékfilmem kötötte le, a Tarka képzelet a háttérbe szorult.

Ha a vámos Rousseau filmen, és egyáltalán egy művészi életpálya mozgóképes feldolgozása, akkor mindenekelőtt a Gösta Ekman Picasso kalandjai (Hans Alfredson-Tage Danielsson: Picassos äventyr, svéd, 1978), amikor Rousseau hegedűjén játszva kiszáll a padlásszobából, és repül a holdfényes égen, a párizsi háztetők felett, illetve amikor Guillaume Apollinaire-rel a rajzolt díszlet-állatkertben olvasnak fel Picassónak - valami gyönyörű jelenetek!

Az én célom tényleg semmi más nem volt, mint hogy mondjuk egy hatéves gyermek figyelmét picit felkeltsem, s ha még tetszik is neki, akkor utánanéz és megjegyzi, hogy ő látott valamit Chagalltól - még ha nem tud is Párizsba utazni. Ha 5 és 115 év között valaki a vászonra pillant és megjegyez a látottakból-hallottakból valamit: nyert ügy.

Úgy tűnik, hogy a Csoda Krakkóban összegzés lesz, és minden megjelenik benne, amiről eddig beszélgettünk: a vándorcirkuszságtól a zsidóságon át a képzőművészetig. Teszem ezt az állítást, feltételezést úgy, hogy még nem volt alkalmam látni első nagyjátékfilmedet elejétől a végéig.

Igen, nagyon furcsa, de én is erre a gondolatra jutottam: minden benne lesz, véletlenül. Persze, véletlenek nincsenek, de utólag jöttem rá, hogy milyen fontos számomra a (vándor)cirkuszos történet a Trapéból, s a Kazinczy utca című kisfilmem helyszíne is benne van a nagyfilmben, a Csodában, amit - nagyon sajnálom - két-három hete buldózereztek le. Hét éve Chagall-festményeket festettünk a Holló és a Kazinczy utcai parkoló tűzfalára a Kazinczy utca című kisfilmemhez. Minden ismerősömnek, külföldieknek is megmutattam, mint VII. kerületi unikumot, ami egyébként a film szerves eleme is, és nagyon autentikusan tartozott a környezetbe. Most már nincs: városátrendezés…, iszonyatos… Kardos Sanyi operatőr beszélt rá, hogy a Csoda Krakkóban egyik jelenetét a fal előtt vegyük. Még húzódzkodtam is, hogy milyen ciki… a saját filmemből…, önutalás… Nagyon igaza volt, és mélységesen hálás vagyok neki, hogy ezt még egyszer megörökítettük. S a kész filmben is benne van, ráadásul úgy, mintha nem pesti, hanem krakkói helyszín lenne, mert egy krakkói jelenetnek a folytatása.

Szóval, szintézist érzek az eddig elmondottak, a pár perces Csoda Krakkóban-előzetes és a forgatáson mintegy fél éve látott barcheszbolt jelenet, valamint a tartalom és különböző nyilatkozataid alapján…

Lehet, így igazolódik Simó Sanyi "így jöttem” kívánsága, elvárása a filmjeink téma-választásában. A személyes történet. Pálfi Gyuri a Hukkléval (2002), mondjuk, dobta ezt, mert nem ilyen a stílusa, vagy ebben nem találta meg önmagát. De a többség - Erdélyi Dani (Előre!, 2002), Török Feri (Moszkva tér, 2000), Hajdu Szabi (Macerás ügyek, 2000) vagy Fazekas Csabi (Boldog születésnapot!, 2002) - a saját életéből merített. Az enyémben is "minden” benne van: Budapest, Krakkó, vándorcirkusz, VII. kerület…

Krakkó a családi vonal miatt számít személyesnek?

Igen, dédszülői felmenőim a krakkói zsidónegyedben éltek. 1998-99 szilveszterén voltam életemben először Krakkóban és nagyon nagy hatással volt rám a város, pedig akkor még nem is tudtam pontosan, melyik részéhez vagyok köthető, hol éltek a lengyel zsidó őseim. Amikor hazajöttem, akkor tudatosult bennem, hogy azért éreztem magam olyan "közel”, otthonosan Krakkóban, mert közöm van a kövekhez. Engem mindig a múlt mozgat előre a jövőbe. Sokat merítek a múltból az előre haladáshoz.

Ezért misztikus mese a Csoda Krakkóban műfaja?

Nem, hanem mert nagyon bírom a csodákat, és az olyan dolgokat, amelyek nem valóságosak vagy amelyekről nem tudjuk, azok-e. Fontos, hogy az ember higgyen valamiben, mert akkor megtörténik. S ha a csodát is várjuk, várjuk és várjuk - tutira megtörténik, nem biztos, hogy "Az-A-Csoda”, amit vártunk, hanem amit nem, és lehet, hogy az sokkal nagyobb. Csak észre kell venni.

A misztikus mese Csoda Krakkóbannál történelmies, vagy inkább meseszerűek a díszletek, jelmezek? Mire kérted Esztán Mónikát?

Olyan nagyot nem kellett látványban alkotnunk. A krakkói helyszín önmagában elrugaszkodott a valóságtól. Egészen más világ, mint amit a XXI. században "elvárnánk”. A zsidónegyed meg tudta tartani a hangulatát, az ízét, az illatát - annak ellenére, hogy alig van már ott született zsidó. Csak amerikai alapítványok befektetéseként települnek vissza. Mégis elképesztő kisugárzása van a negyednek. Még nem volt díszlettervezőm, amikor már hatodszor mentem vissza Krakkóba helyszínt keresni - nem volt nehéz megtalálnom. Járkáltam a zsidónegyedben és ott volt a lábam előtt mindaz a helyszín, épület, ami a filmbe illett. Egyszerűen belebotlottam. Már a forgatókönyv első verziójánál pontosan tudtam, mit és hol szeretnék forgatni. A lengyelek is meglepődtek, amikor ajánlották volna a helyszíneket, én pedig fotókkal együtt küldtem a választásaimat. Azt mondták, hogy jobban ismerem Krakkót, mint ők, nem tudtak volna jobbat, illetve mást mutatni. A Csoda Krakkóban fontos helyszíne a híd. Olyan kis kőhidat találtam, amit szerintem a krakkóiak 99%-a nem ismer, nem is tud a létezéséről. A film egyedüli misztikus jelmeze a csodarabbi öltözéke, a többi teljesen mai - besegít, ugye, a cirkusz világa, amely a földtől elrugaszkodott. A manézs mindig emelkedett és kicsit meseszerű.

"Megsárgultan, patinásan tárja elénk a hajdanvolt pillanatait, akár egy fotóalbum, és eközben a legnemesebb filmes hagyományokból merít, Huszárik filmjeiből mindenekelőtt” - írta szerzőnk két éve a Kazinczy utcáról a Filmkultúrában (Mari Noémi: Egy csepp Utolsó csepp) Eltalálta a nagy elődöt?

Legfőképpen mindenki Szabó Istvánt mondja, amitől soha nem zárkóztam el. Várostérkép című etűdjét sokszor megnéztem, azt hiszem ez a Tűzoltó utca 25. alapja. De persze, Huszárik filmjei is nagyon közel vannak. Nem tudom, hogyan lehet "stílust örökölni”. Az ember mindig merít valahonnét, valakitől, mert nagyon-nagyon újat már nem tud létrehozni: akkor új, ha a saját nyelvén mutatja meg, akkor eredeti, ha a saját elképzelésében ábrázolja.

Finoman fogalmazol, Jancsó Miklós szerint, "csak lopni” lehet…

Teljesen igaz, de ha ügyesen teszed magad az alkotásba, akkor nem nagyon loptál, mert az már más, egyéni. Az emberre hatással vannak a látott filmek, a képek, az elbeszélés módja, a stílus. S borzasztóan sokat lehet tanulni a régi, klasszikus alkotásokból, a nagy filmrendezőktől; s hogy ezt a tudást, hogyan fordítja le az ember a saját nyelvére - az a nagy feladat.

Nem tartasz attól, hogy szubkulturális filmként definiálják majd a Csoda Krakkóbant? Ahogy Oláh J. Gábor Rap, Revü, Romeója megkapta, hogy elkészült Magyaroszágon az első "cigányfilm"?

Egyáltalán nem. Sok zsidó vonatkozása van ugyan a filmnek, de nem olyan értelemben - nem nagyképűségből, de -, mint mondjuk a Schindler listájának - annál is inkább, mert ez egy mai történet és nem a holokausztról szól. Ami megjelenik a zsidó kultúrából, az inkább a múltba(n) kutat, és a közép-európai történelmet, kultúrát lapozgatja. Azt gondolom, olyan emberek mennek be majd erre a filmre, akik szeretik a Csoda Milánóbant, vagy az Amélie csodálatos életét - szintén nem nagyzolásból mondom -, akik igényesebb mozgóképre vágynak. A történet nem súlyos traumáktól szenvedő mese.

Kész van első nagyjátékfilmed, a Csoda Krakkóban, de a fáma úgy tartja, hogy akkor válsz igazán filmrendezővé, amikor elkészítetted a másodikat.

Igen, és ez nagyon nehéz időszak. Most, az első nagyjátékfilmem után hihetetlen nagy űr van bennem, ami nem jelenti, hogy nincsenek terveim, ötleteim, elképzeléseim a következőre. Még a Csoda Krakkóban bemutatója előtt vagyunk, mert 2005 januárjában jön ki Magyarországon. (A lengyelországi bemutató előbb lesz, a szeptemberi gdanski filmszemlén.) A kezdetektől a bemutatóig öt év telik/telt el… A Csoda Krakkóban is az életem része. Nagyon jó, hogy megvan, nagyon örülök, hogy megvan és nagyon nehezen tudom elengedni. S ha újabb vállalkozásba fogsz, a nulláról, új harcot kezdesz önmagaddal, filmtervekkel, forgatókönyv-verziókkal - csupa nyűg és baj, s néha fizikai fájdalom is. Az ötletet véghezvinni lelkiekben is nehéz… Most még kicsit szeretném szeretni ezt a filmet, az elsőt, és ezt az időszakot, szeretném a moziban látni…, s ha már egy ember megnézi... Utána teljes gőzzel belevágok a másodikba... Egyelőre kicsikbe, doksikba. Menekülés. Nagy lélek és lélegzetvétel kell, hogy másik nagyjátékfilmbe fogjak. Fel van adva a lecke, fel van dobva a labda és ugyanolyan energiával kell csinálni, mint az elsőt. Sok erő kell hozzá, úgyhogy kell a feltöltődés az első szerelem után. Sosem fogom elfelejteni.

Az interjú 2004. augusztus 19-én készült egy margit-szigeti padon.


A produkció tájékoztatója:

CSODA KRAKKÓBAN
(Magyar-lengyel koprodukció)

Groó Diana (1973) Simó Sándor osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán. Osztálytársai voltak Török Ferenc, Pálfi György, Miklauzic Benedek, Hajdu Szabolcs, Erdélyi Dániel és Fazekas Csaba, akikkel együtt hozták létre a Madzag Filmegyletet.

Groó Diana - több éves várakozás, számos díjnyertes dokumentumfilm, kisjátékfilm után: Trapé, Valahonnan valahová, Kazinczy utca, Vityebszk felett, Córesz, a "Tarka képzelet"-sorozat darabjai: Chagall álmai, Renoir álmai, Bruegel, Henri-Rousseau álmai - ez év szeptember végén kezdte el forgatni Krakkóban első nagyjátékfilmjét, a Csoda Krakkóban-t.
A film budapesti felvételei november ötödikén kezdődtek.

A produkció a Madzag Filmegylet tagjai által létrehozott Katapult Filmstúdió és a Cinema-Film gyártásában készül, Krzystov Zanussi varsói TOR Stúdiójának koprodukciójában. (A TOR Stúdióban - amely egyebek mellett Hollywood "A-piaca" is - készült a Schindler listája és Polanski A zongoristá-ja.)
A film producerei: Garami Gábor (Cinema-Film) és Angelusz Iván (Katapult Filmstúdió).

Groó Diana nagyjátékfilmje gyönyörű, misztikus mese egy XVI. századi, "Ezüstkorona" című varázskönyvről; a holtakat a varázskönyv segítségével az életbe "vissza" hozó Lewi rabbiról; a könyvek és a tudás "rabságában" élő, a világtól önmagát hermetikusan elzáró, közel harminc éves Pjotrról, akit az utca - krakkói utcai művészek, a cirkusz világa - nevelt föl; nagymamájáról, Mancikáról, és a fiatal restaurátor lányról, Eszterről, aki talán megszabadítja félelmeitől a fiatal férfit.

A produkció főszereplői: Maciej Adamczyk (Pjotr), egy kitűnő poznani alternatív színház színésze, rendezője, "mindenese", a New Yorkban musical-szakon végzett Bíró Eszter (Eszter), aki Az Operaház Fantomjában énekli Christine szerepét, emellett a Klezmer Band énekesnője. A nagymamát Békés Itala alakítja.
A produkció megnyerte magának a két legnevesebb lengyel színészt is, Jerzy Trelát, és - Lewi rabbi szerepében - Francziszek Pieczkát.
Végezetül, de nem utolsósorban: a filmben szerepet vállalt Garas Dezső és Székhelyi József is.
Az utcai művészeket a Teatr Bialy Klaun társulatának tagjai "alakítják".

 

Córesz, dokumentumfilm
Córesz, dokumentumfilm
16 KByte
Córesz, dokumentumfilm
Córesz, dokumentumfilm
16 KByte
Tarka képzelet
Tarka képzelet
36 KByte
Tarka képzelet
Tarka képzelet
40 KByte
Kazinczy utca, jelenet a Csoda Krakkóban c. filmből
Kazinczy utca, jelenet a
Csoda Krakkóban c. filmből
179 KByte
A Csoda Krakkóban forgatásán
A Csoda Krakkóban forgatásán
93 KByte
Bíró Eszter és   Maciej Adamczyk
Bíró Eszter és Maciej Adamczyk
94 KByte
Francziszek Pieczka
Francziszek Pieczka
34 KByte
Bíró Eszter és   Maciej Adamczyk
Bíró Eszter és Maciej Adamczyk
38 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső