Agnes Cathérine Poirier Párizs öreg hódolója
Bertolucci mesél

75 KByte

Bernardo Bertolucci Álmodozók című alkotása a harmadik párizsi filmje, A megalkuvó (1970), és Az utolsó tangó Párizsban (1972) után. Most arról mesél nekünk, milyen is volt újra találkozni ezzel a várossal.

Az Álmodozók három fiatal erotikus csínytevéseiről mesél a ’68-as Párizsban. Ön is ott volt ekkortájt?

Bizonyos értelemben igen, hisz az év májusában éppen Rómában forgattam Pierre Clémenti-vel, és ő minden hétvégén hazalátogatott Párizsba, visszatértekor pedig aprólékosan beszámolt a történtekről, a színházfoglalásról az Odeonban, a gyűlésekről és még sok egyébről. Én tehát rajta keresztül éltem meg ezt a hónapot, így valahogy számomra sokkal mitikusabbá vált mindez. Párizst három évvel korábban fedeztem fel, amikor is második filmemet, a Forradalom előttöt Henri Langlois Cinématheque-jében vetítették. Ezt a munkámat beválogatták Cannes-ba, a „Kritikusok hetére”, így a Cahiers du Cinéma írói a keblükre öleltek. Az az ifjú rendező voltam, aki állandó lázban égve bolondul szerelmes a francia kultúrába és persze az új hullámba. Jól emlékszem például arra, hogy nem is a saját nyelvemen válaszolgattam az első interjúmon egy olasz újságírónak, és erre ösztökéltem őt is, mivel számomra a mozi anyanyelve a francia volt.

Milyennek találta Párizst harminc év elteltével?

Hogy őszinte legyek, már nem éreztem azt a szeretetet, amit akkor éreztem a hatvanas években. Néhányan a nekem nagyon kedves barátokból már nem voltak ott a forgatáson, például Jean-Claude Biette. Az Álmodozókkal szerettem volna újra felfedezni Párizst, és ott forgatni, ahol soha még, tájat és karaktert váltani. Semmiképpen nem akartam a nosztalgia csapdájába esni. A filmem múlt és jelen ütköztetése, nem visszafordulás valami felé, nem ’68 képes illusztrációja. A moziban csupán egyetlen idő létezik: a jelen. A díszletelemeknek autentikusnak, igaznak kell lenniük, és Jean Rabasse nagyszerű munkát végzett, de szó sincs arról, hogy valamiféle történelmi rekonstrukcióra törekednénk, mint a korabeli kosztümös filmekben.

Sok szó esik mostanában az ön három ifjú színészéről, Eva Green-ről, Michael Pitt-ről, Louis Garrel-ről. Hogyan talált rájuk?

Nagyon sok fiatal tehetséggel találkoztam Európában és Amerikában is. Ami Michaelt illeti, nem voltam benne biztos, hogy az amerikai diák szerepére őt szeretném, aztán egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy csak ő lehet az. Ami Eva-t és Louis-t illeti, megvan bennük a kor színészeinek külsődleges és magatartásbéli kvalitása, szépség és egyfajta ellenállhatatlan sármmal bíró fesztelenség. Emlékeztetnek Truffaut Jules és Jim-jének Jeanne Moreau, Oscar Werner és Henri Serre által játszott figuráira.

Miért forgatta angolul ezt a nagyon is párizsi filmet?

Igazán meglep a franciák fenntartása az angol nyelvvel szemben. Nagyon különösnek találom. Először is a forgatókönyvíró, Gilbert Adair - brit. Ez az ő története, ő maga Michael. Aztán számos filmet készítettem már angolul és nagyon kényelmesen éreztem magam. Az utolsó tangóban a dialógusok egyes részei angolul folytak. Az angol sokkal jobban adja magát a párbeszédekhez, mint például az olasz, vagy bizonyos mértékben a francia. Egyszerűséget és tisztaságot kölcsönöz nekik. Az olasz nyelv a költészet és az opera sajátja. Ráadásul az angol nyelv a forgalmazást is megkönnyíti. Tudtam, hogy kockázatot vállalok azzal, hogy két franciát idegen nyelven beszéltetek. De így döntöttem, és úgy tűnik, nem bizonyult rossz választásnak.

Három főhőse Anna Karinát, Sami Freyt és Claude Brasseurt utánozza, Godard Külön banda című filmjének híres, Louvre-on átszáguldó jelenetében. Miért éppen ez a szcéna?

Mondja, melyik ifjú vagy aggastyán rendezőnek ne lenne különös, kivételezett kapcsolata Godard filmjeivel? Rengeteg dolgot fedeztünk fel az ő révén a világból és a moziból egyaránt. Jól emlékszem, amikor a hetvenes évek elején a feleségemmel megpróbáltuk megdönteni a fenti gyorsasági rekordot, csak nem a Louvre-ban került rá sor, hanem Szentpétervárott, az Ermitázsban. Vegyük például Tarantinót, őt is feltétlen odaadás fűzi a mesterhez, produkciós cégét is Bande Apartnak keresztelte. De igyekeztem nem beleesni a könnyes nosztalgia csapdájába. Amikor engedélyt kértem Godard-tól, hogy felhasználhassam ezt a néhány snittet, annyit mondott: „A szerzőnek nincsenek jogai, csak kötelessége!”

A másik két párizsi alkotásában Vittorio Storaro operatőr dolgozott ön mellett. Befejezték az együttműködést?

Utolsó filmünk a Kis Buddha volt 1993-ban. Elváltak útjaink, de találkozni fogunk még, ez biztos. Szerettem volna a hetvenes évek elején készült filmjeimtől egy kicsit eltávolodni. Vittorio fényei pedig összetéveszthetetlenül egyedülállóak.

Ami a zenei anyagot illeti, nagyon aprólékos munkát végzett. Sok erotikus jelenetet fest alá Charles Trenet, az erőszakosabbakat Edith Piaf, mielőtt átúsztatna Jimmy Hendrix melódiára. Hogyan válogatott?

Trenet-t használni ’68 májusában, amikor ő épp a „hullámok” alatt úszott, annyit tesz, játszani kicsit az idővel: a múlhatatlan arcát felmutatni. Nagyon sokáig vacilláltam például azon, felhasználjam-e Piaf egyik jól ismert sanzonját, nem akartam, hogy közhelyesen csengjen. Aztán eszembe jutott Proust, aki azt mondta, soha nem szabad lebecsülni a népszerű dallamokat - és igaza volt. Az ő megidézése több, mint erőltetett tiszteletadás.

Miért nem ment az Álmodozókkal Cannesba?

Fesztiválközönség előtt bemutatni egy filmet számomra egyet jelent a heves rettegő várakozással. Utoljára a Lopott szépséggel voltam ott, hát mondhatom, le lettem taglózva. Túlságosan rövid az élet, főleg az én koromban, hogy a magam mögött tudott filmek után ilyesféle megpróbáltatásokkal kurtítsam. Kétszer voltam zsűrielnök, Cannes-ban és Velencében. 1983-ban az Arany Oroszlánt Godard-nak ítéltük a Keresztneve, Carmen című filmjéért. Mindannyian az ő fanatikus hívei voltunk, elszánt godard-isták, egyszerű volt a helyzet. 1990-ben Cannes-ban az Arany Pálmát David Lynch Veszett a világa kapta. Nehéz döntés volt. A zsűri hölgytagjai túlságosan erőszakosnak ítélték a filmet. Kétszer foglaltam helyet a tükör másik oldalán, s tudom, ugyanolyan kemény ítélni, mint megítéltnek lenni. És végül, nem győzöm hangsúlyozni, a fesztivál a fiataloké, ez az ő lehetőségük a megmutatkozásra. Adjuk inkább át nekik a helyünket.

Melyek azok az új alkotások, alkotók, akiket különösen szeret, akikre figyelmez?

Nagyon szeretem Emanuele Crialese Respiro, Matteo Garrone L’embaumeur c. munkáját. Tsai Ming-liang és Wong Kar-wai is lenyűgöznek.

(Lefilmfrancais.com)

Fordította: Börcsök Dóra

 


10 KByte

88 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső