Kényes téma, mi tagadás. A Magyarországon ezidáig elsősorban színészként ismert Peter Mullan (Nevem, Joe; Sekély sírhant, stb.) filmje valós történetet dolgoz fel, legalábbis ezt deklarálja a történelem két konkrét pontjára való rámutatás, egyfelől a film elején a korántsem oly távoli 1962-es évre, azaz a történet kezdetére, s a film végén a nagyonis közeli 1996-osra, az utolsó Magdolna-mosoda bezárásnak időpontjára. E két évszámnak megvan a maga jelentősége a film befogadása tekintetében, amennyiben a döbbenetet tovább fokozza az a tény, hogy az események alig negyven év távlatában helyezkednek el. A film négy lány sorsán keresztül mutatja be egy női szerzetesrend által üzemeltetett mosoda működését Írországban, melyben, a külvilágtól elzárva, börtönszerű körülmények között, lényegében rabszolgaként dolgoztatnak olyan nőket, akik különböző oknál fogva, az ottani katolikus erkölcs értelmében a testiség bűnébe estek. Ilyen elsősorban a házasságon kívül született gyermek, akit erőszakkal elválasztanak anyjától, hogy azután jó katolikus családok neveljék fel, ide kerülnek azok a lányok, akiket megerőszakoltak, de elegendő az árvaházban tanúsított túlságosan kihívó viselkedés is. Az apácáknak persze nincs nehéz dolguk, hisz a nők nem ritkán a család, illetve szűkebb környezetük kezdeményezésére kerülnek közéjük, s ha nincsenek is megbékélve helyzetükkel, a nővérek által precízen kimunkált lelki terror eredményeképpen legtöbbjük előbb-utóbb véglegesen elfogadja tökéletesen alárendelt helyzetét, s nemritkán élete végéig dolgozik a kegyes mosodában.
Ha nagyvonalúan elhisszük a rendezőnek, hogy valóban megbízható források alapján és körültekintően tárta fel a Magdolna-mosodák történetét, egyszóval ha elfogadjuk, hogy az ábrázolt valóság többé-kevésbé megegyezik a ténylegesen megtörténtekkel, akkor elsősorban azt a kérdést kell feltennünk, hogy képes volt-e a film megbirkózni azzal a feladattal, hogy ezt az elnyomó mechanizmust úgy ábrázolja, hogy elkerüljön két jellegzetes csapdát: a korlátolt szentimentalizmust, valamint, hogy ne essen áldozatul maga is egy másfajta ideológiának. Semmi kétség: Mullan filmje tisztességes és visszafogott munka, technikáját inkább a kíváncsiság, mint a felháborodás uralja. Egyszerű eszközök: realista ábrázolás, lineáris történetvezetés, viszont egyfelől finoman kidolgozott szimbolika, ami e rendszer működésének részleteire, s alapjaira, és nem valamiféle monolit-ítéletre utal, hisz elsősorban személyes sorsokkal szembesülünk; ők kínálják fel azt a perspektívát, amelyen keresztül ez a torz intézmény megmutatkozhat.
Ezek a nők igen kifinomult és életük minden szintjén különbözőképpen megnyilvánuló hatalmi viszonyok közé születnek, melyeknek az apácák mosodája valójában radikalizált leképezése, kezdve a vallásnak álcázott ideológia, mint masszív és deformált értékrendszer által legitimált totális elnyomás, az ártalmatlan játéknak álcázott szexuális leigázás, vagy a jámbor szolgálatnak álcázott gazdasági kizsákmányolás. Rögtön szembeszökővé válik, hogy mindezeknek fundamentuma, melyben tehát a zsarnoki mechanizmus különböző formái meglelik közös támasztékukat, erősen maszkulin. Kizárólag férfiak hozzák a döntéseket, mint ahogy ők tartják fenn ezt az elfajzott ún. erkölcsöt is.
A férfiaknak ez a vak kíméletlensége, a nők keserű tapasztalata, hogy a maszkulin bűnökért is ők bűnhődnek, illetve, hogy a férfiak segítségére egyáltalán nem számíthatnak, mindvégig uralja a filmet. Mindezt finoman érzékeltetik már a kezdő képsorok is: a vidám, zenés lakodalom közben Margeretet unokatestvére a padlásra csalja, majd megerőszakolja, a lány segítségkérő kiáltásait azonban elnyomja a hangos zenekar, melynek egyik tagja maga a pap, aki lezárt szemekkel, egzaltáltan veri dobját. A férfiak szeme értékrendszerük határain túl, azaz a valódi kiszolgáltatottság terepén mindvégig zárva marad, s a film által ábrázolt valóságon belül csak ott válnak aktívvá, ahol ezt a hazug értékrendet kell helyreállítani, így például Rose esetében apja közreműködésével szakítják el lányától a házasságon kívül született gyermeket, vagy az egyik, az apácáktól elszökött lányt szintén az apa vonszolja vissza az intézet falai közé, Margaret és Bernadette bezárását pedig úgyszintén férfiak intézik el. A rövid bevezető részt leszámítva a film az intézmény falai között játszódik, ahol a nők immár a nyílt elnyomással, a jámbor, Istennek szentelt élet leple alatt embertelenségében már régóta konzerválódott rendszerrel szembesülnek. A különböző személyiségek természetesen eltérően reagálnak erre a helyzetre: legtöbben, túlélési stratégiaként, maguk is elfogadják önnön bűnösségüket, mások besúgóként szolgálják a rendszert, s természetesen van, aki képtelen belenyugodni helyzetébe, mint például Bernadette, akinek végül heroikus kísérletek árán sikerül kikerülni börtönéből. Az alkatuknál, illetve együgyűségüknél fogva különösen kiszolgáltatott nőkhöz pedig a gondosan őrzött intézményben is elér a férfiúi brutalitás, így Crispinát lelkileg totálisan megsemmisíti az annak jámbor és együgyű vallásosságával visszaélő pap, aki rendszeresen orális közösülésre kényszeríti a lányt. Ennek a kis zsarnoki mikrokultúrának a bemutatásán keresztül feltárul az elnyomás - a börtönön kívüli társadalom hathatós támogatásával működtetett - gépezetének elborzasztó működése. Mullan mindezt finom utalásrendszerek során, engedi megmutatkozni: így például az ünnepi körmenet alkalmával a klauzúrát elhagyó nőket rendőrök kísérik a szentmise helyszínére, a fogvatartás kezdetekor fertőtlenítik a “civil” ruhákat, az engedetlen, szökéssel kísérletező nőket hajuk levágásával szimbolikusan megcsonkítják, a száján keresztül megbecstelenített Crispina anorexiában hal meg, stb. Ezek a mozzanatok mutatják a legjobban, hogy a rendező a háttérben maradva inkább művészi eszközeit mozgósítva ábrázol, s nem pedig tényleges véleményét igyekszik érvényesíteni. Így születhet meg a képi ábrázolásban rejlő lehetőségek és a társadalomkritika óvatos szintézise, miközben a kép egyszerre utal önmagára, s nyit meg újabb perspektívákat egy általa jelölt vagy jelölni kívánt valóságra.
A filmben persze vannak kevésbé szerencsés jelenetek is, így például a főnővér fétisszerű vonzalma a pénzhez, a pénz számolása mint a rózsafüzér pótléka, kissé sulykolva próbálja reprezentálni az intézmény gazdasági elkötelezettségét, és - noha jótékonyan oldja a nézőben felgyülemlett feszültségeket, s némileg igazságérzetét is kielégíti - talán túlzottan is groteszkre sikeredik a film alapjában komor hangulatához képest a pap kegyetlen megbüntetése a szentmise közben.
A filmben kétszer is megjelennek film témájú betétek. Ezekkel Mullan mintha saját a filmről alkotott elképzelésének ellenpólusát mutatná meg, itt ugyanis a mozgókép illetve a kamera egy rossz, elfedő ideológiát szolgál. Egyik alkalommal a pap készít hazug, idilli felvételeket az intézmény, noha dolgos, de alapjában vidám és felszabadult életéről, karácsonykor pedig az apácák vetítenek fogvatartottjainak málnaszörpízű egyházi reklámfilmet a szerzeteslét szentségéről.
A színészek visszafogott alakítása csak dicsérhető, s a hősi kitörést megszervező Bernadette szerepében Nora-Jane Noone alakítása igazán kiemelkedő; érzéki alkatának dacossága nehezen felejthető.
Mullan a katolikus egyház szempontjából kétségtelenül érzékeny pontra tapintott rá. Megfontolandó azonban, hogy kinek és milyen érzékenységét sérti ez a film, hiszen a rendezőnek nyilvánvalóan nem voltak olyan globális szándékai, hogy az általában vett egyházat, mint intézményt vagy a vallást mint életformát bírálja (Rose mellesleg négy évig tartó kálváriája után sem veszítette el hitét), hanem megmutatta, hogy a vakbuzgó vallásossággal összekapcsoló reflektálatlan hierarchikus szokásrendszer, illetve az abban megfelelő táptalajra találó hatalmi viszonyoknak milyen eredményei lehetnek. Mullan tehát nem egy másik ideológiát propagált, hanem egyszerűségre törekedve bemutatta négy nő drámáját egy feudális intézményben, a huszadik században. Kérdéses persze, hogy képes-e (ha egyáltalán akar) befolyást gyakorolni arra a valóságra, melyből nyersanyagát merítette, s itt talán nincs is többről szó, mint azon érzékenység kimunkálásáról, amely jól tudja, hogy az elnyomás mindig álcázni igyekszik magát. Az azonban egyáltalán nem kérdéses, hogy Peter Mullan intelligens módon feldolgozva ezt a kényes témát, igen jó filmet készített.
