Peter Jackson kezdeményezése, A Gyűrűk Ura megfilmesítése ezen mélység felett balanszíroz. Egyszerre vigyáz rá, nehogy beszippantsa a feneketlen szakadék, és eltűnjön a Tolkien-világ sötét útvesztőjében, beleragadva a történelem előtti fák kacsos ágaiba, de távol tartja magát a lankásabb tájaktól is, a túlzottan szubjektív látásmódtól.

A konzervatívabb Tolkien-rajongók éppen ezért szemére vethetik, miért nem követte hűen az eredeti regény szerkezetét, cselekményszövését, jellemábrázolását és néhol miért vált túlontúl didaktikussá. Jackson a könyv sok fontos szereplőjét kihagyta a filmből: Bombadil Tomát (pedig igazán érdekes lenne, hogyan ábrázolja), Aranymagot, Fűzfaapót, és a buckamanókat.
A különböző kalandok között is szelektált, nemcsak az idő hiánya miatt, hanem a történet könnyebb érthetősége, lineárisabbá tétele kedvéért is. Gondolok itt a hobbitok az Öreg-erdőben és a sírbuckáknál tett veszélyes kitérőire, Szarumán fogságára és álnok beszédére legyőzése után, és Denethor megbolondulásának igazi okára) ő is rendelkezett palantírral, amin keresztül Szauronnal viaskodott, míg végül Szauron lebírta akaratát). Faramir és Éowyn úrnő románca sem kapott helyet a filmben, pedig ez oldja fel Éowyn már-már tragikus szerelmét Aragorn iránt. A legfurcsább jelenet mindenesetre a hobbitok Megyéjükbe való visszaérkezésének csendes boldogsága, hiszen a regényben itt Szarumán lett az úr félig ork, félig ember testőreivel, és a négy hazatérő hobbit egy újabb akadállyal került szembe, miszerint saját földjükről is el kellett űzniük az ellenséget. A filmben ez már csak azért sem valósulhatott meg, mert Szarumán A két torony legvégén dramaturgiailag egyáltalán nem alátámasztva, kiesett (esetleg kiugrott?) orthanci várbörtönéből.
Egyes jelenetek szerepe viszont megnövekedett a szerkezeti változtatások következtében: Arwen (Liv Tyler) és Aragorn (Viggo Mortensen) kapcsolata A Gyűrűk Ura függelékében megírt történettel bővült és az egész filmen végighúzódott, míg a regény esetében csak utalások jelezték kölcsönös vonzalmukat. A szerelmi szál kidomborítása nem tett rosszat a filmnek, hiszen Tolkiennak amúgy is sokszor szemére vetik, hogy világa túlságosan férfias, a nőket többnyire kikerüli vagy férfiasítja, ezért meglepő, hogy a regényben az egyetlen szépen kidolgozott érzelmi jelenetet, Faramir és Éowyn között, Peter Jackson egy tollvonással kitörölte. Arwen alakja még árnyaltabbá vált apjával, Elronddal (Hugo Weaving) folytatott vitáiban: a regényben feddhetetlen tünde-jellem itt emberi érzelmek viharával dacolt, apja (az örök élet) és szerelme (a halandóság) között ingadozva. A film a választás nehézségét erőteljesebben mutatta be a regénynél, hiszen Arwen víziójában előre megjelent a tragikus vég: a halandóság nem minden, először megtapasztalni nem saját bőrén, hanem választottja elvesztésekor fogja.
A harcok brutalitása is nagyobb súlyt kapott, az ellenfelek kidolgozottabbak, a tömegjelenetekben Jackson jól érzékelteti a különböző népek keveredését (a mágikusan festett és tetovált arcú, kegyetlen haladiakat mamutokat idéző, szeretetreméltó, ámde nagyon buta olifántjaik hátán, a színes ruhába bújt, arany sisakos keletieket, a nőies tündéket elmaradhatatlan íjaikkal, a lovagkor férfiideálját megtestesítő, félhosszú hajú, bajuszos, szakállas gondoriakat és rohírokat). A csaták azonban néha a történet bonyolításának rovására mentek, Kürtvár ostromának profi kidolgozása A két torony fő cselekményszervező elvévé vált, ettől Szarumán személye átértelmeződött, hatalma a filmben már-már Szauronéval vetekedett, ezért megmagyarázhatatlan, hogyan érhetett olyan váratlanul véget Vasudvard bevétele. (Jackson is érezhette a hangsúlyeltolódást, nem véletlenül szőtte bele a tündéket is a harcok menetébe.)

A szereplők jelleme is néhol hatalmas változásokon ment keresztül a regényhez képest: Frodó (Elijah Wood) nem 50 éves, ahogy ezt a regény alapján képzelnénk, bár fiatalságával jobban érzékeltethető rémülete, forrófejűsége és rohamos személyiségfejlődése. A Gyűrű egyre inkább hatalmába keríti, és legyengíti, ez is tapasztalatlanságával függ össze, de a beavatáson mégis szerencsésen átesik, Gollamnak, sorstársának köszönhetően (akinek alakját úgy is értelmezhetjük, mint Frodó negatív énjét, akit le kell győznie ahhoz, hogy emberi természetétől megszabaduljon). A film végére átlényegül, ezért nem egy évet öregszik, hanem legalább ötvenet, így utoléri regénybeli önmagát.
Gollam - Szméagol (Andy Serkis) kettős személyisége még inkább különvált, állandó lelki tusája szánalmat ébreszt iránta, indokoltabb árulása is.
A rendező - forgatókönyvíró Samut (Sean Austin) helyesen tette a film egyik kulcsfigurájává, Tolkien kissé hálátlanabb szerepet osztott rá, pedig Frodó küldetése a hűséges barát nélkül teljes kudarcra lett volna ítélve.
A két elválaszthatatlan hobbit, Trufa (Dominic Monaghan) és Pippin (Billy Boyd) szintén megjárta a felnőtté válás lépcsőfokait, megkomolyodtak és tréfáik sötétebb tónust öltöttek, de így eltűnt regénybeli nyughatatlanságuk, letörhetetlen vidámságuk.
Gandalfnak (Ian McKellen) kevesebbet szerepel, mint azt várnánk, feltámadása után csak a csaták végkimenetelekor tűnik fel a színen, nem vállalja át teljesen Szarumán eredeti küldetését, nem érezzük az író szócsövének (se a rendezőjének). Gandalf szelídsége, kedélyes tréfálkozása erőteljes kontrasztot alkot Szarumán (Christopher Lee) kegyetlenségével, aki egyáltalán nem nyájas, sima nyelvű, wagneri csábító, hanem hatalma varázsától megrészegült despota.
Aragorn regénybeli önmagához képest sokkal színesebb egyéniség, nemcsak a bölcs uralkodó megtestesítője, hanem örök csavargó, igaz barát, szenvedélyes szerelmes és kalandokat kereső hős egyszerre, és közelebb kerül a hobbitok világához, mint az emberekéhez.
Jackson kitűnően eltalálta a tünde és a törp figuráját. Legolas (a frissen végzett színész Orlando Bloom) nagy jellemváltozáson megy keresztül a film során, Gimlivel való barátsága erősen nyomot hagy személyiségén, és kezdeti tünde-légiessége keveredik a törp szarkasztikus humorával, cinikus életszemléletével. Ugyanezt elmondhatjuk Gimliről is (John Rhys-Davies), aki a lényéből áradó bumfordi és suta komikum mellett lírai énjére is rátalál, bár ezt főként Galadrielnek (Cate Blanchet) köszönheti.
Négy szereplő vonásai váltak a dramaturgia következtében túlontúl didaktikussá, Boromiré, Faramiré, Denethoré és Éowyné. Boromirt (Sean Bean) egyedül a hatalom és az apjának megfelelni akarás hajtja. A Gyűrű birtoklásának vágya saját jelleméből fakad, nem a Gyűrű erejéből, hiszen már a völgyzugolyi Gyűrűtanácson elárulja szándékait. Egyértelműen negatív személyiségét mégis finomítja az, hogy tudatában van gyarlóságának, és megpróbál ellenállni hőshöz méltatlan természetének. Tragédiája elkerülhetetlen, azonban bukásában felmagasztosul.
Faramir kapitány (David Wenham) alakja esett át a legtöbb változtatáson, ráadásul értelmetlenül. A Gyűrű még őt, a szívében teljesen tiszta harcost is megkísérti, míg a regényben ő és Aragorn az egyetlen emberek, akiket a gyűrű bűvereje sem térít le egyetlen pillanatra kijelölt útjukról. Hiába óvatos és meditatív alkat, határozatlansága az elviselhetetlenség határát súrolja.
Denethort (John Noble) makacs és erőszakos vonásokkal ruházták fel, akit helytartói székén kívül semmi más nem érdekel, és fiait uralmának rendeli alá (Faramirt nem szívleli intellektualitása miatt, de Boromir is csak azért kedves szívének, mert benne házának folytatását látja).
A regény egyetlen hús-vér asszonya, Éowyn (Miranda Otto) itt harcos amazonná degradálódik, akit Aragorn iránti szerelme folyamatosan megsebez és megaláz, hová lett királynői méltósága?!
A számítógéppel készített lények sem mindig sikerültek élethűen: a Gyűrűlidércek sokkal félelmetesebb ellenfélnek tűntek fekete lovaikkal a film első részében, mint gyurmafigura-szerű, denevérszárnyú sárkányaikkal a másodikban és harmadikban. A móriai balrog inkább egy képeskönyvből jött elő, mint az ősidők mélyéről, nem beszélve az orkokról, akik számomra elfogadhatatlanok (tudom, nem is elfogadhatóságuk volt a cél, de tünde-rokonságuk kicsiny nyomait sem véltem felfedezni keléses, felpüffedt ábrázatukon). A kitűnő festők, Alan Lee és John Howe készítette Harper Collins-féle Gyűrűk Ura-regény illusztrációkon az ork-fejek, bár irgalmatlanul gonoszak és rusnyák voltak, mégis halványan emlékeztettek a tünde-arcokra, így az olvasó halvány szánalmat érzett e tönkretett, elcsúfított lények iránt. A film maszkmestere, Jeremy Woodhead azonban az orkokat egyértelműen kegyetlen, érzéketlen lényeknek állította be, jellemüket egyszerűbb, kevésbé árnyalt oldaláról mutatva be. Érthetetlen, hogy miért nem konzultált a két festővel, akik részt vettek a film előkészítési munkálataiban, Középfölde látvány- és díszlettervének megálmodásakor (Grant Majorral és Dan Hennah-val).
A film képi megoldásai fantasztikusak, Alan Lee és John Howe, mint Középfölde gyakorlott utazói tökéletesen visszaadják Tolkien mitikus országainak atmoszféráját és szellemiségét, amiben persze nem csekély szerep jut Andrew Lesnie-nek, a kiváló operatőrnek is, aki pontosan tudja, melyik várost milyen perspektívából kell filmeznie. Barad-durt sokáig alulról veszi, hogy az egész tornyot semmiképpen ne fókuszálhassa be szemünk, ezzel jelezve földöntúli sötét hatalmát, Völgyzugoly képét totál plánná szélesíti ki, hogy az örök tünde-szépség egyetlen kockában táruljon elénk és sodorjon magával, Hobbitfalvának ezzel szemben meleg, családias jellegét kívánja hangsúlyozni féltotáljaival és a hobbit-szmiálban heverő tárgyak premier plánjaival.
Sokakban felmerül a kérdés, hogy a tájak ábrázolása a filmen nem pusztán öncélú szépségek hajszolása-e, de a kérdés szerintem nem létjogosult, hiszen Tolkien Midgardja maga az öncélú szépség, az ideák földi leképezése, a valák és Eru (az Egyetlen) teremtéssé összeállt dallamíve. A sötét oldal, Morgoth és Szauron személyében éppen ezt a harmóniát és céltalan célszerűséget támadja, magát az eltárgyiasulást istenítve. A film képi világában helyenként sikerül ennek az eszménynek megvalósítása, ettől válhat kultuszfilmmé a Gyűrűk ura.
Howard Shore aláfestő zenéje és Enya betétdalai időtlenné tágítják a film terét, elmossák a mítosz és a történelem közti keskeny sávot, ugyanakkor történelmi keretbe ágyazzák kelta motívumaikkal. Richard Taylor és Ngila Dickson jelmezei szintén a valóság és a fikció határán mozognak, önálló divatot hoznak létre a mágusok druida, a tündék gótikus stílusú, az emberek lovagkori, a kevésbé civilizált népek (haladiak) törzsi, a hobbitok angol eleganciájú és az orkok phantasy öltözéke között. Különösen megragadóak Jasmine Watson szecessziós hangulatú ékszerei: a tündecsatok és fejdíszek, fejedelmi brossok és a hatalom gyűrűi.
A filmnek tehát akadnak apróbb és szembetűnőbb hibái is, sok kritikában egyetértek a konzervatívokkal, hiszen én is a Tolkien-rajongók népes táborába tartozom. Mégis ellent kell nekik mondanom: nem érdemes egy filmet állandóan összevetni a könyvvel, főleg azért nem, mert a film a könyv Peter Jackson-i értelmezéseként látott napvilágot, tehát természetesen egyéni meglátásokat, fordulatokat is tartalmaz, ráadásul a film világa, bár sokban hasonlít Tolkienéhoz, mégiscsak Peter Jackson fantáziabirodalma. Egyéni mítoszértelmezése megkérdőjelezhető, de hiszen minden mítosz, akárcsak a vallások az elvont dogmákon keresztül az egyéni hit felé vezetnek. Senki nem az általános elvekben hisz, hanem azok szubjektív leképezésében. És a Tolkien-mitológia ősvallás. Azonban, mint minden ősi vallásnak, sorsa az enyészet, istenei és teremtményei a távoli múlt homályába vesznek, és a jelennel nem tudnak interakciót létesíteni. A mitológia véget ér: a film végén már az emberek kora következik, amelyben az eleve elrendelésnek nincs helye. Más világrend jön, ahol már nem a lázadás az ember egyetlen létmódja, hanem a teremtés és a keresés. A mitológia individualizálódik, hősei köznapi életre kényszerülnek, aki pedig nem képes erre, mert a felejtés még nincs belékódolva (a mitológiai lények sohasem felejtenek, csak a halál adhatja meg nekik a felejtés nyugalmát), annak nincs több keresnivalója az emberek korában: korszerűtlenné válik, és pusztulásra van ítélve. Akik itt maradnak, beolvadnak, és elvesztik mitológiai súlyukat: domesztikálódnak, megvakulnak, megnémulnak. De néha, ha susognak a fák, mintha az entek mesélnének egy távoli, letűnt korról...