Rajtunk már csak a csoda segíthet.

Vagyis már az sem.

Illetve mégis.

Persze szó sincs arról, hogy bajban volnánk - a hetvenes években járunk, és eltitkoljuk, ha baj van -, de azért nem árthat, ha kiforgatjuk a vagyonából a gaz kapitalizmust. Van egy kincsünk ugyanis. Luciano, egy vándorcirkusz kéjsóvár, apró termetű bohóca, aki előre tudja miden szerencsejáték végkimenetelét. Nincs mese: kamatoztatni kell a bohóc csodálatos képességét - a Hét tonna dollár című film főszereplői (elvtársi kísérettel) útra is kelnek, és kis idő múltán a lábuk előtt hever a pompázatos Monte-Carlo.

Hintsch György 1973-ban forgatta ezt a vígjátékot, a főszerepben Kabos Lászlót láthatta a nagyérdemű. Az imént csak körvonalaiban felvázolt történet a nagyon is gyarló kisember győzelmével zárult - illetve mégsem: a happy end vágyálom maradt csupán, csodák ugyanis nincsenek.

Illetve - furcsa ez - gyanakodva bár, de hiszünk bennük, tehát vannak. Kell, hogy legyenek. Mert a valóság zord tényein néha csak valami mesébe illő fordulat tud változtatni. És kéne már a csoda, mert ahogyan '73-ban, úgy harminc évvel később is üres ám a kassza.

A Zách Feliciánról elnevezett középiskola épülete például lassan darabjaira hullik, és nincs pénz a felújítására. Nosza hát, segít (súg) a Véletlen: "Pénz kell, tanár úr? Az nincs, de itt egy ötlet." És Makkosi tanár úr, a matematika tudora meghallja a Véletlen szavát, komolyan is veszi, úgyhogy már csak Rónaszegi igazgató urat kell meggyőznie, és indulhat a kaland.

A magamfajta néző elhelyezkedik az ülésben, majd a történet valóságában - lesz, ami lesz. Derüljön ki, hogy vannak-e csodák vagy nincsenek. Íme máris egy idevágó - ha nem is csodaértékű, de különös - mozzanat: a Mucsi Zoltán alakította matematikatanár meghódítja az iskola szépséges, fiatal franciatanárnőjét. Érdekes: Mucsinak nem sok köze van ahhoz a filmvásznakon propagált férfiszépséghez, akinek a Pikali Gerda-féle fiatal nők csak úgy a karjába hullanak. Viszont most vígjáték-világban vagyunk: Miért ne győzhetne az, aki el sem indulhat a szépségversenyen? Miért ne tehetné zárójelbe a konvenciókat - akár egy többtagú matematikai kifejezést - Makkosi tanár úr?

Fischer Gábor vígjátékában Makkosi Róbert a történet kulcsfigurája. Ő az, aki egy randevú estéjén-éjszakáján ráeszmél önmaga különös képességére (jelesül hogy előre megsejti a rulett nyerőszámát). De haladjunk sorjában.

A tanár urat éppúgy édesanyja ébresztgeti, mint azt az énektanárt, aki a tavaly debütáló Simó-tanítvány, Fazekas Csaba vígjátékának a főhőse. Ám amíg a Boldog születésnapot! pedagógus-figurája még nagy dolgokat élhet meg (még - avagy őszerinte sokkal inkább már - harmincéves), addig Makkosi tanár úr jóval túl a negyvenen, vélhetőleg már elváltan, tehát sok tapasztalat birtokosaként iszogatja édesanyja reggeli kakaóját.

Szürke élet, zűrös sors. Pestiesen szólva: nem valami nagy szám. A filmben viszont azzá válik, Mucsi Zoltán ugyanis figyelemre érdemes hitelességgel formálja meg ezt a matektanárt. Határozott pozitívuma a vígjátéknak, hogy éppen Mucsi az alappillér: játéka tartást ad az amúgy erőhiánnyal küszködő történetnek. Jóllehet, a legutóbbi Jancsó-abszurdokhoz hasonlóan ezt a filmet is végigkáromkodja, jelenléte mindenképpen jó választása volt a rendezőnek. (Meg aztán tudjuk jól, hogy a magyar hős b***meg nélkül csakis félkarú, erőtlen és elveszett ember lehet.)

Mucsi mellett Koltai is hozza a figurát, az ő alakítása azonban nem jelent meglepetést: pedagógusszerű szerepekben már láttuk őt. Itt most ő az igazgató, akinek ki kéne találnia valamit, különben szeretett iskolája bezáratik. (Vagy talán inkább összedől.)

Csak valami rendkívüli segíthet: a néző is sejtheti már, és a szereplők is pedzik a dolgot. És mivel minden adott a Nagy Kalandhoz (a csoda, a szép nő és a nyári szünidő), akcióba lép a különítmény, a célkeresztet Monte-Carlóra igazítja, s ha nem is nyílegyenest, de odaszáguld sok-sok reménnyel telve - és ugyancsak izgatottan.

Ezen közben a magamfajta néző is izgatott. Vajon kikerekedik-e mindebből egy olyan vígjáték, ami jóval több puszta ígéretnél? Ami fenekestül felforgatja - na nem a filmes életet, de önmaga fiktív világmindenségét? Az elmúlt évek nem kényeztettek el minket lehengerlő energiájú filmvígjátékokkal, honi filmeseink erejéből mintha épp nevettető eredetiségre nem futná. Persze sebtiben eszembe jut a Moszkva tér - hogy némileg ellentmondjak saját magamnak -, ami kifejezetten korrekt munka volt, aztán felidéződik bennem a minden műfajon kívül álló, bár jó adag humorral dolgozó Hukkle, továbbá az eléggé ellentmondásos Üvegtigris, amit ugyanaz a Filmpartners nevű cég jegyez, amely a Montecarlo! egyik gyártója is.

Aki látta az Üvegtigrist, az bizonyára emlékszik arra, hogy a filmet telizsúfolták bújtatott (vagy dehogyis bújtatott) reklámokkal, sokszor még azon az áron is, hogy a szponzor terméke a forgatókönyvet befolyásolva került a vászonra. A Montecarlo! kissé hasonló cipőben jár - milyen érdekes volna egyszer egy olyan magyar közönségfilmet látni, amelynek szabadságában áll bármit elkövetni: nem itatni reklámsört a szereplőkkel, vagy például olyan autóval hurcolni őket, amit nem a szponzori szerződés diktál bele a történetbe. Ehhez persze majdhogynem csodára volna szükség, hiszen a produkciók költségvetése általában éppen olyan, mint a Zách Feliciánról elnevezett középiskoláé. (Lehet, hogy filmeseinknek kaszinózniuk kellene.)

A Montecarlo! persze jellemzően nem az anyagiak adta lehetőségek miatt olyan, amilyen. A sztorit talán túlságosan is érzékenyen érinti a megszokott környezetből való kimozdulás, és a kaszinóvárosba érkezés után hamarosan megbicsaklik. Nem látványos hirtelenséggel, mégis szembe ötlően, fokozatos kiüresedésként tárulva a néző elé. Ahogy a "delegáció" a kezdeti sikerek után egyszerre veszít el sok pénzt és éltető reményt, a forgatókönyv is úgy válik tanácstalanná. Mint ha nem is tudná, mit kezdjen ezután... Mint hogyha csodára várna. A lendületes vígjáték, a nagy horderejű komédiázás lehetősége elsikkad, és hiába Mucsi játéka, hiába a "szegény magyarok a fényűzés világában"-szituáció jókora kontrasztja, a film kínosan téblábol, akárcsak szmokingban feszengő tanárhősei.

Azt olvastam még a filmnézés előtt, hogy illik örülnünk (erre hívta föl a figyelmet egy programmagazin cikkírója): íme egy fiatal, aki műfaji próbálkozással kezdi nagyjátékfilmes pályáját.

De tényleg: örüljünk a valóban remek vígjátéki elemeknek (példának okáért annak a velencei jelenetnek, amelyben a három hős a padon ülve horkol-sír-tüsszent-nevet - ez eléggé eredeti, sőt az addig történtekkel jól megalapozott, helyénvaló ötlet), és örüljünk annak, hogy vannak nagyszerű színészeink meg tevékeny rendezőink. Viszont ne örüljünk annak, hogy ahogyan az iskoláinkra, úgy a filmjeinkre sem jut elég pénz, és hogy a filmek - akár még az igazán jó ötletek ellenére is - sok esetben nem lépik túl a közepesség túlontúl megszokott szintjét.

Nagy kérdés persze, hogy mit lehet még kihozni a filmes alapműfajokból, s érdemes végiggondolni azt is, vajon mi módon kerülhető el a zsánerfilm örök kelepcéje, amit akár öncélúságnak is nevezhetünk. Talán fölösleges is a kérdés, ami arra vonatkozik, hogy a műfaji filmnek kell-e az elsődlegesen túl más (mögöttes) tartalom, mindenesetre már elképzelni is lehangoló egy olyan vígjátékot, amelynek erejéből nem futja többre nevettető (vagy még rosszabb esetben annak szánt) epizódoknál, a fantáziával hadilábon álló történetnél, kissé erőszakolt szerelmi szálnál és nyögvenyelős happy endnél.

A filmvígjáték, ha teljesíti a vállalását, maximumot teljesít. Ahogyan a szatíra például a következetes és megalapozott könyörtelenséggel, a kalandos vígjáték a fergeteges történettel, a leyűgöző humorral s ama bizonyos "mögöttes" tartalommal juthat közel önmaga pozitív végleteihez. A Montecarlo! azonban egy idő után úgy viselkedik, mint az idegenbe szakadt ember, aki csak bátortalanul tesz mozdulatokat, s önmaga kvalitásait nem használja ki az adott viszonyok között.

A két tanárember megvert sereg katonájaként indul haza (hol van már a portyázó magyarok diadalmassága), s a boldog vég, ami végül is minden kudarc ellenére várja őket, talán kissé érdemtelenül jut nekik osztályrészül. A happy end derült égből érkező villámcsapásként hat a sztori végén, s egyrészt hangsúlyossá teszi a dramaturgiai téblábolást, másrészt olyan figurákat érdemesít győzelemre, akik igencsak távol állnak attól a vígjátéki hőstől, aki - még ha balek is - esetenként az emberi teljesítőképesség határain jóval túl is fáradhatatlanul küzd célja eléréséért.

A fotósok, ha igazán jól sikerül az exponálás, úgy tudom, néha azt mondják: "Isten ujja beleért a képbe." Talán a műfaji filmeknél is arra van szükség, hogy földközelbe kerüljön a csoda, s valamiképp újraoltsa (vagy inkább csúcsra járassa) az adott műfajt. (Gondoljunk csak a Macska-jajra vagy A tizedes meg a többiekre.)

Fischer Gábor filmje a végkifejlet idejére határozottan kiüresedik. A magamfajta néző nem tud örülni a sztori végén, a happy endet látva bizony hiányérzete van. Valami "hát erre ment ki a játék..."-féle csalódottság nyomja rá a bélyegét a vége-hangulatra, pedig a film közben időnként sokat ígérően harsant általános kacaj a moziban.

Megemlítendő még, hogy két érdekes momentum - nevezzük őket hibának - mintha a kellő körültekintés hiányáról tanúskodna. Az egyik ilyen "hiba" a Makkosi tanár úr és az édesanyja közti korkülönbség, ami ugyan Pécsi Ildikó és Mucsi Zoltán esetében elvileg (habár szűkösen) lehetővé tenné anya-fiú viszonyukat, viszont Mucsi jellegzetes fizimiskája egész egyszerűen hiteltelenné teszi őt Pécsi Ildikó "fiának" a szerepében.

A másik említendő vonás ("hiba") a mikrobusz film végi bukfencezése, aminek befejezésekor a kerekeire álló autót oldalról mutatja a kamera, és a nyitott oldalsó ajtó miatt szembeszökővé válnak azok a bukócsövek, amik a borulás során a kaszkadőrök testi épségét óvták.

Mindezeken túl határozottan úgy tűnik, hogy a frappáns befejezés esélyét maga a sztori csökkenti minimálisra, a Montecarlo! rendező-forgatókönyvírójának azonban - úgy gondolom - teljes joggal szavazhatunk bizalmat, főleg annak okán, hogy hazánk filmes életének óriási szüksége van "csúcsra járatott" műfaji filmekre (is), és a tevékeny ember helyett holmi kósza csodában bízni mégiscsak megmosolyogni való gyermetegség volna.