A mozi tele van. A Forradalom, úgy látszik, még mindig sokakat érdekel. De a vásznon először békés parkot látunk, emberek jönnek-mennek, egy kismama gyerekkocsit tologat. Jó, ha tudjuk, hol vagyunk. Mouchkine – a lány, lassan, ráérősen vezet be minket Mnouchkine - az apa világába. Színészek sminkelnek, vagy csak üldögélnek a hangár mélyén, gyülekezik a közönség. Aztán egyszerre csak megszólít minket egy kikiáltó az egyik plató tetejéről, és megkezdődik a játék… Nincs szükségünk időalagútra. Miközben minden pillanatban magunk vagyunk, posztmodernen nevelkedő mozisták 2004-ből, mi vagyunk a '74-ben a platók körül tébláboló közönség és mi vagyunk 1789 tömege is, a „nép”, amelyet Lajos király felszólít, hogy írja meg levélben jobbító javaslatait. Szemkáprázva figyeljük a színészek elképesztő teljesítményét, ahogy egyik platóról a másikra, egyik ruhából a másikba, bábok mögé és elé és fölé, vásári komédiából cirkuszi zsonglőrködésbe, pantomimból egyszerű mesélésbe váltanak. A jelenlétük iszonyú erős, de mivel mindez nekünk és értünk történik, a hangárbeli közönséggel együtt valahogy mi is egyre jobban jelen vagyunk…

A vetítés után egy másik mozi kávézójában arról beszélünk, hányféleképpen közelíthetjük meg a látottakat. Filozófiaként, mint szenvedélyes röpiratot a szabadságért, a mindenkori hatalom ellen, az örök forradalom védelmében. Mint színházi kísérletet, amely egyik oldalról visszatérés a vásári komédia hagyományaihoz, másik oldalról a 70-es évek egyik nagy próbálkozása, hogy közös akcióba vonja a társulatot és a közönséget. Tűnődünk, hová lett, hogy halt el ez a nagy megújulás három évtized alatt. És végül, mit szólunk hozzá mint filmhez? A matrjoska-baba ezúttal legkülső burkához, amely az összes többit is magában hordja? A főcímből kiderül, 13 előadás felvételéből vágták össze, gondolhatnánk, könnyű volt a legjobban sikerült jeleneteket összeszedni. De nemcsak ezért más, mint bármelyik előadás lehetett. A könnyen és rugalmasan mozduló kamera figyel. Figyeli mindazt, ami a kulisszák mögött történik, figyeli a színészek arcát, akkor is, amikor nem játszanak éppen. És figyeli a közönséget is. Sokszor még tart a jelenet, mégis látszólag egészen mellékes, mindenképpen véletlenszerű dolgokat mutat. Az egyik színész kapkodva sminkel, hiszen pillanatokon belül egészen más szerepben kell felbukkannia, a másik pingpong labdákkal gyakorol, egy kisfiú a lábak közt szeretne a színpadra jutni. Sok más ilyesmi. Az eredmény egy kitartóan hullámzó, élettel teli közeg, az elveszett közösség hiteles és fájó képe.