Bevezetés

Talpalatnyi föld
Budapesti tavasz
Körhinta
Hannibál tanár úr
Bakaruhában
Ház a sziklák alatt
Sodrásban
A tizedes meg a többiek
Szegénylegények
Hideg napok
Apa
Tízezer nap

BEVEZETÉS

Több mint 50 éve történt a világon a filmgyártás első államosítása. A Magyar Tanácsköztársaság kormánya rendelte el 1919 áprilisában. Az 1968-as év a második állomosítás húszadik évfordulója volt. Ugyancsak 1968-ban a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) Budapestet választotta szokásos évi vándorgyűlésének színhelyéül. Sietek hozzátenni: nem az évforduló szolgáltatott okot erre a választásra. Ez a nagy tekintélyű, nemzetközi szervezet egyszerűen annak a hagyományos gyakorlatnak a szellemében járt el, amely szerint a vendéglátásra mindig annak az országnak filmkritikusi testületét kell felkérni, amely az adott időpontban a világ filmművészetében végbemenő legizgalmasabb változásokat tekintve valamiféle "epicentrum"-ot jelent. A megtisztelő választás tehát a magyar filmművészet utóbbi években elért, nemzetközileg elismert eredményeinek szólt. Számunkra azonban mégsem véletlen egybeesésről van szó. Mondjunk most le – nemcsak helyszűke miatt, hanem mert talán felesleges is – arról a fejtegetésről, miért jelentette a filmgyártás államosítása, ha nem is elégséges, de mindenképpen szükséges feltételét annak, hogy ebben a kis országban a filmiparból filmművészet szülessen. Elégedjünk meg annyival: nem véletlenül kénytelen a magyar filmtörténet minden művelője, megadva az elismerést néhány tehetséges alkotó (Fejős, Szőts, Radványi) egy-egy kimagasló művének, az államosítást megelőző egész korszakot a magyar filmművészet előtörténeteként kezelni. Az igazi történet kezdetéről, az államosítás húszadik évfordulójáról megemlékezve, a Magyar Filmművészek Szövetsége játékfilm- és filmkritikus-szakosztályának tagjai titkos szavazással jelölték ki azt a 12 filmet, amelyek a pécsi IV. Magyar Játékfilmszemlén az elmúlt két évtized legjobb magyar játékfilmjeként kerültek vetítésre. Volt ebben a szavazásban valami a kényszermegoldás és játékosság keverékéből. Valahogy el kellett dönteni, melyik film reprezentálja az elmúlt 20 év termését a filmszemlén, és ez a módszer tűnt még a leginkább "demokratikus"-nak. De volt benne valami játékosság is; hiszen melyik testület gondolhatja komolyan, hogy akármilyen "demokratikus" szavazással "előlegezheti" vagy éppen pótolhatja az idő, a filmtörténet jogerős ítéletét a maradandóság és a mulandóság kérdésében. Valóban sokakban – köztük bennem is – jelentkezik a hiányérzet. Hiányoznak számomra a rendezők, akiknek egész életműve integráns része a magyar filmművészetnek, és a névsorban szereplő alkotóknak talán más művei is bekívánkoznak a sorozatba. Sok olyan megállapítással találkoztam, amely szerint nem csak ez a 12 film reprezentálja az elmúlt két évtizedet; de egyetlen olyan véleménnyel sem, amely kétségbe vonná, hogy ez a tucat film is feltétlenül alkalmas az államosított magyar filmgyártás művészi eredményeinek demonstrálására. Talán túlságosan ragaszkodtak az 1958-as "Brüsszeli 12" mágikus számához, lehet, hogy például a "Budapesti 20" hívebben tükrözné a valóságot. Egy azonban bizonyos; ha szorulnak is ki érdemes nevek és művek a listáról, mint ahogy – véleményem szerint – kiszorultak, nem érdemtelenek foglalták el a helyüket. Persze, hogy egy szakmai közvélemény mit tart maradandónak a múltból, mindig elárulja azt is, milyen tendenciát becsül a jelenben és tart követendőnek a jövőben. Ismerjük ezt a tendenciát. Hiszen nagyjából ugyanaz a testület, amely a retrospektív zsűrizést végezte, vizsgálta két ízben is, előbb az említett FIPRESCI-konferencián Budapesten, majd IV. Játékfilmszemle keretében Pécsett, a "titkot", a jellemző vonást, amellyel a magyar film észrevétette magát, sőt bizonyos hatást gyakorolt az egyetemes filmkultúra fejlődésére. Csak vázlatosan utalhatnak itt ebből a vizsgálódásból leszűrt eredményekre. Társadalmilag elkötelezett, mert számára a szocializmusnak nincs alternatívája. Aktív film, mert igényli és vállalja a társadalomformáló szerepet; ennek érdekében igyekszik a társadalmat önmaga megismerésére késztetni; éppen ezért történelmi jellege sem múltba forduló "menekülés", hanem a társadalmi lelkiismeret kialakításának eszköze; magyarsága, nemzeti specifikumának megőrzése sem provincializmus, hanem nélkülözhetetlen talaj, mely biztosítja felnövését az egyetemes problémákhoz; végül a formanyelv, a dramaturgia megújítására tett szüntelen kísérlet sem öncélú, hanem annak szükségszerű felismerése, hogy a magára vállalt feladatokat csak a megfelelő esztétikai minőség elérésével teljesítheti. Nos, ha a két évtized filmjeit ezeknek a – jövőre is programot jelző – kritériumoknak alapján rostáljuk, a kiválasztott tizenkettő fennmarad a rostán.

1969-ben a tv módot nyújtott ennek a megállapításnak az ellenőrzésére. Az a tény, hogy a legnagyobb hatású tömegkommunikációs eszköz sorozatban mutatta be a 12 filmet, azért is nagy jelentőségű, mert különösen az utóbbi időben az ellentmondás, tágabbra nyílt az olló, éppen a társadalmi mondanivalójuk, művészi megformálásuk szerint igényes filmek fokozódó hazai és külföldi kritikai értékelése és a hazai látogatottság csökkenő tendenciája között. Hangsúlyozom, hogy a hazai látogatószám csökkenéséről beszélek. Mert érdekes módon a magyar film külföldi látogatóinak száma éppen ezeknek a filmeknek exportja következtében emelkedik. Ez mindenesetre ellene szól annak, hogy pusztán a tv konkurenciájának elvonó hatásának tulajdonítsuk a hazai látogatás csökkenő tendenciáját. Hiszen tv határainkon túl is van. Talán több az igazság abban a megközelítésben, hogy a film formanyelvének világszerte végbement forradalma hozzánk késve érkezett el, és fokozatosság nélkül olyan rohamosan tört utat az alkotók munkamód-szerében, hogy azt a szélesebb közönség követni nem tudta. Lehet benne igazság, hogy az új nyelv, új jelzésrendszer elsajátítása bizonyos erőfeszítést igényel, amelyre a nézők jelentős része nem vállalkozik. De hiszen valamikor a filmművészet kezdetén ugyanilyen nehézséget jelenthetett a planváltások, a montázstechnika, a szimbolikus képek értése, mint a mai bonyolult új tartalom adekvát kifejezését szolgáló új formanyelv. "Borzalmas, nem történik semmi" – mondják sokszor azok, akik nem veszik észre pl. az igazi, a belső történés új stílusú ábrázolását. Ha ezt hallom, mindig az a humoros megállapítás jut eszembe a futballról, amelyet a magyar irodalom egyik kiválósága mondott: "Huszonkét ember szaladgál összevissza és rugdos egy bőrlabdát, sok tízezer meg őrjöng." Hát mi van ebben izgalmas vagy szép? Csakugyan, aki nem ismeri a szabályokat, aki nem ért a "futball nyelvén", hogyan is tudná megítélni, milyen szépség van egy modern, néhány húzásból felépített akcióban, és milyen elavult dolog is ma állva várni a labdát. Aki nem érti ezt a "nyelvet", annak számára valóban értelmetlen, össze-vissza rohangálás mindaz, ami az értők százezreinek szépség és izgalom. Hát kicsit leegyszerűsítve, ez van a filmművészetben is. És ne higgyék el senkinek, még a kritikusoknak sem, hogy nehéz ezt a nyelvet érteni, hogy csak a kiváltságosoknak van fenntartva. Persze meccset, akarom mondani filmet, látni kell hozzá. De komolyra fordítva a szót, lehet, hogy a nézők, helyesebben a "nem nézők" egy részénél nem is ez a "nyelvi nehézség" az igazi ok. Lehet, hogy vannak, akik éppen az "értés" ellen védekeznek. A közéleti gondokba való bekapcsolódás ellen keresik a kikapcsolódást, a valódi izgalom helyett az álizgalmakat. Ennek a magatartásnak politikai, társadalmi, kulturális hagyományainkban gyökerező okait már bonyolultabb volna feltárni. Helyesebben éppen az kellene hozzá, hogy végignézzék a tizenkét filmet. Hiszen éppen ebben tükröződik az a hatalmas erőfeszítés, amelyet a film művészei a kollektív önismeret és az egyéni felelősségvállalás érdekében saját művészi eszközökkel kifejtettek. A cselekvő, az aktív film csak akkor lehet a társadalmi tudat formálásában hatékony erővé, ha találkozik az aktív nézők tömegeivel. Nem titkoljuk, hogy a "budapesti 12"-nek ilyen toborzó célja is van. Kracauer, a neves filmtörténész állítja; "valamely nép filmművészete alkalmas arra, hogy a lélek történetét nyomon kövessük". Erre a kalandra, erre a nyomon követésre invitáljuk önöket. Aki rájönnek az ízére, különb, valódibb izgalmat talál, mint mondják, egy krimisorozatban. Hiszen a mese rólunk szól.

UJHELYI SZILÁRD