Horeczky Krisztina "A cinizmushoz túl keveset dolgozom"
- Zsótér Sándor

Zsótér Sándor
Zsótér Sándor
60 KByte

Zsótér Sándor dramaturg, színházi ember, forgatókönyvíró, casting-director tizenkilenc éves korától az egyik legfoglalkoztatottabb filmszínész volt Magyarországon. Közel húsz tévéfilm mellett forgatott többek között Almási Tamással (Ballagás), Sándor Pállal (Szerencsés Dániel, Miss Arizona), Elek Judittal (Tutajosok, Ébredés), Szabó Ildikóval (Hótreál, Chacho Rom), Kardos Ferenccel (Mennyei seregek), Szomjas Györggyel (Könnyű vér), Szabó Istvánnal (Hanussen), Simó Sándorral (Isten veletek, barátaim).
Huszonkilenc éves korától fogva színházrendező, társulati tag volt Nyíregyházán, Miskolcon, Szolnokon, Szegeden és a Radnóti Színházban. Szeged kivételével nagyjában és egészében mindenütt két évre volt "kalibrálva". Jelenleg szabadúszó, évadonként négy-öt darabot rendez. Ő állította színre Magyarországon először Sarah Kane darabjait - egy évadban kettőt is: Megtisztulva (Cleansed), Szétbombázva (Blasted), előbbihez életében először saját maga szedte össze a színészgárdát. Kétszer kapta meg az Országos Színházi Találkozó különdíját, és kétszer a Színikritikusok Díját. A színikritikusok a tavalyi évadban szegedi operarendezését (Britten: Szentivánéji álom) - amelyet az extrém sport kategóriájába sorol - találták a legjobb zenés produkciónak.
Zsótér Sándor mint forgatókönyvíró, Mundruczó Kornél alkotótársa volt a Nincsen nekem vágyam semmi, és a Szép napok című filmekben.
Filmszínészként több mint két évet forgatott Szabó Ildikó Chacho Rom c. munkájában, melyben három karaktert alakít.

Zsótér Sándorral a filmszínészről mint alázatos médiumról, a rendezőről mint kotlósról, a nagy találkozásról, az állandó éberségről, és a szüntelen biztonságkeresésről beszélgettünk.

Színész szerettél volna lenni, de - miután inadba szállt a bátorság - dramaturg-szakra jelentkeztél. Főiskolásként az egyik legfoglalkoztatottabb filmszínész lettél, és volt idő, a Szerencsés Dániel és a Miss Arizona közötti időszakban, amikor pályamódosításon gondolkoztál, filmszínészi karrierről álmodozva.

Túlzás, érzelgősség magamról mint filmszínészről beszélni. Mert az a jó filmszínészi pálya, amikor valaki hosszú ideig, folyamatosan képes jelen lenni. A film - és az akkor még létező televíziós játékfilm - a színházból "lerabolt" színészeknek adott viszonylag rendszeres munkát, miközben a filmszínészet mint hivatás, elhivatottság, életforma, nem létezett Magyarországon. A színpadi színészetet használta a film, cserébe népszerűséget és pénzt adott. Ez ma is így van. Igaz, szerettem volna színész lenni, de ezen csak belül gondolkoztam. Amikor befejeztem a főiskolát, és utána még forgattam, volt olyan pillanat, mikor átfutott rajtam, jó lenne ezt csinálni. Közben látnom kellett, véletlenszerű, mikor, hogyan kap az ember munkát. Ahogyan véletlenszerű volt az indulásom is, és az is, amikor egyszer csak minden abbamaradt. Akkor elgondolkoztam, mi történt: megöregedtem, tehetségtelenebb lettem? De ennél sokkal összetettebb, hogy egy arc - éppen akkor - miért fárad ki. Nem voltam tisztában azzal, hogy a felkérések nem egy megalapozott színészi képességnek szólnak, hanem egy arcnak. Érdekes volt, hogy ennyi munka adódott. Tulajdonképpen visszajelzés nélkül.

Miközben - rendezőként - óvod a színészeket a "belső önfeladástól", saját színészetedről azt mondod: "totál alázatos médium" voltál.

A filmjeimet huszonhét éves korom előtt forgattam. Huszonkilenc évesen kezdtem el rendezni - ez azért cezúra az életemben. Amikor utána dolgoztam filmben - bár jó volt -, sokkal kínosabban éreztem magam. Mindegy, hány filmben forgattam: én amatőr vagyok. Egy profi színész - ha nem cinikus, ha nem pénzt keres - a legnagyobb felfordulásban, még ha nem kap is instrukciót, ha fogalma sincs, mit csináljon, kitalálja magát, kigondolja a könyvet, harcol. A jelenetért, a partneréért, a ruháért, az operatőrrel, az operatőrért. Az önbecsülése miatt, vagy mert kényszeresen bizonyítani akar, vagy mert hajtja a sikervágy. Bennem ilyen nincs. Ezt értettem a "médiumon". Van bennem harc, de nem látom magam kívülről. Bármennyit dolgoztam, így nem tanultam meg az arcomat. Csak a közhelyeimmel vagyok tisztában.

Nagyon korán szembesítetted magad a korlátaiddal, részben ezért választod élesen külön a filmszínészetet a színpadi színészettől - utóbbival igen gyorsan fel is hagytál.

A filmszínészetre nincsen reflexió. Odaadás, elmerülés van. A rövidsége miatt. A színpadi színészetet alkotó tevékenységnek gondolom. A filmszínészetben azt tartom alkotásnak - itt, Magyarországon -, ha a rendező tudja, mit akar, jól oszt szerepet, és a színész nem érzi úgy, hogy rákényszerítik a szerepét.

Szabó Ildikóval 1987-ben dolgoztál utoljára a Hótreálban. A Chacho Romot két évig forgattad vele.

Ildikó első nagyjátékfilmjében nagyon nem láttam át a szerepemet. Sodortattam magamat, és ez nem szült jó vért. A Chacho Rom esetében egy Jancsó-forgatáson találkoztam Ildikó fiával, így keveredtem a környékre. Eredetileg egy hatodosztályú szerepet bíztak volna rám. Ildikó már komolyan próbafelvételezett egy tehetséges, szép, fiatal német fiúval. De a legutolsó körben - néhány próbafelvétel, hosszas hezitálás után - megkaptam a szerepet, amihez meglehetősen túlkoros vagyok. Bár nagyon kínos ilyet mondani, azt hiszem, azért is döntött mellettem, mert véletlenül szőke volt a hajam.

A fiatal Herceg esetében ez valóban jól hatott látványeffektként, de nyilvánvalóan nem ezért bíztak rád még két karaktert.

Azt éreztem, többet várnak tőlem, mint amit teljesíteni tudok. Konkrétan: hogy nem feltétlenül színészként van rám szükség. Az öreg "változatomra" volt egy német színész. Én egy rettenetesen befolyásolható, döntésképtelen ember vagyok. Főleg ilyen helyzetben. Nyilván volt bennem kalandvágy is. És senki nem mondta: állj! Ne tovább! De a román operatőr - Vasile Dragan - miatt is érdemes volt. Az operatőröktől rengeteget lehet tanulni. Itt három is volt belőlük... Örülök, hogy megismerkedhettem Medvigy Gáborral. Csodálatos ember. Figyelmes, tapintatos. Dragan viszont nagyon durva volt velem, napokig nem állt velem szóba, aztán váratlanul odavágta: én ezt minek csinálom. A pofám is rossz, görény vagyok. Az Ildi haverja... Elmondtam, én színházrendező vagyok, és nincs-e kedve megnézni, mit csinálok. Ünnepi ruhába vágta magát. És azt mondta: van egy kreatív mesterséged. És ha van egy hivatásod, amiben - függetlenül attól, jót csinálsz, vagy rosszat - saját elszámolási rendszered van, akkor ne bohóckodjál. Ne kontárkodj bele olyanba, amihez nem értesz. Ez nekem nagy figyelmeztetés volt. Mert addig mindezt léhán éltem meg: hát hülye, aki azt mondja, nem jó Sándor Palival negyven napig forgatni. Elek Jutkával dolgozni. De ez nem így van! Nem játszhatod folyamatosan a gyereket, hogy majd lesz valami.

Bonus track-ként - és ez már valóban kezd komikussá válni - megkaptad a náci táborfelügyelőt.

Erre a szerepre Boguslaw Lindát szemelték ki. Gondolom, egy rakás pénzt kért érte. És kicsúszott a számon: hogyha ezt a szerepet is nekem kell csinálnom, akkor aztán a végén mindenki mindenkinek az unokája lesz. És ez képtelenség. Bár magam is rengeteget dolgoztam színházban összevont szerepekkel, egy kronologikus történetnél ezt átláthatatlannak gondoltam. De a rendezőmet nagyon nehéz lebeszélni az ötletéről, aminek én vagyok a tárgya. Ott álltam egy őrült mennyiségű német szöveggel. Tanultam, mint az állat. Azt hittem, meghülyülök. Nem mertem nemet mondani. Többek között azért sem, mert nagyon sok filmben játszottam lehetetlen összegekért, és ez volt az első, ami fizetett. Úgy alakult az életem, hogy ez számított. Úgyhogy az én szerepvállalásomban volt önzés, hiúság, kapzsiság, gőg, segítőkészség. Nagyon rossz állapotba kerültem, de nem volt olyan nap, hogy ne akartam volna jó lenni. Ez a fajta amatőrségem megmaradt. A cinizmushoz túl keveset dolgozom.

Láttad a filmet?

Csak a videováltozatot - abból is hiányoztak az utolsó hónap kiegészítő elemei. Musztert sem láttam, és abban állapodtunk meg Ildivel, nem is akarja nekem mutatni, mert valószínűleg kétségbeesnék.

Végül is - túllépve a te szerepvállalásodon - ezt az évekig tartó munkát kudarcnak tekinted?

A film a rendezőé. Nekem az a dolgom, hogy azt csináljam, amit a rendező akar. Ildi kétségtelenül lát képeket maga előtt, de már nem vagyok róla meggyőződve, hogy közölni tudja a munkatársaival, milyen út vezet ezeknek a képeknek a megjelenítéséhez. Mindig nagyon erősek a történetei (Csajok, Gyerekgyilkosságok), de ez a megalomán anyag - amelyet én cigány-operettnek, jókais szerelmes filmnek olvastam, és nem tűnődtem morálfilozófiai kérdéseken - megette őt. És ezen a forgatáson hiányzott a józan "középhang" - a kritikátlan elfogadás és az indokolatlan ellenségeskedés mellett.

Említetted egy interjúban a Szerencsés Dániel kapcsán, hogy Sándor Pált valamiféle apafiguraként képzelted el magadnak, de az évek során nem sikerült emberközeli kapcsolatot kialakítanod vele. A forgatások személytelensége megviselt téged?

Ez a profiknak nem terhes, de én akkor amatőr voltam. Úgy hittem, a profi színész felfogja, majd pedig megtanulja, hogy a vásznon kell hogy szublimálódnia a rendező iránti szeretetének, gyűlöletének, makacsságának. És hogy az élete során nagyjából két-három emberrel kerül bensőségesebb viszonyba. Egy amatőr sokkal odaadóbb, sokkal érzelmesebben éli meg az ilyen helyzeteket.

Rendezőként ügyeltél arra, hogy személyesebb kapcsolatokat alakítsál ki?

Amikor rendezni kezdtem, a túlszeretés betegségébe estem. Nagyon nehéz volt feldolgoznom, hogy a színészem másnap másvalakivel dolgozik.

Féltékeny voltál?

Nagyon.

És most?

Tudomásul vettem, hogy a színészek addig adják oda magukat, amíg munka van. Aztán nem. Ma már tudom: az a legjobb, amikor a színész kizárólag magának dolgozik. Együttműködik, szerethetjük is egymást, de magának csinálja. A másiknak megfelelni csapda.

Cédának tartod a színészt?

Magam is az voltam. De nem ez volt a foglalkozásom. Odaadhatom magam, de nem kell arra várnom, hogy az illető rendező visszahívjon, vagy hogy eladjam magam. Egy forgatásért sokan sokat megtesznek. Nem tudom elmondani, mekkora szerencse, hogy egzisztenciális értelemben nem voltam kiszolgáltatva. Mert a legtöbb ember egzisztenciális okokból lesz céda. Nekem pedig a lényege - a pénz - nem kellett! Egyrészt nem fizettek, másrészt nem kellett a filmgyár udvarán fel-alá sétálnom: adjatok már valami munkát. Független voltam tőlük. A színészek ma Magyarországon, sajnos nem függetlenek. Szeretnének függetlenek lenni. Ezért szabadságharcokat vívnak.

Nem válik mindez egy idő után személyiségrombolóvá?

Nem, hogyha tudja az ember, direkt csinálja.

De tudja?

Persze. Azok között játsszon, akik ugyanazt teszik? Egy placc.

Volt egy találkozásod - forgatás közben -, ami megváltoztatta az életedet.

Igen, a feleségemmel, Gaál Erzsivel. És milyen jó, hogy ez egy forgatáson volt! Életemben nem gondoltam volna. (Gaál Erzsébet színész-rendező 1998-ban, negyvenhét éves korában hunyt el - H.K.)

Elek Judit Tutajosok című filmjének forgatásán történt, 1989-ben.

Mindketten kis szerepet játszottunk. Mint a rendező kedves emberei. Jutkának Erzsire nagyobb szüksége volt, engem meg valahogyan bírt. Elek Jutka nagyon szerette, tisztelte Erzsit, Székely B.-t, az egész Orfeós kört. Ilyen karakteres alternatív színház nincsen ma. Elkezdték őket használni. A legszebb példája ennek Jutka Martinovicsa. A Tutajosok már ipari forgatás volt.

Szakmai szempontból, mint dramaturgnak is újat hozott Gaál Erzsébet az életedbe, továbbá úgy tűnik, ő indított el téged a rendezői pályádon.

Állóvízben ültem éppen. Kilendített mindenféle szempontból. Otthagytam Budapestet, elmentem hozzá dolgozni, aztán összeköltöztünk. Nem kevés szerepe van abban, hogy rendezni kezdtem.

Előtte ezt nem ambicionáltad?

Semmiképpen.

Akkor ki lehet mondani...

Ki. Nyilván kellettem hozzá én is, de szerintem - hátulról - Erzsi javasolta a nyíregyházi színházi vezetőknek, hogy adjanak nekem munkát. Mert több van bennem, mint hogy itt üldögéljek.

Ilyen esetekben elfogadod a javaslatot?

Ha egy nagyon erős ember van melletted, aki azt mondja, ezt meg kell próbálni, mert miért ne, akkor azt mondod: igen. Mindenfajta konfliktus, ami szembejön, már kezelhető konfliktussá válik. Nincs mit veszíteni.

Évekig úgy jellemezted rendezői pályafutásodat, hogy kizárólag "földalatt, pincékben, aluljárókban, vécékben" jutsz lehetőségekhez. Mintha folyamatosan légiriadó volna. Azóta bekerültél a fősodorba, díjakat kapsz, nincs nélküled Országos Színházi Találkozó...

Van, van.

Egy ideje nincsen. Miért, hogy a megváltozott helyzeted a régi underground-attitűddel szemléled?

Ez belső attitűd. Az önbizalommal függ össze. Nekem abból nincs sok. Vagy kevés van. Hiány. Így hívják? És elégedetlenség, örömtelenség. Bármennyire jól esik, ha egy minőségi ember azt mondja: "ez jó", vagy ha egy színész örül, mert sikere van, ezek nagyon-nagyon pici idők. Töredék idők. Nem könnyítik meg a következő munkámat, gyanakvással töltenek el. Szeretnék hinni, de újra meg újra elölről el kell kezdeni, és ha mindig elölről kezded, mindig ott ásít valami, amit be kéne töltened, meg kellene oldanod - vadidegen helyen, vadidegen emberekkel. Az előző munka nem jelent biztosítékot. Mondhatnád azt, hogy most már mégiscsak nagyobb hinterlandod van, vagy könnyebb. Nem igaz. Én nem élem ezt meg. És amikor észreveszem, hogy fölülről lefele szúrok - mondjuk, úgy próbálok instrukciót adni -, nagyon elszégyellem magam.

Merthogy a siker számodra azt is jelenti, a jó szériának bármikor vége szakadhat.

Szociológiai szempontból kellene érteni, milyen volt 1990-ben Nyíregyházán, egy felívelő korszak, igazgatóváltás után színházat csinálni. Hogy mit jelentett Erzsi - szerintem radikális - működése, mit tanultam tőle fegyelemben, ő mennyit változott ebben a közegben, amibe outsiderként érkezett. Mit jelentett, amikor szakított a színészettel. (Monori Lili és ő hagyták abba úgy, hogy tegnap igen, mától nem.) És mit jelentett, amikor Ambrus Marival megtaláltuk egymást, aztán együtt ragadtunk. Tíz éve kínlódunk, mint a disznók. Sosem érzem azt, hogy könnyű. Vagy te arra gondoltál, hogy már beengednek a nagy, aranyozott színházakba?

Sőt. Ha a főzeneigazgatónak hinni lehet, az Operaházban is halálugrasz majd a jövő évadban.

Ez nem biztos. A feltételek nagyon kemények, nincs még szereposztásom. Hosszú idők óta, az opera volt az, ami bökött egyet rajtam, hogy másfelé tudjak menni. Nagyon hatott az összes prózai munkámra.

Fegyelmezettebbé tett?

Igen. De én eddig is mindig, mindent komolyan gondoltam. Egyik munkámat sem blöffből csináltam. Ezek döntések voltak. Nagyon hosszan elbeszélgethetnénk arról, hogy mi volt velem Nyíregyházán, Miskolcon, aztán harminchárom évesen, főrendezőként Szolnokon. Nem ismertem én igazából ezeket a közegeket. Nem fogtam fel, hol vagyok és egyáltalán, kinek kellek. Semmilyen értelemben nem akartam igazodni semmihez. Négy-öt évvel ezelőtt hirtelen úgy éreztem: már nem merném megtenni azt, amit akkor. Akkor azt gondoltam: baj van. Most pont ott van a csapda, hogy azt észleled: hűha, itt igazodni kell. A szecsuáni jóembert megrendeztem a Vígszínházban, az ország egyik legnagyobb színésznőjével, Börcsök Enikővel, akivel elég jó viszonyban vagyunk. Borzalmas csatáink voltak. És azt gondolom, mindenkit meglep, hogy ezt az előadást nézik emberek, ma, Budapesten. Ugyanakkor: csak azt tudom, mi mindent nem sikerült megoldanom. És akkor megérkezett életem első külföldi meghívása az Újvidéki Magyar Színháztól, ahol szégyenszemre azt mondtam: ezt a darabot akarom megrendezni. Rögtön elvágtam magam alatt a fát. Mert hát persze, te is egy pesti görény vagy, aki a lejátszott darabodat újrarendezed itt, és teszel figyelni ránk. Nem. Bennem olyan nagy az elégedetlenség, hogy ezt a darabot újra akarom rendezni egy másik közegben, új hipotézissel, fiú főszereplővel, hihetetlenül kevés pénzből, hogy rájöjjek, ti miért vagytok mások. És én most egy nagy szorongó gombóc vagyok. Ők meg bizalmatlanok.

Nem hiányzik a külső kontroll?

A díszlettervezőmmel, Ambrus Marival szoktunk beszélgetni. Külső, elemző kontrollra gondolsz?

Igen.

Hiányzik. Borzasztó nehéz állandóan magamat felügyelnem.

Négy éve azt mondtad, ma már elnézőbb a világ azokkal, akik másfajta színházat csinálnak. Így azok az előadások is megkapják azt a figyelmet, törődést , fogalmi apparátust, hogy ők léteznek, amelyek szerinted "állati rosszak".

Képzelj el egy olyan játékot, amiben látszólag mindenki egy helyről indul, de vannak, akik tologatják a lovakat: ő most ötöt léphet. Dobnak egyet. Te kimaradsz. Te most megállsz. Te kapsz öt ajándékkártyát. Néha pedig visszaminősítenek: te most visszamész a starthoz. Nem akarom ezt túlmisztifikálni, de ahhoz, hogy ebben a nagy játékban független maradj - hogy ne mindig ők fogjanak meg, hogy ne rakosgassanak oda, ahová akarnak -, néha le kell esni a tábláról. Vagy el kell gurulni.

De most nyerésre álló pozícióban vagy.

Nem. Ebben az évben egyetlen reprezentatív helyen rendeztem Pesten, a Vígszínházban. És a Trafóban dolgoztam, meg a Thália Régi Stúdióban.

Akkor hová helyezed magad ebben a népi játékban?

Szerinted hol vagyok?

A színházakban továbbra is meglepetésember vagy, akit egzotikumként lehet mutogatni. A repertoáron hivatkozási pont: azért itt "komoly dolgok" is zajlanak. A kritikusok nagyon bíznak benned, nem írnák meg, ha megbuknál. Veled kapcsolatban nincs objektivitás.

Nem tudok jobbat mondani. Egyébként sosem volt egyértelmű, hogy rólam jót írnak. Van, aki akkor is tudomást vett rólam, amikor nem pörögtem, és van olyan, aki most jobban bír. Az utóbbi gyanús. Az a veszélyes ebben, hogy elaltatják az emberben az éberséget. Hát nem szeretnék ebbe a hibába esni. De Szegeden, a Trafóban, Újvidéken nem lehet aludni.

A biztonságra törekvés az oka, hogy évek óta ugyanazokkal az alkotókkal - Ambrus Marival, Benedek Marival, Ungár Julival - dolgozol?

Cinikus, üres, riherongy dramaturgból rengeteg van. Juli megvesztegethetetlen. Ambrus Marival rémesen nehéz nekünk. Sokszor azt gondolná az ember, érdemes lenne valaki mással dolgozni, aki majd másképp inspirál, így én is átváltozom. Én csontig metszek, megnézem, mi van a velő alatt, és még abból is kipréselek valamit. Mari nem színházi ember, ez egyszerre borzalmas, tűrhetetlen és jó. Benedek Marit azért szeretem, mert amit lefest öt centiben, ott van két méterben. Ennél a három embernél a becsapás, az árulás, a cserbenhagyás árnyéka nem ér. Olyan kemény mindannyiunk élete, hogy mi nem gügyögünk.

Kutattam, de nem találtam rá példát, hogy Mundruczó Kornél munkáin kívül közreműködtél volna más filmekben, akár konzultánsként is.

Főiskolán írtam utoljára könyveket, de azokból nem lett film.

A Szép napok Hauptmann Patkányok című színművének motívumai alapján készült. A darabot megrendezted a Színművészetin a Zsámbéki-osztály színészhallgatóinak. Ennek az osztálynak volt tagja Mundruczó is. Miről volt itt szó? Csakúgy, mint szinte mindegyiké színpadi rendezésednél, egy klasszikus mű újragondolásáról, újraértelmezéséről?

Ez összetett. Kornélnak a filmrendező szakon is én írtam az etűdjeit, sőt, írtam neki több forgatókönyvet is - köztük egy Brechtet, ami hatalmas és nehéz munka volt -, de nem lett belőle semmi. Világéletemben iszonyú dialógusokat olvastam, vagy mondtam el a saját számmal. És nagyon sok olyan filmet láttam, amit az operatőrök, vagy a színészek mentettek meg. A Nincsen nekem...-nél azt gondoltam, csak racionálisan tudok vele együtt dolgozni. Álljon elő egy treatmenttel, slágvortokban. És akkor én megírom azt a sok-sok szöveget. A filmet elég szöveghűen le is forgatta. Az Afta előtt csak beszélgettünk, majd utána összekülönböztünk. Ki akartam maradni a filmből. (Szép napok - H.K.) De Kornélnak már megvolt a fiú főszereplője...

... Polgár Tamás.

A srác nyilván nagyon erős hatással volt rá. Eldönthette, hogy a következő filmjét vele akarja forgatni. Fene tudja már, kinek jutott eszébe a Patkányok. Kornélnak ez már személyes ügy volt, nagyon ismerte az anyagot, és Brunót, ezt a titokzatos, csodálatos szerepet - aki ebben a relációban kizárólag a srác lehetett. Kornél cserélt gyerek, a színészetet elhagyta, talált egy hivatást. Ha filmet rendeznék, azt én is hivatásnak érezném. De a forgatókönyvírást alkalmazott munkának gondolom. Ez a konfliktus közöttünk. Úgyhogy menekülő útvonalakat tartok fenn. És ha már baráti alapon művelem, - bár van egy gyanúm, hogy a világ bizonyos részein néhányan ebből élnek -, inkább örömből csinálom, mint parancsra.

Sokat gondolkoztam azon, mennyire vagy benne Mundruczó filmjeiben.

Nem vagyok ott, nem láttam őt forgatni.

Nem erre gondoltam.

Ha az ember talál valakit, akit befogad, akitől tanulni tud, akkor nyilván elkezd úgy beszélni, gondolkodni, instruálni, mint ő. Hát igen. Mindenki onnan lop, ahonnan tud. Csak jól lopjon. Egyébként életemben először voltam nagyképű. Azt mondtam, ha már nem fizetnek, írják ki, hogy "casting". (Szép napok - H.K.) Viccből. Mindig nagyon tetszett az a kiírás, hogy casting director. Büszke vagyok arra, hogy Wéber Kata, akit a főiskolán is tanítottam, az Afta után bekerült a filmbe. Egy főiskolai vizsgán láttam meg Tóth Orsit, a kis szőke törpét. Lefotózták, hát ördögi feje volt. Nagyon jó, hogy ebbe a filmbe egyetlen sztereotip arc sem került be. Más kérdés, hogy később milyen jó karakterfigurák, arcok - Molnár Erika, Szandtner Anna - zuhantak ki.

Kimondom végre: úgy érzem, ezek a te filmjeid is.

Hú, köszönöm. Nagyon megható. Így még soha senki nem szólt hozzám ez ügyben.

A filmrendezés érdekel?

Persze. De fogalmam sincs, hova kell lerakni a kamerát. Ide vagy oda? Mert mind a kettő jó lehet. Teljes döntésképtelenségben lennék. A pénzt sem kotornám össze magamtól. Csodával határos dolog, ami Kornéllal történt - főiskolásként ott áll két nagyjátékfilmmel, hatvan kiló plecsnivel a háta mögött. Ezt ő maga persze nem érzékeli. Hogy tud dolgozni. Persze, akar is. Mindig arra biztattam, induljon el. Aztán majd lesz valami. Én huszonkilenc évesen kezdtem el rendezni, és tíz év alatt nem is gondoltam végig, hogyan barázdálódik az agyam, hogyan leszek reflektáltabb viszonyban a világgal, magammal, azzal, amit csinálok. Mindazzal, amire rákérdeztél: meg akarok-e felelni, mennyire vagyok önálló, hogyan tudok eleget tenni úgy a megrendeléseknek, hogy ne legyek pincér.

Rendezői pályádon van egy új állomás: Sarah Kane, aki nagyon fontos neked.

Talán mert a többség gyűlöli. Ez erőt ad. Emlékszem a pillanatra, mikor egy nézőtéren kitaláltam, ez a csaj nekem jó lesz. Megláttam egy cetlin: Sarah Kane: Pszichózis.

De még nem olvastál tőle semmit?

Soha. Elkezdtem nyomozni utána, majd megjöttek a darabjai. Borzalmas volt. A Szétbombázvá-ban például nincs semmi érdekes, dög unalom, csak beszélgetnek, egy darabig nem történik semmi. De miért? Nem így van? Ülünk, beszélgetünk, nem dőlt össze az épület, én cigarettáztam, kávét ittam, te ki-be kapcsoltad a diktafont, és nagyon erősen figyelsz. Én próbálok néha koncentrálni, amennyire tudok. Azt gondoltam: ilyet kell csinálni a színházban. Nekem.

A színházi emberek meghökkenése a Kane-darabok megítélésekor már azért is különös, mert a klasszikus világ- és drámairodalomban van nagyjából hét alaptörténet...

Huszonhat. Írt valaki egy könyvet arról, hogy kb. huszonhat alapsztori van. Ezek variálódnak. Valójában nincs új történet. Ezt jól kitalálták.

És Kane is ezeket az alaptörténeteket dolgozza fel.

Hát persze. Én is nagyon későn, a főpróbahéten jöttem rá, hogy itt valami nagy szemétség történik. Elmegy egy szállodába egy idősebb férfi egy fiatal nővel. (Szétbombázva - H.K. Jobb volna a "Letarolva" vagy a "Betépve" cím - Zs.S.) Félrelépéses angol komédia. De ebbe a luxuslakosztályba, ott Leads-ben hirtelen bekerül a tüdőrák, a rasszizmus, a terrorizmus, a sovinizmus, Szarajevó. Kinéz a lány az ablakon, és beküld egy másik világot, amivel ez a joviális férfi - aki később megvakul - nem tud mit kezdeni. A Megtisztulvá-ban az érdekelt, hogy a funkciójukat vesztett helyeken hogyan működnek az emberek. Kane darabjaiban nincs szövegalatti. Mindenki azt mondja, amit gondol, és senki nem gondol semmi másra, csak arra, amit mond. Ez merőben új közlésmód - filmen szoktak így közölni. Nincs reflektált lelki élet. Nincs olyasmi, amihez képest mást kellene mondani.

Foglalkoztatnak azok a lehetőségek, amelyeket a film nyújt a színházhoz képest?

A Kane-darabok kapcsán az kezdett el izgatni, amikor a bennünk lakó félelem hirtelen, a legváratlanabb pillanatban előtör egy köznapi környezetben. És rájöttem, milyen kevés vagyok ahhoz, hogy ezt a szorongást és a köznapiságot megjelenítsem. Ezt tudja a film - mondjuk, David Lynch. Zárt szobákra vágytam, ahová besuhan a félelem. Hogy válaszoljak is neked: a filmmel valószínűleg mindig is dilettáns viszonyban leszek. Dilettáns voltam színésznek, nyilván az vagyok forgatókönyvírónak is. Le merem írni, amit gondolok. Nincs bennem félelem. Valószínűleg ezért szerettem régen filmezni, és eleinte ezért szerettem rendezni. Amikor az ember hivatásosnak számít, előjön a félelem és a bizonytalanság. Nem baj, kockáztatni kell.

Szabó Ildikó: Chacho Rom, 1999-2002
Szabó Ildikó:
Chacho Rom,
1999-2002
90 KByte
Chacho Rom, Zsótér Sándor (Táborparancsnok)
Chacho Rom,
Zsótér Sándor
(Táborparancsnok)
48 KByte
Chacho Rom, Kaszás Gergővel (Patikárius Józsi) a Herceg szerepében
Chacho Rom,
Kaszás Gergővel
(Patikárius Józsi)
a Herceg szerepében
87 KByte
Chacho Rom, Major Melindával (Alíz)
Chacho Rom,
Major Melindával
(Alíz)
79 KByte
Chacho Rom, Kathy Horváth Lajossal (Vajda) és Kaszás Gergővel
Chacho Rom,
Kathy Horváth Lajossal
(Vajda) és
Kaszás Gergővel
53 KByte
Chacho Rom, Mészáros Sárával (Ursula)
Chacho Rom,
Mészáros Sárával
(Ursula)
49 KByte
Chacho Rom, László Zsolttal (Tári)
Chacho Rom,
László Zsolttal
(Tári)
59 KByte
Chacho Rom, Mészáros Sárával (Ursula)
Chacho Rom,
Mészáros Sárával
(Ursula)
50 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső