Crimes of the Future (1970) 58 KByte	David Cronenberg igazi szerző – a szó európai (főként francia) értelmezésében is az, hiszen a mozikat nemcsak rendezi, de forgatókönyvüket is jegyzi. Torontóban él, ugyanabban a metropoliszban, ahol valaha Marshall McLuhan, a Gutenberg-galaxis és a Média megértésének írója hirdette valóban világmegváltó igéit. Torontói a kanadai filmművészet másik hajdanvolt fenegyereke, az örmény származású Atom Egoyan is. Mindketten ízig-vérig "McLuhan-tanítványok": filmjeik a Gutenberg-galaxis utáni médiavalóságról, a tömegkommunikáció és a csúcstechnológiák egyén- és társadalomformáló/átalakító szerepéről elmélkednek. De míg Egoyan az általános érdeklődés perifériájára (vagy talán még azon is túlra) szorult (európai) művészfilm hagyományaiból, a főként Wim Wenders nevével fémjelzett-lejáratott vonulatból indult ki, addig Cronenberg egy, a "kánonból" hagyományosan kirekesztett műfajt, a horrort emelte kultikus magaslatokba. Noha ellentétes megközelítésből, ám ugyanarra a köztes területre, a "magas" és a populáris kultúrát valaha elválasztó, manapság inkább egymásba olvasztó senki-földjére tévedtek. (Minden "járható út" odavezet: "komoly" és "könnyű" zene, veretes nagyregény és science fiction, festészet és graffiti határmezsgyéjén születik a jövő. S még egy fura – a kultúra-befogadásban és értelmezésben az utóbbi tíz-tizenöt évben végbement váltásról tanúskodó – tény: Cronenberget a kései hetvenes évek kritikusai a B-kategóriás szórakoztatók, a mai ítészek viszont a "filmművészet" kevés alkotó géniusza között tartják számon.) A rendező régóta kutatja a (közel)jövőt. Ezt tette első egész estés (egyaránt hatvanöt perces) mozijaiban, az angol nyelvű szakirodalomban találóan featurette-ként címkézett Stereoban (1969) és a Crimes of the Future-ben (1970) is. Alacsony költségen legyártott különös munkák, avantgárd szellemiségű one-man show-k – a filmek rendezője, producere, forgatókönyvírója, operatőre és vágója: David Cronenberg. A Stereo cselekménye fura kísérlet körül bonyolódik: hét fiatalon a beszédkészséget csökkentő, s a telepatikus érintkezést növelő agysebészeti beavatkozást hajtanak végre, majd étrendjüket potencianövelő szerekkel és egyéb drogokkal módosítják. Közben egy általuk nem látott diákcsoport figyeli őket, árgus szemekkel tanulmányozza reakcióikat. A végeredmény: magány, elidegenedés, erőszak – és két öngyilkosság. A Crimes of the Future az elszigetelt mikroközösség átváltozásai helyett egy soha nem látott járvány következményeit vizsgálja. A betegekből új, titokzatos és funkció nélküli szervek nőnek ki Pusztít a vírus, deformálódik a test: Cronenberg kedvenc témái már e korai dolgozatokban felbukkannak. Döbbenet, világhír, és az első kasszasiker – Shivers, 1975. A vér hercege, a nemi horror nagymestere – harsogták a kritikusok. (Holott Cronenberg gyorsan elállt a bombasztikus eredeti –The Parasite Murders tehát a Vér-paraziták orgiája – címtől.) Tényleg folyik a vér: vérgőzös orgiákon múlatjuk napjainkat. De a hemoglobin nem patakzik öncélúan, és a gépi aktusra redukált szexualitásból is hiányzik a szenzációhajhász elem. Nincs barokkos cicoma, kiszámítottak, precízek (azaz minimalisták) és sokkolnak a képek. Mélylélektani pontossággal megörökített testi vágyak, gyönyörök és kínok. A kórokozó a közösülés során jut az egyik testből a másikba. Szétrohad a hús: káosz, halál és pusztulás mindenütt (Pedig '75-ben még senki nem beszélt az AIDS-ről!) Az apokaliptikus látomás, a Rabid (1976) női főszerepét egy korabeli ünnepelt pornósztár, Marilyn Chambers játszotta el. Életveszélyes motorbalesetet szenved. Dan Keloid, az újító plasztikai sebész megműti, de a belek nem működnek normálisan: Rose csak a vért és a még több vért képes megemészteni. Hónaljából pénisz-szerű szívószerv nő ki, áldozatait azzal csápolja. Vámpírként bolyong. Harapásától megvesznek az emberek: előbb őrjöngenek és rombolnak, majd meghalnak. A háborús állapotok uralta Montrealt veszélyövezetté nyilvánítják. Horror ez még? Talán, de nem a hagyományos fajtából. George Romero, Wes Craven, John Carpenter, Larry Cohen: valamennyien Cronenberg kortársai. Ők gótikus történeteket mesélnek zombikról, elátkozott kastélyokról, titokzatos látogatókról, életre kelt holtakról. Cronenberg filozofikus mozijaiból hiányzik a vásári transzcendencia – helyette emberhús fonnyad és rothad. Esetleg szétpukkad, mint a – nem túl emlékezetes Fast Companyt (1979) és a The Broodot (1979) követő – "majdnem sci-fi" Scannersben (1980). Sokkoló képsor: az ősgonosz Darryl Revok kihívóját agyhullámokkal semmisíti meg. Premier plánban csodáljuk a felrobbanó fejet, szanaszét spriccel a vér. (A speciális effektusokat a Lucasfilm-nél elhíresült Chris Walas készítette.) Döbbenet, reszketés. És csak húsz perce kezdődött a film. Ilyen prológot követően milyen iszonyatra számíthatunk még? Beválik a dramaturgiai fogás: a leghatékonyabb jelenet (a '96-os Titanic Fesztiválon járt brit rendező, Philip Ridley kedvenc filmjelenete) után a többi horror csak szemfényvesztés, kötelező kellék. A kamera különös, titkos és földalatti, összeesküvő közösségek világába kalauzol. Ők a szkennerek – meghallják mások gondolatait, tele-kinetikus hatalmuk óriási. Ha akarják, az egész Földet a maguk képére formálják. Mint Revok tenné, csakhogy gonosz céljait öccse, Cameron Vale hiúsítja meg. A végső összecsapás során Vale teste ugyan meghal, de jótékony szelleme bátyjába költözik. A rendezői pálya első szakaszának lezárása s egyben csúcspontja a '82-es (és mind aktuálisabb) Videodrome. Cyberpunkok előtti cyberpunk (tehát nem a hagyományos, azaz a konkrét tér-idő koordinátáktól távol bonyolódó sci-fi): a górcső alá ezúttal ember és gép egyesülése és a médiavírusok kerültek. Max Renn (James Woods) egy – softcore erőszakra és pornóra specializálódott – torontói kábeltévé vezetője valami egészen szokatlant és meghökkentőt keres. Rábukkan a titokzatos TV-show-ra, a Videodrome-ra: a gyorsan pergő képek kínzásokról, kegyetlenkedésről, gyilkolásról tudósítanak. Megismerkedik Nicky Branddel (Deborah Harry), az ismert rádió-bemondónővel. Kapcsolatuk szado-mazochista játékok sora. Nicky Pittsburghbe megy – ott készítik a Videodrome-ot. A műsor szellemi atyja, a beszédes nevű O'Blivion ("feledés") professzor csak a képernyőn létezik, húsvér énjét (a médiától elhülyült tömegek manipulálásával) világuralomra törő összeesküvők semmisítették meg, tanait élethű (média)klónja kürtöli világgá: a képernyőn történő közszereplés valódibb, mint a húsba zárt magánélet. A professzor megtervezett egy speciális jelzést, mely – az agy kapacitásának a növelésével – a valóságot alapjaiban átalakító látomásokat idéz elő. A hallucinációk a nézőnek "televízió-tumort" okoznak. A televízió képernyője lelki szemeink retinája, szerves része az agy fizikai szerkezetének – elmélkedik Brian O'Blivion. A médium intelligensebb a befogadónál. A televízió a tényleges valóság – a valóságként nyilvántartott jelenségek együttese pedig kevesebb annál. A Videodrome-vírus fertőzte Maxen fura képzelgések uralkodnak el, hasa megnyílik, előbb egy pisztolyt, majd egy kazettát dugnak oda. A régi test – a metamorfózis utolsó fázisaként – megsemmisül: fémek, kampók és kábelek különös rendszerévé alakul át. Média-hallucinációvá, média-cyborggá lett. A homo sapiens a csúcstechnológiával azonosult. (A '82-es jóslat mára – metaforikus szinten – beigazolódott. Példaként talán elég az ember-számítógép viszonyra, s McLuhan azon gondolatára hivatkoznunk, mely szerint "a computer az agy kiterjesztése".) A soron következő opust, a Stephen King regényéből adaptált – egyébként közepesre sikeredett – The Dead Zone-t (1983) Christopher Walken alakítása teszi emlékezetessé. Az "átlagember is lehetett volna" főhős (Johnny Smith) súlyos autóbalesetet követő ötéves kómából tér magához. Mindent újra kell tanulnia, viszont különös képességgel rendelkezik: belelát az emberek életébe, nemcsak múltjukat és jelenüket, de jövőjüket is ismeri. Látomásai egyre közelebb viszik a halálhoz. Mielőtt megölnék, megakadályozza, hogy a világot majdan nukleáris konfliktusba hajszoló Greg Stillson (Martin Sheen) hatalomra kerüljön A '86-os kasszasiker, A légy (The Fly) újabb variáció a test metamorfózisaira. Seth Brundle (Jeff Goldblum), a tehetséges fiatal tudós önkezével kelti életre a poklot: kísérletei logikus "eredményeként" légyfejű szörnyeteggé (brundlefly-já) alakul át. Úgy borzongunk, mintha klasszikus horrort látnánk. A kritikusok viszont azonnal AIDS-párhuzamokat kerestek. Cronenberg cáfol: őt nem a konkrét betegségek és nem a konkrét járványok érdeklik. Hiszen Roger Corman zseniális Poe-adaptációja, A Vörös Halál álarca (1964) se pestis-mese. Ezek a mozik (mint a Shivers és a Rabid) az idő- és térkoordinátáktól független, egyetemes ragály – és tágabb értelemben az emberi létezés – természetrajzát adják. (Még akkor is, ha a Légy főként a – megint Chris Walas jegyezte – speciális effektusok miatt raktározódik a kollektív emlékezetben.) A Torontóban játszódó Dead Ringers (1988) egy ikerpár története. A megszólalásig hasonló Elliot és Beverly Mantle jól működő nőgyógyászati klinikát igazgatnak. Mindent megosztanak egymással: lakást, szakmát, dicsőséget, érzelmet, nőket. Így páciensüket, az ismert színésznőt, Claire Niveau-t (Genevieve Bujold) is. Három test, két lélek Claire, miután rájött, hogy mindkettejükkel lefeküdt, megundorodik. A szerelmes Beverly egyre mélyebbre csúszik: drogokhoz és nyugtatókhoz menekül. A klinikával már csak Elliot törődik, miközben otthonülő testvére melankólia és őrület között hányódik. Egy illegális operáció miatt felfüggesztik orvosi praxisukat. Ezt követően Elliot is leépül. Nincs kiút: a fizikai test megsemmisülését választják. Cronenberg nem virtuózkodik a kamerával, a vágóolló is láthatatlan-hallhatatlan. A képek egyszerűek, semmi túlzsúfoltság, és a tolakodó, harsány színek is hiányoznak. Minden funkcionális, és minden funkcionál. A bomlási folyamat lassú, alig érzékelhető. Egyik bugyorból éppen csak átjutottunk a másikba, onnan meg egy harmadikba, negyedikbe, lejjebb és lejjebb. A testvérek szinte észrevétlenül zökkennek ki térből és időből. Elveszítik káosz-regulázó képességüket. Pszichológiailag minden hitelesített. (A leghitelesebb azonban a kettős szerepet játszó Jeremy Irons.) A Meztelen ebédről (Naked Lunch, 1991) sok jót és szépet írtak már: szürrealista víziók, tudatalatti képek, fantasztikus plaszticitással megelevenített lidércvilág, a drogok által módosított tudat százszázalékos látlelete, és így tovább. Talán és részben igaz állítások, de még valószínűbb, hogy Cronenberg alaposan melléfogott. Mentségére szóljon, hogy eleve lehetetlenre, egy már 1981 óta dédelgetett tervre, Burroughs világának filmrevitelére vállalkozott. (Ő egyébként az egyik kedvenc írója. A másik a Lolitát "elkövető" Nabokov. Holott Burroughst és Cronenberget világok választották el egymástól: míg előbbi a személyesen megélt tapasztalatokat – drogokat, börtönt, száműzetést, jelképesen: az interzónát – öntötte irodalmi formába, addig a rendező nem győzi hangsúlyozni nyilatkozataiban, hogy mennyire átlagos, középosztálybeli kanadai!) A feltűnően realisztikus M. Butterfly (1993) szintén felejthető. Nem úgy a '96-os, a Shivers-szel, a Scanners-szel és a Videodrome-mal rokon – több országban botrányt kavart és betiltott – Karambol (Crash). Az alapmatériát egy, a korai hetvenes években azonos címmel megjelent, azóta kultikussá lett techno-regény jelentette, szerzője az ős-cyberpunk J. G. Ballard. (E megtisztelő titulust a kritikusok manapság számos szerzőnek kiosztják, pedig – Ballardon kívül – valójában csak Philip K. Dick érdemes rá.) Az írónak különben nagyon tetszett a film. "Jobb, mint a regény" – nyilatkozta egyszer. (Egyébként a James Spader alakította főszereplő az ő nevét viseli! És mintha a mozgókép is egyes szám első személyben "íródott" volna ) Közeljövő? Jelen? Cronenbergnél soha nem tudjuk, melyikben járunk: általában már létező vagy formálódó jelenségeket vetít előre. Nem fantáziál, a valóságból indul ki, csak egy-egy elemet nagyít fel, túloz el. Posztindusztriális, ipar utáni társadalomban élünk. Napjainkat mégis az ipari társadalom jelképei, a gépek határozzák meg. Például az autók. "Nagyobb mértékben hatottak ránk, és többet változtattak rajtunk, mint bármi az elmúlt száz évben" – vélekedik Cronenberg. "Bekebeleztük őket." De ők is bekebeleztek minket, legalábbis a Karambol képsorai erről tanúskodnak. Végtelen autópályák, mértanilag elrendezett fénysorok, gigantikus útfüzérek. A háttérben felhőkarcolók. A króm és a metál világa. Senkiföldje. Az emberi test a fémhez kapcsolódó hús, előbb-utóbb azzal lép frigyre. Az őrült száguldás alanyával és tárgyával. A karambolban éljük ki szado-mazochista vágyainkat. És – a valóságnál élethűbben – karambolokat szimulálunk. Ezt teszi a Darryl Revok alteregó Vaughan (az Egoyan Kárbecslőjéből és Exoticájából ismert Elias Koteas alakításában), a karambol-megszállott őrült tudós. Szűk underground környezetben: mindenki pszichopata, mindenki élvez. Előbb a James Dean baleset imitációját tapsolják meg, aztán a nagy eseményre, a Jayne Mansfield sztorira készülnek. Közben szeretkeznek (ha lehet anál-verzióban, vagy a Rosanna Arquette testén megnyíló sebbel, az még gépiesebb), majd a járgányba pattannak, ott is szeretkeznek, később pedig magával a járgánnyal enyelegnek egy sort. Erotikus-mechanikus haláltáncot lejtenek. Megint azonosulunk a Géppel, megint techno-droidok leszünk. Most kampók és drótok nélkül, jelképesen, ám testestül-lelkestül. Félelmetes? Talán. De a bizsergető borzadály vajon nem a szexuális gyönyör előhírnöke? Szimuláció és virtuális valóság a színtere a legújabb mozinak, a Videodrome-iker eXistenZ-nek (1999). A cím egy – a résztvevők központi idegrendszerére közvetlenül – a testbe fúrt "biokapun" (bioporton) csatlakozó játék neve (hackereknek is tetsző, őket is megihlető helyesírásban). Eltűntek a technológiát és biológiát, szervetlent és szervest, valóságot és virtualitást szétválasztó határok. A játéktervező a jövő szupersztárja. Ezúttal a fizikai léttel szinte csak teremtményei által, rajtuk keresztül érintkező törékeny (?) nő, Allegra Geller (Jennifer Jason Leigh). A nagyvárosok (cyberpunk) kliséitől távol, igazi bio-közegben, a rontatlan erdőben, egy szentélyben várnak rá a hívők. Az eXistenZ több holmi játéknál – organikus podról irányított, életről és halálról szóló beavatási szertartás. Allegrát vallásos áhítattal ülik körül, Allegra vallásos áhítatba réved. Az eXistenZialista hősnő ellen egy technofób luddita, egy realista követ el merényletet. De ez már – és még mindig – a Játék Életre kelnek és (mindenki mindenki ellen típusú) összeesküvéseket szőnek a mesefigurák, megint elszabadul a Gonosz. Fegyvere egy nyúlós-nyálkás bio-pisztoly, egy organikus revolver Biotechnológia, nanotechnológia – a jövőkutató-berkekben az utóbbi években oly gyakran emlegetett tudományok, tudományos módszerek Cronenberg filmjeiben egyre hangsúlyosabb helyet kapnak. Lehet, hogy ő is túllép a cyborgokon, és soron következő munkáiban a posztbiológiai létformákat tanulmányozza majd?
Rabid (1976) 158 KByte
The Brood (1979) 55 KByte
Scanners (1980) 47 KByte
Videodrome (1982) Debbie Harry 40 KByte
The Dead Zone (1983) Christopher Walken és Herbert Lom 40 KByte
A légy (1986) Jeff Goldblum 34 KByte
Dead Ringers (1988) Jeremy Irons 30 KByte
Meztelen ebéd (1991) Peter Weller 44 KByte
Karambol (1996) James Spader és Holly Hunter 25 KByte
eXistenZ (1999) Jennifer Jason Leigh és Jude Law 33 KByte