>>Nyomtatás

Vissza a normál nézethez

Forgács Iván
Azerbajdzsáni beköszönés – Ismerkedés bakui filmesekkel

Ez év májusában rendeztek első ízben Magyarországon azerbajdzsáni filmhetet. A budapesti Örökmozgóban öt utóbbi években készült alkotás került bemutatásra. Mivel az azerbajdzsáni filmgyártás sosem volt igazán ismert hazánkban, és az ország is távolabb került politikai és kulturális horizontunkon, az ismerkedés izgalma határozta meg a rendezvény hangulatát. Ez jellemezte a filmhét vendégeivel készített beszélgetéseinket is. Érdeklődésünk homlokterében négy téma állt. A róluk elhangzott információkat, gondolatokat kötöttük csokorba.


Azerbajdzsán
Dzsamil Faradzsov, producer: Három Baku létezik: egy orosz, egy európai és egy muzulmán. Ezek harmonikusan léteztek együtt. Ma azonban már világos elmozdulásokat érzékelhetünk. Én még a szovjet kor terméke vagyok, nem követek muzulmán hagyományokat. Igaz, ateista sem vagyok, hiszek valamilyen istenben, de távol állnak tőlem a vallási, egyházi rítusok. Nem tudok már más lenni, valahol „orosz” bakui maradtam. Azon a nyelven tanultam. Sokan vagyunk ilyenek. De az új nemzedék már azeriül tanul az iskolában, egyre kevesebben beszélnek közülük oroszul. A jómódú szülők gyerekei pedig Nyugat felé törekednek. De különböző ösztöndíjakkal az állam is támogatja, hogy minél többen tanulhassanak külföldön. De ma is sokan választják Oroszországot, Törökországba is mennek, meg Iránba is, elsősorban teológiai főiskolákra.
Mehriban Zeki, színművésznő: 15 évvel ezelőtt még biztos létezett egy szovjet Baku is. Azért 70 év nem kevés, törekvései megjelentek az egész kultúrában, az építészetben, a színházban, magában a nyelvben. Az én nemzedékem is a szovjet térségben nőtt fel. Akkoriban kétnyelvű volt a tanítás: orosz és azeri. Én mindig keményen tanultam az orosz nyelvet, vonzott az orosz kultúra, az ottani irodalom. Most is egy kétnyelvű színházban dolgozom. Ugyanazt a repertoárt oroszul és azeri nyelven is eljátsszuk. Közben az iszlám is ott élt a családunkban, a szülőkben, a nagyszülőkben. Annak ellenére, hogy a szüleim nemzedéke ateistának számít, egy szinten mégis megmaradt benne az ősi hit, az iszlám hagyománya. Bennem is él belőle valami.
Juszif Sejkov, forgatókönyvíró: Azerbajdzsánban ma is vannak orosz iskolák, és nagy az orosz diaszpóra. És maga az oroszországi befolyás sem tűnt el, csak kevésbé erős, mint a szovjet korszakban. A mai ifjúság már szeretne Nyugatra kerülni, ezért inkább angolul tanul. De az iszlámnak egyelőre nincs igazi hatása Azerbajdzsánban. Ebben bizonyára komoly szerepet játszik az is, hogy az állam nem akarja az egyházhoz kötni magát. Azerbajdzsán azért persze tagja a nagy muzulmán nemzetközi szervezeteknek. Baku idén az iszlám világ fővárosa. De mégis azt hiszem, Azerbajdzsánban ma kizárt, hogy Törökországhoz hasonlóan egy muzulmán párt kerüljön hatalomra. Az államban a világi erők vannak túlsúlyban. Meg egyébként is nehéz geopolitikai helyzetben vagyunk. Hiába érzékelhető távolodás Oroszországtól, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, és nem köteleződhetünk el teljesen a Nyugat mellett. *%* Északi szomszédunk nagyon erős, és mint a nem régi grúziai konfliktus is bizonyítja, igen „érzékeny”, ha a térségben betöltött pozíciójáról van szó. De Törökországgal is jó kapcsolatokat kell fenntartanunk, elvégre egy nép vagyunk – két országban. A lényeg, hogy igyekszünk egy demokratikus irányba elmozdulni. Nem könnyű, mert nem lehet egyszerűen átvenni kész modelleket. Számomra kissé megmosolyogtató, hogy a választásainknál mindig ott vannak az európai megfigyelők, és szigorúan értékelnek mindent. Vizsgáztatnak, mint a diákokat. Eddig nagyjából megfeleltünk. Elismerem, hogy nyugati mércével mérve bizonyára centralizáltnak tűnik az ország. De higgyék el, most még szükségünk van erre, hogy ne essen szét minden. A demokráciát nem lehet egyetlen határozattal bevezetni. Az emberek hiába kapnak politikai és szabadságjogokat, ha belül még rabok.

Rendszerváltás

Fuad Poladov, színművész: Én 40 éves voltam a változásoknál, de normálisan tudtam megélni. Nem rázott meg, biztos azért sem, mert a pályám szerencsésen alakult. Még épp az összeomlás előtt átmentem az orosz színházba. Az azeri rögtön ezután bezárt, és évekig tatarozták. Az új éra elején sokkal kevesebb film készült, mint korábban, de kaptam bennük szerepet. Úgyhogy nem éreztem a saját bőrömön a zűrzavart, a munkanélküliséget. Most is sokat dolgozhatok, élvezem a szabadságot, jól érzem magam. De ettől függetlenül határozottan nem értek egyet azokkal, akik teljesen elutasítják a szovjet rendszert. Mikor a gyerekeinknek mesélünk róla, nem értik, hogyan lehetett úgy élni. Pedig annak is megvoltak a pozitív oldalai. Nem is feltétlenül csak a létbiztonságra gondolok. Az emberekben erősen éltek bizonyos morális értékek. Nem tudtam gátlástalanul mindent megengedni magamnak, odafigyeltem arra, milyen lehetőségei vannak másoknak, a szomszédoknak, és szégyelltem, ha sokkal jobban ment a sorom. Vagy ott az orosz nyelv. Az én nemzedékem számára nem valamiféle betagozódást jelentett az orosz kultúrába, hanem nyitást jelentett a nagyvilág felé. Az egyetemes kultúra értékeit is közvetítette felénk, a nyugati irodalmat, a modern tudományt. De mindegy, nincs visszaút. Nekem az egészről egy anekdota jut az eszembe: két béka tejbe kerül. Az egyik egyre csak azt mondja, hogy ez borzalmas, és elpusztul. A másik meg addig rázza magát, amíg a tejből tejföl lesz. Akik csak visszasírtak valamit, elmerültek. Nincs mese, állandóan mozgásban kell lenni. Ilyen a kapitalizmus. Ez a kegyetlensége és egyben az érdekessége.
Ajan Mir-Gaszim, színművésznő: Én nem tudok erről széles társadalmi-politikai összefüggésekben beszélni. De nem mindenkinél arról van szó csupán, hogy a múlt mindig szebbnek tűnik a jelennél. Én egyszerűen színésznő akartam lenni, és Moszkvában tanulhattam, és fantasztikus színészek voltak a tanáraim, köztük olyan világszerte ismert nagyság, mint Alekszej Batalov. Lehetőséget kaptam, hogy bejussak egy ilyen kulturális közegbe, ahol komolyan vettek, foglalkoztak velem, dédelgettek. Nagyon sok más azerivel, orosszal, grúzzal, üzbéggel, meg a többi köztársaságiakkal együtt. Olyan jó, testvéries hangulat volt a főiskolán, hogy észre se vettük, milyen súlyos problémákat tár fel a peresztrojka. Aztán megkaptuk a diplomát, és egyszer csak ott találtuk magunkat a 90-es években, megérkeztünk Bakuba. És nem volt elég, hogy nehéz elindulni a színészi pályán, be kell illeszkedni egy színházba, meg kell küzdeni egy csomó dologgal, jött még a politikai összeomlás zűrzavara is. Nagyon beszűkültek a lehetőségeink.
Mehriban Zeki: Nekem se volt könnyű átélni a változásokat. Elvégeztem a főiskolát, és egyszer csak bumm! – minden más lett. És hirtelen nem tudtam, hova menjek, hol dolgozzam, mivel igazolhatom önmagam, hol kapaszkodhatom meg. Amikor tanultam, nem merültek fel bennem ilyen kérdések. A rendszer magától elrendezett mindent. Megvolt benne az ember helye, nem volt szükség rendkívüli erőfeszítésekre. *%* Most én is érzem, hogy mindennap mozgásban kell lenni. Pedig nem olyan a természetem, hogy bármi áron áttörjek valamin. Ezért úgy gondolom, hogy egy elveszett nemzedékhez tartozom. Megtanultunk valamit, és az összeomlott. Újra fel kéne építenünk önmagunkat, de egyelőre nem vagyunk képesek rá. Az idősebbeknek szintén váltaniuk kell, de mögöttük mégis ott van már sok minden, el tudtak érni valamit. Az utánunk következő nemzedék pedig már másképpen gondolkozik, létrejött egy új rend, amelybe belenőhetnek. De mi elvesztünk ebben a folyamatban.

Karabah

Dzsamil Faradzsov: Karabah talán még ma is a legelevenebb kérdés a hazai politikában. Nem meglepő, hiszen elvesztettünk egy területet. De nem az örmények vették el tőlünk, hanem az oroszok az örmények kezével. Meg azért voltak ott jól felfegyverzett orosz csapatok is. Igaz, az első lökést maguk a karabahi örmények adták meg. Úgy döntöttek, rossz nekik Azerbajdzsánban, és Örményországhoz akarnak csatlakozni. És nemzetközi támogatásuk is volt, mert a törekvésük segítette a szovjet rendszer szétesését. Ma egy védelmi gyűrű van Karabah körül, egy Örményország felé vezető folyosóval. Az ottaniak önrendelkezést akarnak. Csak hát az önálló örmény állam maga Örményország. És van még egy állam – Azerbajdzsán. Abban pedig sosem lesz örmény állam. Rengeteg azerbajdzsánit űztek el, de az örmények nagy része is elment. Már csak szegények vannak ott, meg az iráni határt védő orosz egységek. Közben hatalmas kábítószer-kereskedelem folyik, itt kerül át az iráni és az afganisztáni áru Oroszországba. A helyi lakosságnak persze semmi haszna belőle.
Juszif Sejkov: A kérdés elég bonyolult. Kétségtelenül létezett a térségben egy azeri–örmény ellentét. De komoly feszültségről egyre kevésbé lehetett beszélni. A Nyugat valóban azért örült a felszításának, mert ez tovább destabilizálta a Szovjetuniót. Aztán az oroszok ijedtek meg, hiszen a birodalom szétesése után még az is megtörténhetett volna, hogy egyesülnek a kaukázusi köztársaságok. Nekik sem volt már érdekük, hogy szilárd békét teremtsenek. A politika nagyszerűen tud véres ellentéteket szítani. Elég hozzá egy gyilkosság manipulált interpretálása. A többi már az emberi ösztön kérdése.
Bemutattunk itt Budapesten egy filmet a témáról, Visszatérés a jövőbe a címe. Én írtam a forgatókönyvet. Azt hiszem, mára aktualitását vesztette, túl patetikusnak hat. Ma már jobb helyzetben vannak a menekültek, településeket építenek a számukra. De ettől sajnos a tény még tény marad. Annak idején nagyon sok azerit űztek el Karabahból. Csak hát Azerbajdzsánba kerültek, ezért aztán ez senkit nem érdekel a világon, hiszen nem töltjük meg a menekülttáborokat. Az örmények természetesen nem tudtak ide menekülni, egy részük Oroszországot és a Nyugatot választotta. Teljesen érthető, ha nagyobb reflektorfénybe kerülnek.
Az örmények ugyanakkor többet vesztettek. Nagyon ügyes nép, és ma, mikor ott az olaj, komoly lehetőségeik lettek volna Bakuban, amit nagyon szerettek. De bedőltek az uszításnak.
Fuad Poladov: Azért is tragikus ez az egész, mert Baku mindig is egy nyitott, igazi nemzetközi város volt. Itt minden keleti nép barátkozott. De hát nem lehet elfelejteni ezt a véres konfliktust, amíg nem születik az azerbajdzsánok számára is elfogadható békés megoldás. Ez az ügy szent. Azért persze érintkezünk az örményekkel, tartanak a barátságok. Szívesen meginnék egy Ararat konyakot is. Csak hát sehol sem árulják.

Film

Juszif Sejkov: Nem mondhatjuk, hogy az azerbajdzsáni film eddig túl sok értéket mutatott fel. Egyértelmű, hogy a kaukázusi térségben a grúz filmművészet a legerősebb, amely kiemelkedő szerepet játszott az egész szovjet filmművészetben is, és több alkotóját, így Ioszelianit, Abuladzét világszerte elismerik. Ennek részben az a magyarázata, hogy Grúziában sokkal erősebbek a filmet meghatározó világi képzőművészeti és színházi hagyományok. Tiflisz, a mai Tbiliszi már a cári időkben is híres volt színházi kultúrájáról – s nem mellékesen a Kaukázus adminisztratív központja volt. *%* És még valami. Grúzia szőlőtermesztő ország. Mindig sok a vigadalom, összegyűlnek az emberek, látványos szórakozásra vágynak. Azerbajdzsán nem volt ilyen világi, a vallás az efféle ünnepeket nem tűrte meg. Régen nem is volt színház, aztán sokáig csak férfiak játszhattak.
Mehriban Zeki: A mi kultúránk hangokban és színekben gyökerezik. Az azerbajdzsáni kultúrát a világban a zene fémjelzi, a festészet és részben az építészet. Ezek sokkal individuálisabb művészetek. A film kollektív, emellett nagy szerepet játszanak benne a technikai feltételek, így egy másfajta fejlődés nélkülözhetetlen hozzá.
Ajan Mir-Gaszim: Az iszlám gyökerekből következően inkább olyan művészeti ágak fejlettek Azerbajdzsánban, amelyek nem állnak kapcsolatban az ember közvetlen ábrázolásával. Mégis optimista vagyok a mai filmművészetünket illetően, mert azután, hogy az azerbajdzsáni film önállóbb lett, és megszűnt a cenzúra, megnyíltak előttünk a nemzetközi fesztiválok, eljutunk Berlinbe is, és már kisebb, részben ösztönző jellegű díjakat is kapunk.
Juszif Sejkov: Szerintem a filmgyártásunkban sosem a rendezőkkel volt baj, mert ők jó képzést kaptak Moszkvában. Hiányoztak viszont a jó forgatókönyvírók és a vérbeli színészek. Ma még mindig ennek a levét isszuk. Hiába egyenlő az arány a kommersz és a szerzői filmek között, ha az évi nyolc művészfilmből hat teljes kudarc. Ennek ellenére úgy látom, és néhány külföldi elismerés is ezt igazolja, hogy elindult egy komolyabb fejlődés. El kéne végre érnünk azt, hogy az azerbajdzsáni filmnek igazi arca legyen.
Mehriban Zeki: Hiszek abban, hogy előbb-utóbb megjelenik egy markáns figura, kitalál valamit, és az azerbajdzsáni film vezéralakja lesz. Megjelent egy fiatal nemzedék, amelynek tagjai még nem jutottak komoly lehetőséghez – egyelőre rövidfilmeket csinálnak –, de kezdenek rájuk, illetve újfajta gondolkodásukra felfigyelni.
Dzsamil Faradzsov: Az állam egyelőre finanszírozza a nemzeti filmgyártást, és semmit se kér érte cserébe. Különösen a fiatal rendezők élveznek támogatást. De nagyon szűk a piac. Még a kaukázusi is, az orosz pedig teljesen elveszett. És egyelőre csak távoli cél lehet, hogy megjelenjünk Európában. Korlátozottak a koprodukciós lehetőségek is. Az oroszok nem ruháznak be, nem tudnak velünk mit kezdeni. De a törökök se nagyon. Valami egészen nagyszabású projekt kéne ahhoz, hogy létrejöjjön egy orosz-azerbajdzsáni-török koprodukció. Bár éppen most zajlik egy próbálkozás: Rusztam Ibragimbekov írt egy jó forgatókönyvet egy azeri fiú és egy grúz lány szerelméről. A cselekmény Bakuban játszódik, olyan jellegzetes kérdéseket is érintv, mint az olaj vagy a bolsevik-demokrata konfliktus. Sikerült már egy megállapodást kötnünk a Gruzija filmmel, vállalták, hogy szereznek német producert.
Fuad Poladov: Én úgy gondolom, hogy az azerbajdzsáni film fejlődik – annak ellenére, hogy a szovjet időszakhoz képest mostanában kevés film készül. Az orosz és az azerbajdzsáni film között alapvetően semmi különbség nem volt, sem a rendezésben, sem a színészi játékban. A rendszerváltással, a függetlenséggel valami megnyílt, valami viszont bezárult. Sohasem gondoltam volna, hogy valamikor török filmben fogok játszani. Egy nemzeti eposz tévéváltozatában játszottam a címszerepet. Iránban is dolgoznak azeri színészek. Nemzetközi filmes és színházi fesztiválokon vehetünk részt. Ugyanakkor a fiataljainknak nincs lehetőségük arra, hogy a VGIK-en, a moszkvai filmfőiskolán tanuljanak, ahol valaha mi. Ma saját főiskolánk van, de még nem olyan erős, nem tud igazi mestereket képezni.
Ajan Mir-Gaszim: Az azerbajdzsáni film jellege elválaszthatatlan az azerbajdzsáni színész sajátosságaitól, egyéniségétől. Filmrendező lánya vagyok, így pelenkás korom óta ismerem a rendezők és a színészek kapcsolatát, és tudom, hogy mivel a rendezők válogathatnak a színészek közül, nekik kell észrevenniük, felfedezniük a színészekben az egyéniségeket. *%* Nem hiszem, hogy a színésznek teljesen arctalannak kell lennie: meg kell jelennie a személyiségének, bárhogy rejtegesse is.
Mehriban Zeki: Néha persze tévednek a rendezők, és olyan szereppel kínálják meg a színészt, amely elfogadhatatlan a számára. Nemrég felkértek egy filmszerepre, egy olyan hősnőt kellett alakítanom, aki lefekszik egy külföldi férfival. Nem vállaltam el. Nem akartam, hogy egy azerbajdzsáni nő így jelenjen meg. Az iszlámtól függetlenül ezt egyszerűen nem engedi az azerbajdzsáni mentalitás, kultúra. Nyitottak vagyunk, sok mindent be tudunk fogadni, de ez annyira mélyen van, hogy nem tud eltűnni. Ésszel, kellő hajlékonysággal, talán ravaszsággal megőriztük a belső kultúránkat, akárcsak a nyelvünket, a legrégibb, legtisztább türk nyelvet. De hangsúlyozom, a szégyenérzet nem az iszlámból ered, az belülről fakad.
Ajan Mir-Gaszim: A rendező meglátásaitól részben függetlenül a színészek is felismerhetnek típusokat saját magukban. Én például nagyon szívesen játszom kortárs figurákat. Szeretem figyelni az embereket, és észreveszem a mai nőkben Jeanne D’Arcot, Júliát. És vannak – bevallott vagy elhallgatott – szerepálmaink is. Az enyém például bizonyára elérhetetlen. Három nőtípus van. Az egyik az anya, a családi tűzhely védelmezője, a másik a szerelmünk, a szerető, Dulcinea, és a harmadik Teréz anya, aki feláldozza magát másokért. Szerintem az az ideális, amikor ez a három típus egy emberben egyesül. Nem tudom, hogy lehet ezt ábrázolni, bizonyára nagyon bonyolult, de borzasztóan érdekel egy ilyen mai ideális nő. Mert vannak ilyenek.
Fuad Poladov: Én szívesen eljátszanék egy embert azok közül, akik régen párttitkárok, pártmunkások vagy komszomolista vezetők voltak, és most üzletemberek lettek, nagy demokraták.
Mehriban Zeki: Engem egy olyan nő érdekelne, akit nem fogad el a világ. A világ és a nő viszonya. Nem tudom elfogadni, hogy elválasztanak minket a világtól… Tegnap például ültünk az asztalnál, és azt mondja valaki: a magyarok szeretnek enni, inni, és szeretik a nőket. Ez sértő számomra. És ez az egész világon így van. A férfiak az emberek, a nő pedig valahol ott van mellettük. Mi akkor a nő? Mi is mondhatnánk, hogy a nők szeretnek enni, inni, és szeretik a férfiakat. Az ilyen nőt romlottnak tekintik. Én azt szeretném, ha nem tekintenék annak, és a nő nem a férfi tartozéka lenne. A nőket is személyiségnek kell tekinteni. Tehát a nő és a világ. A nő, aki el van különítve a világtól. Azért szeretem Bergmant, mert fantasztikusan érzi a nők lelkét. Mikor megnéztem a Suttogások és sikolyokat, egyszerűen megszerettem az életkoromat. Persze nem mondhatom, hogy nem játszanék el szívesen egy gyengéd nőt, aki nagyon kívánatos, szexis. Csak nem sikerülne.