Kezdooldal a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet online magazinja  
Plánok cikk

Nyomtatóbarát változat

Tanner Gábor
Interjú Zelinka Ildikóval

kép megtekintése
Zelinka Ildikó

kép megtekintése
Zelinka Ildikó

kép megtekintése
Zelinka Ildikó

A BMX-versenyről felvett képeket videoklip-szerűen lehet vágni. Az a generáció, amelyiknek el kell adni a sportot úgy általában, ezen a vizuális kultúrán nőtt fel. Igazodni kell az ízlésvilágukhoz. Nekik hogy lehetne élményszerűvé tenni a kosárlabdát, amelynek utolsó három perce akár negyedóráig is eltarthat az egymás utáni szabálytalanságok és az azokat követő büntetődobások miatt?

– Mivel bizonyos sportágakat mi, átlagnézők – valljuk meg őszintén – csak négyévente követünk figyelemmel a tévében, szinte rácsodálkoztam, hogy mennyi sportágat alakított át a média. Egyszerűen mások lettek bizonyos klasszikus sportok. Jó az, hogy a tévé ennyire beleszól a sportba?
– Legyen szó bármilyen termékről, a tévényilvánosság az eladhatóságot növeli. Ez a szabály a sportra is érvényes. De vannak olyan sportágak, amelyeket nem könnyű közvetíteni. Márpedig ha valami nem képernyőképes, akkor az nem is fog bekerülni a dobozunkba. A média pörgős műfaj. És különösen felgyorsult az elmúlt években. Így jó néhány hagyományos sportágat fel kellett gyorsítani a média sebességére. A kosárlabda például egy időben megfelelt a tévé ritmusának, aztán a félidőket megfelezték negyedekre, néhány más, apró szabálymódosítást is végrehajtottak, és most hallani, hogy az időmérést is meg akarják változtatni. Ne legyen annyi üresjárat a szabaddobásoknál. De vegyük a vitorlázást! Hogyan lehet megmutatni a tévében a sportág apró finomságait? Vitorlázáskor azon múlnak a dolgok, hogy a kapitány és a mancsaft mennyit húz a kötélen. Ezt hogyan lehet megmutatni és a nézők számára izgalmassá tenni? Ki kell találni, ha a sportág médiatényező akar lenni.

– Ha a hagyományos sportágaknál maradunk, mondjuk a kosárlabdánál (de a kézilabdát vagy a vízilabdát is említhetném), akkor azt látom, hogy a pörgőssé tétel miatt aranyszabályok módosulnak, még ha ezt nem is mondják ki nyíltan. Például a kosárlabda is kezd eldurvulni, nem fújnak le minden szabálytalanságot a bírók. Ha viszont mérlegelnek, akkor egyre inkább beavatkoznak a játékba. Izgalmasabbá válik így egy-egy meccs, de a sportág többé nem az, aminek egykor létrehozták.
– Tudomásul kell venni, hogy a világ változik. Egyre gyorsul. Ki lehet ez elől térni, de akkor nem leszünk benne a fősodrásban. A sport pedig üzlet, ezért tartania kell a lépést. Például nem véletlenül bonyolítják le egyetlen nap alatt ma már az öttusaversenyeket. De hadd mondjak egy másik, nagyon érdekes szempontot! Mára felnőtt egy nemzedék, amelyiknek a sport már nem annyira meghatározó élménye, mint az korábban jellemző volt. Ha a sport nem akar tovább veszíteni a jelentőségéből, akkor alkalmazkodnia kell.

– Ugyanakkor meglepődve tapasztaltam, hogy van egy csomó olyan sport, amiről nem csak azt nem gondoltam volna, hogy olimpiai sportág, hanem azt sem tudtam, hogy egyáltalában létezik...
– És milyen sportágak ezek?

– Például az az eszetlen tekerés a csupa domb versenypályán BMX-kerékpárokkal.
– Figyeli, miként fogalmaz, amikor leírja a sportágat? Már a szavaiban benne van, hogy ez is pörgős verseny. És a hajtás közben zene szól. Az erről felvett képeket úgy lehet vágni, mintha videoklip lenne. Az a generáció, amelyiknek el kell adni a sportot úgy általában, ezen a vizuális kultúrán nőtt fel. Igazodni kell az ízlésvilágukhoz. Nekik hogy lehetne élményszerűvé tenni a kosárlabdát, amelynek utolsó három perce akár negyedóráig is eltarthat az egymás utáni szabálytalanságok és az azokat követő büntetődobások miatt? De vegyük a szinkronúszást! Nem csupán az uszodában nézve látványos a sport, ahogy harmonikusan, zenére mozognak a sportolók, hanem kitűnően vizualizálható is. Milyen fantasztikus víz alatti felvételeket lehet készíteni a szinkronúszókról, amik megmutatják, mennyi időt töltenek víz alatt a sportolók, miközben olyan fizikai munkát végeznek, amihez kapkodni kellene a levegőt.

– Az előző olimpiák sikerei alapján támasztott vérmes reményeinkben való csalatkozás okait boncolgató írásokban és beszélgetésekben gyakran elhangzik, hogy jó néhány sportágban szinte nincs utánpótlás. A még mindig aktív sportolók lassan pályafutásuk végére érnek. Nincsenek új arcok, ifjú titánok. Ön hogy látja, mi lehet ennek az oka?
– Ma már nagyon sok szabadidős tevékenység közül választhat egy fiatal. Jó néhányukhoz nem kell sanyargatni a testüket. Ezzel szemben régen a sportolás sokszor kiugrási lehetőséget jelentett egy fiatal számára azok közül a körülmények közül, amelyekben élt. Ha valaki válogatott lett, gyakrabban megfordulhatott külföldön. Ma mi motivál egy gyereket arra, hogy minél jobb sportoló váljék belőle? Az előre jutásnak, az érvényesülésnek egy sereg más formája van. Amikor a Testnevelési Főiskola alatt kosárlabda-edzősködtem egy gyerekcsapatnál, azt tapasztaltam, hogy a gyerekek nem halnak meg a sportért. Abban az illúzióban ringattam magam, hogy akik kosárlabdázni szeretnének, azok odavannak a sportágért. Azért jönnek le az edzésekre, mert imádják. De nem! Ha ez egy kicsit több erőfeszítést igényel tőlük, mint amit még könnyen kifejthetnek, akkor inkább otthon maradnak internetezni.

– Meg már az előbb is említettük, hogy kialakult egy sereg alternatív sportág. Ki hitte volna évekkel ezelőtt a tereken gördeszkázó, trükközgető gyerekeket figyelve, hogy 2008-ban komolyan fontolóra veszi az olimpiai bizottság, hogy négy év múlva felveszi a játékok programjába a gördeszkázást? A hagyományos sportágak felett kezd eljárni az idő. De az eseményközpontú tévéközvetítés felett is. Pedig mintha most ilyesmivel próbálkoztak volna. Állt egy ember a stúdióban, több-kevesebb sikerrel eltalálta, milyen képes beszámoló következik, aztán csak sorjáztak az események. A foci-Eb meccseit beszélgetésekkel keretezték, szakértőkkel, igazi show-hangulatot teremtve. Mi volt a két koncepció közötti éles különbség oka?
– Először is szögezzük le, hogy a mai médiát a show-szerűség határozza meg. A nézők megszokták, elfogadták ezt a sajátosságot, és azt mondhatjuk, hogy ma már igénylik is. Elvárják, hogy a műsorok show-szerűek legyenek. A magyar televízió őrizte meg legtovább konzervatív jellegét, és rajtunk is múlik, hogy az új stílust színvonalasan képviseljük a képernyőn. Most mégis úgy döntött a Telesport vezetése, hogy megpróbál minél több eseményt közvetíteni. Így viszont visszaszorult a show-jelleg. Vegyünk egy példát! Böczögő Dorina. Mond önnek valamit ez a név?

– Hát... Az olimpián hallottam. Műugró?
– Nem. Tornász. Tizenhat éves. Két tornászunk volt kint az olimpián: Gál Róbert és Dorina. A kislány az első nap szerepelt, és annyi érdekes esemény történt aznap, hogy az esti összefoglalóba nem tudtunk mindent beleszuszakolni, így némi hezitálás után kihagytuk Dorinát. Két tucat felháborodott telefont kaptunk: hogy lehet ilyet tenni! És ne nevessen, mert bizonyos szempontból igazuk volt! Más kérdés, hogy aznap több visszajelzést nem kaptunk, tehát statisztikailag úgy nézett ki, hogy Böcözgő Dorinát intenzíven hiányolta a „nép”. Úgy lehetett volna őt bemutatni, ha egy kis összeállítást kanyarítunk köré: ő a legfiatalabb magyar olimpikon, élete első olimpiáján vesz részt stb. Tehát közel hozhattuk volna a nézőkhöz, mint embert, de ezen az olimpián nem az ilyen jellegű beszámolók domináltak.

– Pedig az új sportágak is megkívánták volna ezt a fajta megközelítést. Elmagyarázhatták volna a szabályaikat, adhattak volna némi fogódzót a megítélésükhöz.
– Igen, elvileg igaza van. Nyilván bejöhettek volna az ezeket űző, kiesett magyar sportolók, és kicsit magyarázhatták volna a sportágukat. Akár a speciális szerelésükben, ha van ilyen, hogy a nézőkhöz közelebb kerüljenek a sportágak. Ezt az is indokolta volna, amiről már beszéltünk, vagyis hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek a sport már nem áll az érdeklődése homlokterében. Nekik még a hagyományosabb sportok esetén is el kellene magyarázni, mit látnak. De ezekre a kommentárokra nem volt idő. Így is sokat sakkoztunk, hogy a lehető legtöbb érdekes esemény helyet kapjon a közvetítésben. Így legalább hírt adtunk a sportágakról, még ha mélyen bemutatni nem is tudtuk őket. A foci-Eb teljesen más eset. Ott volt idő a show-keret megteremtésére.

– Mi alapján lehet megítélni az önök munkáját? Mikor jó egy kommentátor? Ha alaposan felkészül? Vagy ha magával ragadó a habitusa? Mi a lényeg, hogy minél több információt juttasson el hozzánk, vagy inkább az, hogy érzelmi állapotot közvetítsen?
– Ezek mind fontosak. És ahány kommentátor, annyiféle stílus. De nincs etalon, hiszen bizonyos nézőnek ez tetszik, a másiknak az. Mindenkinek nem lehet megfelelni. Persze vannak általános adottságok, melyekkel egy kommentátornak rendelkeznie kell. Ha képernyőre kerül, akkor nem lehet a külseje akármilyen. Nem lehet a hangja fülsértő, bántó. De ma már olyan kommentátor is akad, akinek nincs előnyös megjelenése, a hangját sem könnyű elviselni, mégis megnyeri a nézőket, mert iszonyatosan nagy háttérmunkát végez. Sporthasonlattal élve: szürke eminenciás.

– Akárhogy is, a kommentátorok munkáját megítélő internetes beszélgető fórumokat olvasva, úgy tűnik számomra, Hajdú B. Istvánt szinte osztatlanul szeretik, elfogadják a nézők. Akkor mégiscsak tudhat valamit, amivel maga mellé állítja a legkülönfélébb nézőket is...
– Azt várja tőlem, hogy fejtsem meg Hajdú B. titkát? Vitathatatlan, hogy ő egy jó humorú fickó, aki emellett nagyon felkészül a közvetítésekre. Valahogy az egész habitusa kitűnően illeszkedik a sporthoz. Lehet, hogy a „Hajdú B.”-jelenséget firtatva átlépünk a tehetség mibenlétének fejtegetésébe?

– A pekingi olimpia második hetét Spanyolországban néztem. Ott a műsort mindig azzal kezdték, hogy bemondták, hány érmet nyert addig a spanyol küldöttség. Nem tettek különbséget a különböző színű medálok között. A férfi kosárlabdázók ezüstjét nemes egyszerűséggel aranynak tekintették. Azzal a szalagcímmel jelentek meg másnap az újságok, hogy „arannyal felérő ezüst”. Pedig aki elfogulatlanul nézte a kosárdöntőt, nyilván látta, hogy félgőzzel játszottak az amerikaiak. Miért van az, hogy mi csak az aranyérmet tekintjük eredménynek, a második, harmadik, negyedik stb. helyezések kudarcnak számítanak? Miért úgy tekintünk rájuk, mint akik lemaradtak az aranyról?
– Mert ilyen a magyar mentalitás. Nálunk az eredményt csak akkor tekintik eredménynek, ha az arany.

– Nem érzi, hogy ennek a szemléletnek a töretlen tovább élésében önök is felelősek, hiszen ebben a szellemben tálalják, mondjuk most konkrétan, az olimpiát?
– Én hadakozom ez ellen a szemlélet ellen. Mindig kiemelem, hogy az adott eredményt a megszületésének körülményeihez kell viszonyítani. Bonyolult összefüggések állnak az eredmények hátterében. Ha konkrétan az olimpiát nézzük, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a legtöbb sportágban magasan az olimpia a legkiemelkedőbb esemény. Ha valaki ezen hatodik lesz, az hatalmas teljesítmény. Kezdjük ott, hogy az olimpiára nem juthat ki akárki. Ahhoz egy bizonyos szintet meg kell ütni a saját sportágában. Próbálom beleplántálni ezt a szemléletet az emberekbe, de még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a felfogás általánossá váljon. Sokat segíthet ebben éppen a pekingi olimpia. Ha túlleszünk a kevés aranyérem okozta sokkon, talán elgondolkozunk rajta, hogy mondjuk, Kozmann György és Kiss Tamás bronzérme felér egy arannyal. Vagy ott vannak Cseh László ezüstérmei! Most ezeket értékeljük bukásnak, csak azért, mert egy Michael Phelps nevű világcsoda éppen ezen az olimpián tündökölt?

– Az olimpia utolsó napján rendezték a férfi kosárdöntőt. Előző este a spanyol közszolgálati tévében leadták azt a húsz évvel ezelőtti olimpiai döntőt, amelyben a spanyol férfi kosarasok utoljára érdekeltek voltak. Megközelítően negyven ponttal kaptak ki az akkor többek között Michael Jordannel felálló amerikaiaktól. Mindezt azért tették, hogy hangulatot teremtsenek a másnapi meccshez. Hogy minél több nézőt mozgósítsanak. Maga el tudja képzelni, hogy Magyarországon egy súlyos vereség képeivel próbálják képernyő elé csalogatni az embereket?
– Csakhogy a Los Angeles-i ezüstöt nyilván senki sem érzi kudarcnak, sőt éppen ellenkezőleg. De én is elmondok erre egy történetet. Augusztus utolsó péntekjére terveztek egy fogadást a Parlamentben az olimpikonok tiszteletére, az érmesek, helyezettek köszöntésére. Ezt megtoldották volna egy népünnepéllyel az Országház előtt, színpaddal, fellépőkkel, zenével, show-val. Engem kértek fel műsorvezetőnek. A rendezvény végül elmaradt. Gondolom, érdeklődés hiányában. Ezért mondom, hogy szemléletváltásra van szükség. De hangsúlyozom, ez nagyon lassú folyamat, hiszen évtizedes berögződésen kell változtatni. A másik probléma, hogy ha komolyan gondoljuk ezt a változtatást, akkor nekünk, kommentátoroknak, sportújságíróknak ezt egységesen kellene képviselnünk. Ebből a szempontból viszont nincs egység a szakmában. 1997-ben például Magyarországon rendezték a női kosárlabda-Eb-t. Az olaszokkal vívtuk a második csoportmeccsünket, ha jól emlékszem. Tizenegy ponttal vezettünk, a végén mégis elvesztettük egy ponttal a mérkőzést. Valamiért összeesett a csapat, nem tudom pontosan az okát. Másnap az újságíróközpontban egy kolléga feldúlt lelkiállapotban kérte ki magának a vereséget. Akkor én még fiatal voltam, ráadásul a válogatott játékosok zömét személyesen is ismertem, és nekiestem az említett újságírónak: hogy engedhetsz meg magadnak ilyen hangnemet?! Hogy lehet személyes sértésként beállítani egy vereséget, ahelyett, hogy megpróbálnánk a helyén értékelni? Azokat az embereket, akik úgy közelítenek az eredményekhez, mint ez kolléga, hogyan lehet meggyőzni arról, hogy a hatodik hely is jó eredmény? De higgye el, én nem fogom feladni ezt a küzdelmet!

– Talán belejátszik a régi felfogásba, hogy hajlamosak vagyunk a sportolókat gépeknek tekinteni. Ha valaki jó egy sportágban, akkor az hozzon nekünk aranyat. Talán ez az eddigi olimpiákhoz képesti gyengébb szereplés rávilágít arra, hogy a sportolók is emberek. A teljesítményük nem elvont fizikai törvényszerűségeken alapszik, hanem emberi tényezőktől függ. És akkor legközelebb nem fogunk ilyen villámsújtottan ülni...
– Meg azt is fontosnak tartom, hogy reálisan szemléljük a dolgokat. Ha egy versenyző évek óta nem tud kiemelkedőt nyújtani a sportágában, de valamiért őt indítják az olimpián, akkor az eredményt önmagához kell viszonyítani. Tényleg volt, aki jobb szereplést várt Balogh Gábortól, mondjuk, a budapesti öttusa-világbajnokság után? Reálisan nem volt benne több. Délibábot lehet kergetni, de ezzel csak azt érjük el, hogy a reális eredménynek nem fogunk tudni örülni. Vagy ott van a másik öttusázó, Horváth Viktor! Már megkezdődtek a játékok, mikor a szöuli edzőtáborban még a sérülését kezelték. Ilyen körülmények között a 19. helyezése nem szép teljesítmény? A vezetők biztos meg tudják magyarázni, miért indítottak el egy sérült versenyzőt, de legalább mi ne tegyünk rá nagyobb terhet az irreális elvárásunkkal, mint amit valóban el tud vinni. És miért kudarc a női kézilabdacsapat negyedik helyezése? Könyörgök, alig tudták magukat kvalifikálni az olimpiára! Ehhez képest nagyon szép teljesítményt nyújtottak.

– Az általános apátia a magyarázata, hogy most a példaképül állítható sportolók körül sincs akkora felhajtás, mint négy évvel ezelőtt volt? Rendkívülinek érzem például Benedek Tibor teljesítményét. Elképesztően motiváltan vízilabdázott. Most mégsem ünnepeljük úgy, mint korábban.
– Már Böczögő Dorina kapcsán említettem, hogy az olimpia alatt kevés lehetőség nyílik rá, hogy kiemeljünk egy-egy sportolót. Olyan darálóban következnek egymás után az események. Most kellene háttér- és magazinműsorokat készíteni a versenyzőkkel. Csakhogy ezek nézettsége jóval alacsonyabb lenne, mint a játékok közvetítéséé volt. Ráadásul, ahogy említette is, a rosszul sikerült olimpia után rossz a közhangulat, még jobban elfordulnak az emberek a sporttól.

– Ha már a nézettséget említette, megkérdezem, hogy bár az olimpiát kiemelt eseményként kezelte a Magyar Televízió, sőt azt várták, hogy olyanok is ide kapcsolnak majd, akik nem m1- vagy m2-nézők, ez az elvárás a hajnali közvetítési időpontok miatt nem volt kicsit túlzó? A délutáni összefoglalók jól mentek?
– Az derült ki, hogy a magyar néző is hírérzékeny. Vagyis ha megtud egy eredményt napközben, akkor már nem ül le délután vagy este a készülék elé, hogy megnézze, hogyan is alakult a verseny. Korábban egy sporteseményt akár többször is megnéztek az érdeklődők. De azok az idők elmúltak.

– A 2012-es londoni olimpián jobban mérhető lesz a valós érdeklődés, hiszen nem hajnalban történnek majd az események...
– Hadd mondjak egy másik szempontot! Itt házon belül a tévében sokan rossz szemmel néztek ránk, hogy miért kap a sportosztály kiemelt támogatást, amikor annyi minden másra is jól jönne a pénz. Most ezek a vetélytársaink előveszik a közvetítések nézettségi adatait, és az orrunk alá dörgölik, hogy na, hát erre ment el az a sok pénz! Ki nézte ezt az olimpiát?! Visszakérdeznék: az adott műsorsávban melyik másik műsor hozna annyi nézőt, mint hozott az olimpia? Sajnos nem kedveztek nekünk most a körülmények.

– Ugyanakkor azt feltételezem, hogy a foci-Eb nézettsége kiemelkedő volt.
– Igen, de itt is felütötte a fejét egy érdekes, eddig a mostanihoz hasonló méreteket nem öltő jelenség. A baráti társaságban, kocsmákban, presszókban való meccsnézésre gondolok. Tehát szerintem sokkal többen nézték a foci-Eb-t, mint amit a nézettségi adatok tükröznek. Azok ugyanis az adott csatornára kapcsolt készülékek számát mutatják, azt nem, mennyi ember ül egy készülék előtt.

1 . oldal