Nyomtatóbarát változat


Soós Tamás

Fiatalság kifulladásig – Noah Baumbach: Frances Ha

kép megtekintése

A New York-i értelmiségi drámáiról és finomhangolt iróniájáról ismert Noah Baumbach a mai fiatalok legérzékenyebb problémájára tapintott rá: a felnövést elodázó, a húszas éveiket bulizással és álomkergetéssel töltő ifik felnőtt- és gyermeklét között megrekedt életstádiumáról és a lánybarátságok dinamikájáról mesél a francia újhullámra emlékeztető történetet. MOZI

Frances Ha
fekete-fehér, amerikai vígjáték, 86 perc, 2012
rendezte: Noah Baumbach
írta: Noah Baumbach, Greta Gerwig
fényképezte: Sam Levy
producer: Noah Baumbach, Scott Rudin
vágó: Jennifer Lambert
szereplők: Greta Gerwig, Mickey Sumner, Michael Esper, Adam Drive, Michael Zegen
forgalmazza: Mozinet
bemutató dátuma: 2013. október 31.

Frances mellett elsomfordált az élet. Legjobb barátnőjével, Sophie-val tengeti huszonhetedik életévét New Yorkban, de még nem a hét órai metró, hanem művészálmai után fut egy tánctársulatnál. Hiába gördülnek pont a rossz vágányon dolgai, ha ott van neki Sophie, akivel már-már szimbiotikus lánybarátságban élnek: „mint egy leszbikus pár, amelyik már nem szexel”, de különbejáratú gettószlenggel és sűrűn hajtogatott szeretlekekkel keretezi minden második órára jutó telefonbeszélgetéseit. „Ugyanaz a lány vagyunk, csak más hajjal” – szereti mondogatni Frances, aki nem veszi észre, hogy Sophie már kifelé kacsintgat ebből a poszt-kollégiumi lődörgésből: biztos irodai állása van, és pasit se a bulizós, nemtörődöm ifik, hanem a baseballsapkás, szerethetően átlagos karrieristák közül választ. Mikor barátnője kiköltözik közös albérletükből, a helyét kereső Frances tényleges helykeresésbe fog: spontán módon csapódik egyik lakásból a másikba, miközben gyakornokként reménytelenül próbálja bejátszani magát a turnézó tánctársulatba.

Baumbach háttérből fotografáló, rejtőzködő kamerája kényes ponton merevíti ki Frances életét: már nem gyerek, de még nem felnőtt, s szorongásba burkolt fantáziái az életről meg az igaz szerelemről egyelőre elhomályosítják az anyagi gondokkal való kicsinyes bíbelődést. S habár Frances kiköpött New York-i hipszter fiatal, pehelysúlyú, de megoldhatatlan problémái és tranzitállomáson megrekedt élethelyzete mégis érzékenyen rezonál az óceán túlpartján is. A Truffaut-filmplakátokkal teleaggatott albérletekben partizó fiatalok mindennapjait ironikus sármmal skicceli a köldökbámulós értelmiségi létet belülről ismerő Noah: ha kell odaszúr nekik, s apróra rajzolja az általuk óriásinak látott gondjaikat – a gazdag szülők zsebpénzén lébecoló kölkök legalább tisztában vannak azzal, hogy máshol sértésnek veszik, ha ők szegénynek nevezik magukat. Ahogy Antonioninál a felsőosztályban, cseprő gondok nélkül vált átélhetővé az elidegenedés melodrámája, úgy Baumbachnál a New York-i hipszterközegben válik kitapinthatóvá a mai huszonéves korosztály saját maga számára is megfoghatatlan életstádiuma. Frances élete lehet elviselhetetlenül könnyű, ám a felnövést kitoló fiatalság problémái – például a kergetett művészkarrier feladása, a semmibe tartó lődörgésből való kilábalás és a biztos identitást garantáló, de fellazult barátság utáni énkeresés kesernyés fordulatai – ebben a fekete-fehérben csillogó metropoliszban válnak átélhetővé. A valós élettől eloldódott, furcsán lebegő és felelősség által nem súlyozott fiatalkor világa egészen Baumbach első munkájára, a Seggünkön az életre utal vissza. De míg a debütfilm egyetemről elszakadni képtelen bölcsészei csak azt akarták elodázni, hogy feladják a kolis élet nyújtotta örömöket, és a baráti közösség biztonsági hálója nélkül végre megkezdjék életüket, addig a magára maradt Frances inkább egy sosem létezett jövő irányába tapogatózik. A Seggünkön az élet filozófustanoncai csak az időt húzzák – Frances viszont egy sokkal elveszettebb figura, akin New York összes éjszakai partija sem segíthet, ha nem ébred fel álmodozásából.

Pedig iparkodik, de valahogy mindig félresiklik az igyekezete: beilleszkedni szeretne, de kontrollálatlan szócséplése, a normától elszakadó vágyai és gondolatai valahogy mindig kínos szociális helyzetekbe sodorják. Fizikailag és intellektuálisan is úgy csetlik-botlik, mint a legmélyebb növésű neurotikus, Woody Allen Manhattanben: nagy hévvel és viccesen, intellektuális poénokat szórva két orrabukás közben. Néha ugyan kimondottan irritáló és eltúlzott ez a címszereplő figura, de a rendező érzéssel forgatja át vígjátéki szituációkba bolondságait és üti el poénnal Frances a való életben már nem annyira szórakoztató tulajdonságait. A melankolikusra hangolt, traumafeldolgozó drámáiról ismert Baumbach tehát most kamatoztatta a fősodorba tett kirándulását és ott gyűjtött vígjátékírói tapasztalatát, a Frances Hában nagy kedvvel élcelődik, adomázik és komédiázik. Partnere ebben a főszereplő és társíró Greta Gerwig, aki mindegyik feszélyezett szituációból a végletekig préseli a humort. Közben Baumbach intertextuális poénokkal kontráz, vicc tárgyává teszi a kortárs popkultúrát – Frances élhetetlen szobatársa a Szörnyecskék 3-at írja hobbiból, a bohókás lány párizsi kiruccanása során pedig a Csizmás, a kandúrt nézné mérhetetlen unalomból –, miközben a kicsit idegesítő és nagyon öntelt, de mégis szórakoztatóan elrajzolt fiatalságot sem kíméli.

A szabadságban fürdő, szerelemre vágyó sihederek értelemkutatásával Baumbach valójában a maga francia újhullámos filmjét forgatja le: Frances úgy cselleng brooklyni albérlettől sacramentói koleszig, New York-i táncelőadástól párizsi moziig, ahogy csak a nouvelle vague hősei tudtak kóborolni. Baumbach örökös énkeresésbe ragadt főhőseinek klubját gyarapító Frances szobáját Zsebpénz-plakátokkal díszíti, hangulatát pedig Truffaut-kísérőzenékkel illusztrálja. A fiatalság mámorban rohanó örömérzetét ugyanúgy David Bowie Modern Love című dalában fedezi fel, mint Leos Carax: Gerwig echte úgy iramodik az utcán, mint Denis Lavant a Rossz vérben. De a homage keretei közé is nehezen bepasszírozható jelenetlopást feledteti az amerikai direktor keresetlen, természetes történetszövése: az a fajta életből lopott lazaság, amivel hagyja érvényesülni címszereplőjének hóbortjait, engedi kimondani témáról témára kóválygó gondolatait, és elsütni csiszolatlan poénjait. Baumbach egyszerre néz szemöldökráncolva és szeretetteljesen Francesra: hol sürgeti identitáskeresését, hol elmerül gyermeteg különcségeiben – de legalább nem fest olyan jópofára vett portrét a felnőni képtelen gyerekemberről, mint a mainstream amerikai vígjátékok Seth Rogennel és komikus-kompániájával az élen. A szabályszegő francia filmektől kölcsönzött esztétikájával és Woody Allentől ismerős humorérzékével így sem éppen eredeti darab a Frances Ha, de nagy kedvvel mesélt, élesszemű megfigyelésekkel teli, frappáns tréfákkal tűzdelt életérzés-film a mai fiatalságról és őszinte, autentikus portré a lánybarátságról. Régen volt már ennyire felszabadító, mámoros, humoros érzés a felnövés.

2013. október 31.

1 . oldal