Nyomtatóbarát változat


Sághy Miklós

A nagy füzet képekben pergő lapjai - Szász János: A nagy füzet

kép megtekintése






































kép megtekintése






































kép megtekintése






































kép megtekintése






































kép megtekintése

Szász János A nagy füzet című alkotása egy fiú ikerpár történetét mutatja be, akiket a szüleik a nagyvárosban pusztító háború elől a nagymamájukhoz menekítenek vidékre. Jóllehet tényleges harci események tanúi nem lesznek a gyerekek, ám a háború borzalmait közvetve mégis kénytelenek a hátországban megtapasztalni. Miközben a kegyetlen világhoz alkalmazkodnak, jelentős változáson mennek keresztül. Jól nevelt, érzékeny polgárfiúkból, megkeményedett lelkű, tiszta szívű kis „vadállatokká” lesznek, akik a túlélés és a vélt igazságosság helyreigazítása érdekében a gyilkosságtól sem riadnak vissza végül. MOZI

A nagy füzet
(Le Grand Cahier)
német-francia-magyar-osztrák dráma, 109 perc, 2013
rendezte: Szász János
írta: Szász János, Szekér András (Agota Kristof írása nyomán)
fényképezte: Christian Berger
vágó: Ruszev Szilvia
producer: Sőth Sándor
szereplők: Molnár Piroska, Gyémánt László, Gyémánt András, Ulrich Matthes, Bognár Gyöngyvér, Ulrich Thomsen, Tóth Orsolya, Derzsi János, Andorai Péter
forgalmazza: Budapest Film
bemutató dátuma: 2013. szeptember 19.

Szimbiotikus iker kapcsolatuk lélekben és testben is erősebbé teszi a fiúkat annál, mintha egymagukban állnának szemben a felnőtt világ szörnyűségeivel és kegyetlenségeivel. Változásuk fordított fejlődéstörténet, mely a normalitásból vezet az abnormalitásba, a racionalitásból az irracionalitásba, az értelem világosságából a pusztító ösztönök világába. (Nagyban rokoníthatók ők egyébként Szász János korábbi filmjének, a Witman fiúknak a főszereplő testvérpárjával, akik hozzájuk hasonló módon szoros lelki és testi együttműködésben jutnak el végül – fordított fejlődéstörténetük végén – anyjuk hidegvérű meggyilkolásáig.) Az imént vázolt folyamat hiteles bemutatásakor nagyon fontos a fiúkat alakító erőszak természetének ábrázolása. A nagy füzet című film meglehetősen visszafogottan bánik a háború terrorjának és kegyetlenségének láttatásával. A választott téma szempontjából ez helyénvalónak is tűnik, hisz a hátországban, ahol az események zajlanak, nem oly teátrális és látványos a pusztulás, mint, teszem azt, a harcmezőn. A film történetében láthatólag fontosabb a terror mindenütt jelenvalósága, mint annak szembeötlő volta, ám mindezt számításba véve sem látszik annyira kegyetlennek A nagy füzetben ábrázolt világ, hogy az kis vadállatokat (s végül apagyilkosokat) faragjon a főszereplő ikerpárból.

A második világháborúban vagyunk, 1944-ben – közli a film a történet elején –, és az aktuális megszállókat elsősorban egy magas rangú SS-tiszt szimbolizálja, aki a fiúk nagymamájánál lakik a hétvégéken. A szomszédos megsemmisítő tábor parancsnoka ő, és félelmes, halálfejes egyenruhába bújtatott alakját nyakmerevítő teszi még embertelenebbé és nyomasztóbbá. Ám hiába a félelmetes külső, mert a történetben ő a fiúkkal kizárólag jót cselekszik. Atyáskodva figyel rájuk, eteti, megdicséri őket, sőt, még a nyilasok börtönéből is kiszabadítja kis kedvenceit. Magyarán, egy felettébb kedves ember benyomását kelti a félelmes egyenruha, nyakmerevítő ellenére, így a fiúk számára alakja a legkevésbé sem jelent bármiféle lelki vagy testi fenyegetést.

A németeket kiűző orosz katonákkal még annyi dolga sincs az ikerpárnak, mint a német hadsereget reprezentáló SS-tiszttel. A film története szerint a fiúk csak közvetve szereznek tudomást a „felszabadítók” jelenlétéről, nevezetesen úgy, hogy a szovjet katonák halálba erőszakolják egy ismerősüket, a nyúlszájú lányt. A lány testén azonban, amit megszemlélnek, nem látszanak különösebben az erőszak nyomai (a lány ölét jótékonyan egy ruha takarja), és a lány anyja is úgy írja le az eseményt, hogy nyúlszájú lánya hívta be a katonákat, és boldogan (nagy élvezetek közt?) halt meg szegény. Most eltekintve az esemény szörnyű valóságától, a filmben ez a jelenet (verbálisan is és vizuálisan is) lényegében meg van fosztva minden fenyegető voltától.

Azt sem nagyon érteni, hogy amikor a kiürített megsemmisítő tábort nézik az ikrek a távolból, akkor valójában mire gondolhatnak. Nehéz azt feltételezni, hogy tudják, mi idézi elő a krematórium kéményből szálló fekete füstöt, és hogy ez a tudásuk a félelem és a rettenet érzését váltja ki bennük. Egyáltalán, a kiürített és magára hagyott KZ-táborban miért füstöl még mindig ilyen nagy erővel a kémény?

Az a „terror” esemény is meglehetősen furcsán hat a történetben, amikor a nyúlszájú lányt üldözve (almát lopott ugyanis a nagyanyjuktól) egy kocsmába fut be a két fiú, ahol néma csend és az ellenséges tekintetek hada fogadja őket – akár egy western filmben az újonnan belépőket. Honnét ez a nagy ellenszenv? Aztán a nyúlszájú lány elkiáltja magát, hogy tolvajok, és a két fiút – minden további kérdezősködés, vizsgálódás nélkül – máris elkapja, és kegyetlenül elveri egy katonaruhás ember. Pedig – tehetnénk hozzá – még csak nem is zsidók ők ketten.

E példák jól mutatják, hogy a film milyen mértékben hagyatkozik a néző előzetes tudására. Legtöbbször nem a 13 éves fiúk nézőpontjából tekint a láttatott háborús eseményekre, hanem a történelmi visszatekintés többlettudásából és perspektívájából. Más szóval, nem ábrázolja és bemutatja az erőszak és terror működését, hanem inkább csak felidézi, megidézi azt a háttér-, vagy ha tetszik, többlettudást, mely a második világháború borzalmait ismerő nézőhöz köthető. A fiúk nem tudják, nem tudhatják, milyen összefüggésrendszert idéz az SS-egyenruha, nem tudják, nem tudhatják, a szovjet hadsereg megszállása milyen borzalmakkal járt a magyar lakosságra nézve, amiképpen azt sem tudhatták, milyen fondorlatos és szofisztikált módszerekkel terelték az embereket a gázkamrák irányába a németek és a magyar csendőrök. Ezeket a néző tudhatja, nem ők, és a film mintha erősen számítana is a befogadók (többlet)tudására.

A nagymama és a fiúk viszonyában megjelenő erőszak, agresszió, lélekölő feszültség is inkább csak jelzésszerűen, mint jeges rémületet keltő és így a fiúk anti-szocializációját jelentősen befolyásoló tényezőként van ábrázolva A nagy füzetben. A nagymama által kiosztott pofonok, vagy a házból kizárás büntetésként való alkalmazása akár a korabeli nevelési módszerek bevett formáiként is értelmezhetők, és ennyiben nem tűnnek igazán fenyegetőnek. S valóban hármuk viszonya a filmben a kezdeti ellenségeskedésből mindenféle súrlódásokon keresztül egyfajta szövetséggé, az öntörvényű (akár ölni is képes) emberek szövetségévé alakul. Érdekes felidézni e viszonyrendszer alakulásának szempontjából azt a jelenetet, amikor a nagymama felpofozza a fiúkat, akik erre meghunyászkodás helyett arra biztatják az öregasszonyt, hogy üsse még őket, mert ez nekik úgysem fáj. A fiúk váratlan reakciójával szembesülve a nagymama szeme elkerekedik, és unokáinak különös kérése félelmet ébreszt benne, mégpedig azért, mert rá kell jönnie, hogy erőszakos nevelései módszerei eztán hatástalanokká válnak. Fontos jelent ez tehát, mely az erőviszonyok megfordulását ábrázolja. Csakhogy a fiúk ahelyett, hogy az ütlegeket kifejezéstelen arccal és érzéketlen testtel tűrnék, dulakodni kezdenek a nagymamával, s így cselekedetük, néma és kegyetlen ellenállásuk, fenyegető, rezzenéstelen arcú makacsságuk a lökdösődés kavarodásában az erejét veszíti.

A főszereplő fiúk erős vizuális jelenlétét – amiképpen az imént vázolt jelenetben is megfigyelhető volt – kiegyensúlyozatlan kettősség ássa alá. Időnként ugyanis kegyetlenek és mindenre elszántak, időnként pedig könnyezve elérzékenyülnek a világ szomorú jelenségei előtt. Persze ez akár még termékeny ellentételezés is lehetne a karakterükben, hisz miért kellene egyoldalúan gépszerű, mechanikus lényekké válniuk. Ám az olyan események kapcsán mégiscsak furcsa ez a kettősség, mint amikor például a semmiből felbukkanó apjukat arra kérik, hogy maradjon velük, azaz érzelmi kötődést mutatnak irányába, majd másnap számító kegyetlenséggel az aknamezőre küldik szegényt. Csak azért, mert elhagyta őket? Vagy már korábban is gyűlölték őt, és ezért szánták neki azt a szerepet, hogy testével hidat vonjon számukra az aknamező fölé? Viszont ez esetben meg miért kérik arra, hogy maradjon velük? Az ilyen típusú bizonytalanságok, megválaszolhatatlanságok, meglátásom szerint, elbizonytalanítják a két főszereplő (Gyémánt László, Gyémánt András) gyakran erős és valóban „fenyegető” színészi jelenlétét. Némileg hasonló módon jár a nagymama is, aki a gyilkos boszorkány és a szerető, zsémbes nagyanyó – Molnár Piroska által – külön-külön kitűnően megformált figurái közt nem találja a termékeny egyensúlyt.

A nagy füzet című film kapcsán nem könnyű eltekinteni az Agota Kristof-regénytől, mely a mozgóképi alkotás alapjául szolgált. Nemcsak az azonos cím sarkallhatja a befogadót az összehasonlításra, hanem a filmhez kiadott sajtóanyagok, ismertetők, beharangozók is minduntalan hangsúlyozzák és előtérbe helyezik a film irodalmi alapanyagát. Akik a megrázóan szikár regény friss olvasásélményével ülnek be a moziba, nem kizárt, hogy némileg csalódni fognak. Ennek a lehetősége persze nem azért áll fenn, mert a film önmagában nem jó és szép, hanem mert a mozgóképi alkotás jócskán eltávolodik irodalmi alapanyagától, A nagy füzet című regénytől. Konkretizálja és leköti például a szöveg szabad változóit, azaz megnevezi és lokalizálja a regény megnevezetlen és lokalizálatlan helyszíneit, eseményeit, szereplőit. Vagy a fent vázolt módon az erőszak konkrét, explicit megjelenítése, ábrázolása helyett inkább a néző előismereteire alapoz. Mindazonáltal ezek a megállapítások nem értékítéletek akarnak lenni, inkább leíró következtetések, melyek az adaptációs törekvés irányát jelzik. Ugyanakkor előfordul, hogy a cselekményen végrehatott változtatások értékrelevanciával bíró hangsúlyáthelyezéseket is maguk után vonnak. A regényben fontos például, hogy nagymama kincsei – melyek a filmben is meghatározó szereppel bírnak – honnét származnak. Nevezetesen attól a zsidó lánytól, akit a drága ékszerek fejében bújtat a nagymama. Pontosabban, a lánnyal együtt az elhurcolt család kincseit is rábízzák, ám ez utóbbit esze ágában sincs visszaadni, sőt, még a lányt is megölné, csakhogy nála maradhassanak az ékszerek, ha a fiúk nem akadályoznák meg ebben a sötét tervében. Vagyis elhurcolt zsidók vagyonára teszi rá aljas módon a kezét, és ez fontos adalék az ő karakteréhez. Ennek a momentumnak az elhagyása a nagymama alakját leegyszerűsíti, és árnyalt kidolgozását csökkenti.

De ugyanígy a regénybeli idegen tiszt alakja is redukció áldozatává lesz, mondhatni fenyegető SS-egyenruhájára és nyakmerevítőjére egyszerűsödik. Holott a regényből egyértelműen kiderül, ami a filmben csak utalásszerűen jelenik meg, hogy korántsem érdek nélkül tetszik neki a két fiatal fiúcska. Ráadásul a tisztet nagy meggyőző erővel alakító Ulrich Thomsennek bizonyosan nem okozott volna nehézséget a karakter árnyalása, sötétebb oldalának kimunkáltabb bemutatása. S ugyanez elmondható a fiúk – háború borzalmaiba belerokkant – apját alakító Ulrich Matthesról is, vagyis hogy erős színészi jelenlétét igencsak korlátolt mértékben aknázza ki a film.

A regényben A nagy füzetbe jegyzik a velük történt dolgokat a fiúk, s így a fikció szerint a regény olvasásakor lényegében az ő nagy füzetüket, titkos naplójukat olvassuk. Ezt az irodalmi „trükköt” a rendező úgy ülteti át a filmbe, hogy A nagy füzet lapjait – melybe a fiúk mindent bejegyzenek – lenyűgöző vizuális kreativitással teszi láthatóvá. Ez részben szöveg- és képmontázsok, részben pedig kifejező hanggal kísért animációs betétek bemutatását jelenti. A nagy füzetnek ilyen módon – a szó szoros értelmében – megelevenedő lapjai nagyon szépen érzékeltetik, hogy a fiúk a háborús élményeiket, a háború kaotikus eseményeit miképpen fordítják le a saját gyermeki világuk közegébe. S ez még akkor is igaz, ha ezekre a lapokra néhány sort a rendező is „ráír” – gondolok itt a gombostűre tűzött, számozott suszterbogarak összemontírozására a halálfejes katonákkal vagy éppen a láger képeivel, melyek inkább tűnnek egy felnőtt ember, mint a fiúk kreatív asszociációjának.

Az ábrázolt események drámaiságát sajnos néha kisebb „figyelmetlenségek” gyengítik, és ássák alá. A záró jelentben például, ahol a két fiú elválik egymástól, vagyis az érzelmi erőpróbák legnehezebbikében, nagyon furcsán hat, hogy a nyugatra, a vasfüggönyön túlra induló fiú a szögesdrót tetején egy erre kialakított deszka ülőkén csücsül, és onnan néz vissza hosszan hátramaradt testvérére. Hogy kerül a hidegháborús blokkokat elválasztó szögesdrót tetejére egy ülőke, holott az ilyen kerítések célja a minél kényelmetlenebb átjutás előidézése volna? Vagy az is tompítja a szándékolt drámai hatást, amikor azt a jelenetet, melynek során az éhségtől és a téli hidegtől félholt Nyúlszájra és anyjára rátalálnak a fiúk, mindjárt olyan követi, melyben a kandalló melegénél oly unottan és ugyanakkor vidáman eszeget egy-egy babkonzervet a két éhező, mintha egy kiadós étkezés után éppen a desszertnél tartanának. Illetve: a kézigránátokkal megrakott kályha sem biztos, hogy csupán sebesülést okoz a fellobbanó tűzbe bámuló szolgálólánynak, hanem valószínűbb, hogy vele és a plébánossal együtt levegőbe repíti az egész paplakot (a regényben egyébként egyetlen töltényt csempésznek a tűzre dobott rőzsekötegbe a fiúk, s az roncsolja szét a szolgálólány fél arcát.)

Mindazonáltal – ismétlem – Szász János A nagy füzet című alkotásának finoman stilizált, szép képeit, a valószerűségtől gyakran elszakadó ábrázolásmódját nem igazán érdemes a regény tömör, minimalista nyelvéhez hasonlítani, amiképpen a filmben időnként sírva fakadó ikreket is hiábavaló a regény főszereplőinek hideg kegyetlenségéhez és józan érzéketlenségéhez mérni. A nagy füzet adaptációja sok tekintetben közelebb áll a Witman fiúk című, korábbi Szász-alkotáshoz, mint az Agota Kristof-regényhez. Ezt figyelembe véve A nagy füzet című film egy – motívumokban és szemléletmódban is – következetesen épülő, jelentős rendezői életmű fontos és megkerülhetetlen alkotásának tűnik.

2013. szeptember

1 . oldal