>>Nyomtatás

Vissza a normál nézethez


Selmeczi Bea

Van-e élet az Adáson túl? - interjú Vranik Rolanddal és Pohárnok Gergellyel

A 40. Magyar Filmszemlén bemutatkozó Adás című film rendezőjével és operatőrével beszélgettünk. Pohárnok Gergely: Szerintem nagyon eredeti alapötlet és érdekes gondolatkísérlet, hogy mi történne velünk az adás megszűnésekor, hiszen ma jóformán online létezünk (tévé, internet, mobiltelefon), ezeken keresztül kommunikálunk és gyűjtünk információkat. Vranik Roland: Az egész világ képernyőfüggő, hiszen minden monitoralapú. Ha ezt kirántják alólunk, nagy bajok történnek. A BBC-sek végeztek egy kísérletet: elvették egy családtól a televíziót, a mama gyógyszerfüggő lett, a papa inni kezdett, a gyerekek kikészültek. Az infrastruktúra sem képes ma már számítógép nélkül létezni.


Igen, de ezt a kísérletet Amerikában végezték, ami mégiscsak más berendezkedésű, mint Európa. Nem vagyok benne biztos, hogy Európában is ugyanez történne…

V. R.: A mi tévénézési szokásaink ugyanolyan durvák, Magyarországon mindenképpen, talán egyedül a skandináv államokban nem. Megkértem két szociológust, hogy nézzen utána az adatoknak, hogyan hat a tévé a gyerekekre, a családi helyzetre és az egyénre, és azt tapasztalták, hogy nincs markáns különbség Amerika és Európa között.

Ha megvonják az adást, akkor közvetlenül utána kiüresedhetnek az emberek, de nem gondoljátok, hogy hosszú távon ráébrednének, mennyi dologból maradtak ki, amikor álló nap a képernyőt bámulták?

V. R.: Csak a függésről akartam beszélni, ezért azt szándékosan kihagytam, hogy mi történik később. Valószínűleg megnyílnának a kapuk, és a szereplők új elfoglaltságokat találnának, de mivel az infrastruktúra összeomlik, az apokaliptikus állapot kikerülhetetlen. Nehéz lenne boldognak lenni élelem nélkül, márpedig ma már nem tudjuk magunkat önállóan ellátni. Azért vagyunk ilyen sokan – legalábbis ez az egyik teória –, mert az ipari forradalom óta ilyen hihetetlenül nagy tömeget is sikerül élelmezni. Persze elképzelhető, hogy kialakulna valamiféle boldogabb világ, de csak azzal akartam foglalkozni, hogy mennyire függünk a monitoroktól.

P. G.: Amikor Roland megosztotta velem az alapötletet, nem értettünk teljesen egyet. Azt gondolom, hogy az ember könnyebben adaptálódik még sokkal szélsőségesebb helyzetekhez is, de ő azt akarta ábrázolni, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott a technikának. Véleményem szerint ez máshogy van, de a film Roland forgatókönyvéből készült, én csak abban segítettem neki, hogyan ábrázoljuk ezt a világot, illetve a rendszert, amit felépített.

Az infrastruktúra összeomlik, ezért esznek a filmben egyfolytában halat. Az nem merült fel bennetek, hogy hőseink, akik amúgy is kertes házban laknak, átállhatnának a háztáji gazdálkodásra?

V. R.: Úgy próbáltam belőni, hogy abban a szakaszban járunk, amikor még nem szűntek meg a tünetek, és hihetetlen űr keletkezik. Persze némi költői túlzással. Igazad van, az is lehet, hogy azonnal átállnának az emberek. Ha viszont nem a költőiségre hagyatkozom, hanem egyfajta belső logikát követek, akkor kitörhetett volna a háború is. Egyébként Galántai Zoltán technikatörténész szakértő azt mondta, hogy ilyen helyzetben azonnal megfeleződik a népesség háborúk, betegségek, éhínség következtében; de szerintem így túlzottan kiszámítható lett volna a film.*%*

Miért ennyire magányosak a figurák? Az természetes, hogy az adás megszűnésekor az elfojtott konfliktusok hirtelen előtörnek, de a társaságba járás, a szaporodási vagy szexuális kényszer éppenséggel megnő.

V. R.: Például az a család, amelytől a BBC elvette a televíziót, iszonyú magányos lett, mama otthon nyelte a tablettáit, nem tudott mit kezdeni magával, papa pedig a kocsmában ült naphosszat. A mi szubkultúránkban persze ezt valószínűleg nem élnénk meg problémaként, mert nem nézünk annyi tévét, és egyébként is kocsmákban találkozunk, de nagyon sok magányos ember egész nap csak a képernyőt bambulja. Ha ezt megvonnák tőlük, apátiába esnének. Lehet, hogy később megfognák egymás kezét, de én a függésről akartam beszélni, ami nagyon veszélyes és ingoványos terület.

P. G.: Egy krízishelyzetben szerintem a libidó is csökken, ha pedig nincs élelem és veszélyes kimenni az utcára, akkor a társasági élet is átértékelődik. Például a filmbeli Henrik álmatlanságban szenved a tévéhiánytól, de fizikai munkába menekül, és ebben kielégülést és megnyugvást talál. Tehát a film felvillantja, hogy léteznek alternatívák.

A filmben az emberek moziba járnak tévénézés helyett, és ilyen helyzetben a színház is ugyanilyen fontos szerepet töltene be. Ez nem pótolhatná valamennyire a tévét?

P. G.: Sok utalás történik arra, hogy az emberek pótlékokat keresnek, de a film nem arra kereste a választ, hogy mi oldódik meg, hanem hogy mi vész el. Amit itt látunk, az nem feltétlenül a vég, az emberek még magukra találhatnak.

V. R.: Igen, volt egy színházas jelenet, ahol a szappanoperák forgószínpadon élőben folytatódtak, de aztán rájöttünk, hogy ha valaki naponta tíz órát bámulja a tévét, azt a színház vagy a mozi nem pótolhatja. Vannak 24 órás televíziósok is, mint például a nyugdíjasok vagy a kismamák, akik tévére ébrednek, aztán egész nap megy, miközben ők mosnak és vasalnak, majd arra is alszanak el. Ezt a függést semmi sem képes pótolni, ahogy a netfüggésünket sem pótolja egy Moličre.

A monitorfüggés ellentettjeként viszont egyre többen vonulnak ki a természetbe, a robinzonád újra divatos lett. Nem gondoljátok, hogy sokan érdekes kísérletként fognák fel a túlélésért folytatott küzdelmet a monitorok nélküli világban?

V. R.: Vagyis szerinted ez indukálna egy „vissza a természetbe”-mozgalmat? A két kislány tulajdonképpen ilyen szerepet tölt be a filmben, hiszen őket egyáltalán nem érinti a probléma, úszkálnak, csavarognak, dumálnak, táncolnak, zenét hallgatnak. Velük próbáltam ellenpontozni a kiüresedettséget és a sivárságot, hogy legyen mihez képest elmozdítanom a főszereplőimet, akiknek egy nagy kocka marad az agyukban, és nem tudnak mihez kezdeni az életükkel.

P. G.: Kevés ember vonul ki a természetbe, hogy fából kunyhót eszkábáljon és lemondjon az angol vécéről, a legtöbben inkább új tévére vágynak. Nem tudjuk átérezni, hogy milyen az, ha nincs folyóvíz, vagy elvágják a torkodat az utcán. Jártam Argentínában a valutaválság idején, amikor sokan elvesztették a munkájukat, és valahogy nem tudták érdekes kísérletként felfogni.

V. R.: Ahogy a BBC-s anyuka is rögtön nyugtatókat kezdett szedni, pedig családja volt és nagyvárosban élt, ráadásul csak az ő adása ment el. Ez szerintem ugyanolyan, mint a kábítószerfüggés, hiába magyarázod el egy heroinistának, hogy mennyi szép dolog van a drogon túl, amikor megvonják tőle, elvonási tünetekkel küzd hetekig vagy hónapokig.

Igen, de ha nincs heroin, átáll a kodeinre.

V. R.: Igen, de ha azt is elveszik tőle, akkor iszonyúan kiüresedik, egész nap csak kóvályog a városban. Ezek a kérdések, amiket felteszel, persze bennem is felmerültek, de éppen ezt az ürességet kerestem, a zombivá vált emberek napjait, ezért maradtam ennél a sivár, de személyes hangvételnél. Azt a kérdést pedig nyitva hagytam, hogy mi történik a szereplőimmel fél év múlva.

A szereplők rezignáltan veszik tudomásul a megváltoztathatatlant, így a film tulajdonképpen happy enddel végződik.

V. R.: Már amennyiben te azt happy endnek nevezed, hogy egy inszomniás és egy másik szerencsétlen a testvére két kislányát neveli, mert az a betonon fekszik agyonszúrva…

Talán ez valóban kicsit túlzás, de az inszomniás végre elalszik, és a kerítésen körbekerítenek egy tévét, tehát megtalálják a monitorélet pótlékát.

V. R.: Igen, a függő nem adja fel. Ha nem heroin, akkor kodein, ha nem tévé, akkor csak keret.*%*Számomra azért az nemcsak egy keret, a dunatévés éjszakai akvárium jutott róla eszembe, amit többen néztek, mint a slágerműsorokat.

V. R.: Tényleg pont ilyen volt, ez nekem is eszembe jutott.

Ha ilyen apokaliptikus helyzetbe kerülünk, visszaáll a természetes kiválasztódás?

V. R.: Az erőviszonyok mindenképpen átrendeződnek, sokan meghalnak, áldozattá válnak. A természetes kiválasztódásra nem gondoltam, de akik nem tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, azok eltűnnek. Ilyenkor nincs más, csak vagy-vagy. Lehetséges, hogy a természetes kiválasztódás jó szó, hiszen aki nem tud lépést tartani a változással, annak befellegzett.

A forgatókönyv számtalan változáson ment keresztül az eredetihez képest, talán egyedül a kiindulópont maradt ugyanaz.

V. R.: Abban biztos voltam, hogy egy olyan család életén keresztül szeretném bemutatni az adás megszűnését, amely erőteljesen tévéfüggő. Amikor ezt a szálat már kibontottuk, akkor felütötte egy krimisebb vonal is a fejét, de úgy éreztem, hogy az más irányba terelné a cselekményt.

Ha jól emlékszem, más elképzelés is felmerült.

V. R.: Igen, volt egy Philip K. Dickes (a Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, a Terminátor, a Next és a Felejtés bére az ő könyvei alapján készült) sci-fis vonal, ahol az állami apparátus összeomlását akartuk bemutatni, amellyel a szereplőink közvetlen kapcsolatba kerültek, de ez se felelt meg igazán. Valahol a sci-fi, a krimi és a realista történet közé lőttük be a filmet. Volt olyan jelenetünk, amikor az internet még kicsit lélegzett, és a vakok hang alapján próbáltak információt leszedni, vagy az államapparátus egereket kínzott, mert azt gondolták, hogy ők állnak az egész összeomlás mögött, de ezeket végül mind elvetettük.

A képek elég statikusak. Miért választottátok ezt a fajta kifejezési módot?

V. R.: A Fekete kefére szintén jellemző volt ez a kicsit statikus, hideg és letisztult világ, és megállapodtunk, hogy ezt az utópista hangulatot is realistán ábrázoljuk, de utána Gergő teljesen szabad kezet kapott. Ettől kezdve az ő vizuális koncepciója érvényesült.

P. G.: Ez inkább egy műfaji, posztapokaliptikus katasztrófafilm, az ilyen filmeknek pedig többnyire elég egyforma az esztétikájuk. Nem szerettem volna kiégett autókat és Mad Max-szerű díszleteket (ezért sokat kellett harcolnom), bár a témához nyilván kézenfekvő lett volna. Számomra izgalmasabb úgy bemutatni a lepusztult világot, hogy a környezet ezt ellenpontozza. Az elmúlt tizenöt évig minden fotónak, amely körülvett minket (családi, utazási képek) volt egy saját esztétikája az analóg technikai paraméterekből adódóan. Tíz-tizenöt éve azonban történt egy hatalmas váltás, amikor a fotó digitalizálódott, a monitor pedig máshogy érzékeli a színeket, a fotók pixelekből állnak, tehát másfajta minőséget hordoznak. Ezt a nagyon pici különbséget próbáltam beépíteni a képekbe, hogy ne tűnjön fel, de mégis jelen legyen. Erősen megkomponáltuk a képeket, de nem tolakodó a technika, nincs túlvilágítva, túlmozogva, a helyszín és a cselekmény dominál. Ugyanakkor a minimalista, letisztult beállításokat személyes tárgyakkal oldottuk, amik megbontják a harmóniát, legyen szó akár egy zokniról vagy egy másképpen betolt asztalról. Ehhez a filmhez szerintem passzolt az a feszültség, hogy az emberek a szigorú rendben vesznek el, és nem feltétlenül fizikailag.

Nagyon speciális színvilággal rendelkezik a film, a hideg és éles színek uralják a vásznat.

P. G.: A színekkel is a digitális privát fotók esztétikáját akartam megjeleníteni, soha nincsenek elfényelve, hogy egyrészt reálisak és natúrak legyenek, ugyanakkor elemeltek is. A monitoron valahogy így jelennek meg a képek, hideg és éles kontúrokkal, markáns színekkel.

Hogyan esett Konstancára a választásotok?

V. R.: Azt rögtön tudtuk, hogy nem Budapesten szeretnénk forgatni, ugyanis ha ránézel egy képre, az azonnal kódolható, vagy túl sok pénzbe kerül a felismerhetetlenségig eltolni. Felmerültek olyan városok nevei, amelyeknek nincs kifejezett identitásuk, így Konstancáé is. Amikor levonultunk oda, számomra egyértelmű volt, hogy itt fogunk forgatni. Ha ránézel a tengerpartra vagy a családi házakra a Ceauşescu-lakótelepek mellett, még én is megzavarodom néha, hogy hol vagyunk. A tenger azért is fontos, mert nem akartam egy teljesen lepusztult, majdnem háborús övezetet, itt viszont még van remény, mert a halászat élelmet biztosít.

Ez dramaturgiai mankó?

P. G.: Az, de éppen azért, hogy a film állítására tudjunk koncentrálni, és ne azzal kelljen törődnünk, hogy akkor mi van, amikor már élelem sincs. Bár engem a tenger egyáltalán nem nyugtat meg.*%*A mozijelenetet viszont felismerhetően Pesten vettétek fel.

P. G.: A forgatókönyvben megjelent egy utca, ahol nincsenek autók, mert már benzin sincs, viszont kígyózó sorok állnak a mozik előtt, mert az emberek képéhségüket próbálják kielégíteni. Az az igazság, hogy a Thököly úti jelenetnek technikai okai vannak: hónapokig kerestünk a városban olyan részt, amely lezárható, kiüríthető, átalakítható, és a boltok hajlandóak bezárni. Hát, mi tagadás, nincs sok. Szerintem passzolt a konstancai helyszínekhez, hiszen a lakóparkon túl ez mégiscsak egy város. A forgatókönyvben rengeteg tömegjelenet volt, de a költségvetés ismeretében lefaragtunk belőlük, egy-két totált hagytunk csak meg (mozijelenet, üzenőfal és halpiac), amely nélkül a film kamaradráma maradt volna.

Az egyáltalán nem merült fel bennetek, hogy Dogma-filmszerűen jelenítsétek meg a helyzetet?

P. G.: Gyakran használnak ma kézikamerát, amely az új hullámban még felszabadító erővel hatott, aztán mindenki rákapott, még az akciófilmek is, amitől teljesen közhelyessé vált, ezért úgy döntöttem, hogy nem szeretnék ezzel élni.

V. R.: Beszélgettünk erről nagyon sokat Gergővel, benne született meg a gondolat, hogy újrealista módon McDonald’sokban forgassunk, megmutatva, hogy mi történik velünk a városban, de én elemeltebb módon akartam megközelíteni, hogy a világon senki se tudja konkrét helyhez kötni. A Dogma nem fordult meg a fejünkben.

Csak azért kérdeztem, mert végül is ez egy tézisfilm.

V. R.: Hipotézis.

Ez kérdéses.

P. G.: A katasztrófafilmekben a világ mindig úgy jelenik meg, mintha 50-60-as évekbeli romhalmaz lenne, én viszont még a 70-es évek retróhangulatát is el akartam kerülni, ezért kerestünk szigorúan 80-90-es évekbeli épületeket. Először tényleg McDonald’sot, Tescót vagy benzinkutat szerettem volna, ezeknek is van esztétikájuk, és abszolút a mai korról szólnak, ráadásul Kanadától Malajziáig mindenhol egyformák. Ha ezt az esztétikát ragadjuk meg, akkor sokkal egyetemesebb dolgot kapunk, és erősebb az állítás, mintha egy budapesti bérházromhalmazban játszódna a cselekmény. Ezt végül nem sikerült keresztülvinnem, de a szereplők egy 80-90-es években épült lakóparkban élnek, és a helyszínek jellemzően ezredfordulósak.

V. R.: Amikor Gergő először olvasta a forgatókönyvet, azt mondta, hogy azonnal nézzem meg a Farkasok idejét. Igaza volt, mert olyan irányt képviselt, amerre én is el akartam menni. Természetesen a film nem befolyásolt, csak hasonlóan közelített meg egy kérdést. Az is egy hipotézist dolgoz fel, csak ott nem tudjuk, hogy valójában mi történt. Haneke jól – teljesen sallangmentesen – használta a sztereotip apokaliptikus világot, ahol ember embernek farkasa, én azonban ennek ábrázolásától menekültem. Amúgy sem tud semmi befolyásolni, amikor nyakig benne vagy a saját munkádban, időd sincs máshova nyúlkálni, és lassan minden kikopik, ami nem igazán fontos.

Ha ennyire sokáig készül egy könyv, nem félsz attól, hogy írás közben egyszer csak ráunsz?

V. R.: Jó esetben meg kéne írni egy könyvet egy-másfél év alatt, nem szerencsés, ha ennyi ideig készül, de nem unok rá, csak elkezd felhígulni, illetve egy picit elbizonytalanodom, mert túl sokat agyalok rajta. Szétterjed az egész, próbálom újra összerakni, és akkor fűhöz-fához kapkodok, állandóan visszajelzéseket keresek. Tehát amikor már valamennyire megtaláltad a magját, akkor érdemes befejezni, vagy legalább elindulni valamerre, mert ha hagyod, hogy szétfolyjon, akkor nehéz újra összegereblyézni. Ez nagy tanulság volt. Hónapok elteltek úgy, hogy nem nyitottam ki a fájlt. Valószínűleg a harmadik film tájékán lesz elegendő önbizalmad, tudásod és bátorságod ahhoz, hogy amit elhatároztál, azt tűzön-vízen keresztülvigyed, és itt nem csak a művészi vetületről beszélek. Azt hiszem, ettől lesz valaki tapasztalt rendező.

Az első filmed nagy siker volt, azért készült olyan sokáig a mostani könyv, mert valamiféle önmegfelelési kényszer munkálkodott benned?

V. R.: Sajnos inkább egy rosszfajta megelégedettség lett úrrá rajtam, vagyis ültem a babérokon. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy még egy csomó dolgot meg kéne tanulnom.

A Fekete kefét együtt írtátok és rendeztétek, most húztatok valamiféle vonalat kettőtök tevékenysége közé?

V. R.: Egy picit leválasztottuk egymásról a két feladatot, de nem tudunk úgy dolgozni, hogy ne beszéljünk meg mindent. Veszekszünk az objektíveken, a jeleneteken vagy a színészeken, vagy éppen egyetértünk. Mindig olyan volt a munkaviszonyunk, hogy átfolytunk egymás területeire: én is kitaláltam és beállítottam képeket, ő is félrerángat néha, hogy ez nem jó, nem működik, szóval ez most is megmaradt, de csak egészséges dialógusként.

P. G.: Múltkor minden döntést együtt hoztunk a forgatókönyvtől a zenéig, most viszont csak a vizualizálásban vettem részt, hogy minél közelebb jussunk ahhoz, amit Roland elképzelt. Nekem nincsenek igazán rendezői és forgatókönyvírói ambícióim.

Ti személyesen hogyan élnétek meg, ha elmenne az adás?

V. R.: Ha nincs internet, amit már többször megéltem, akkor csapkodom a laptopot, percenként telefonálok a szolgáltatónak. A tévét szerintem hamar elfelejteném, nem vagyok függő.

P. G.: A monitor, tévé, mobil megszűnése egyáltalán nem viselne meg, én is inkább romantikusan állok a dolgokhoz, mint te, miszerint az emberi kapcsolatok ettől szorosabbá válnának. Amikor kamasz voltam, még nem volt mobil, a barátaim mindig cetliket raktak az ajtómra, vagy feljött valaki. Ugyanakkor imádom a laptopomat, mindenem benne van, pedig nem ragaszkodom a tárgyakhoz, de ez egy olyan kincsestár, amelytől nem szívesen válnék meg.Mondjuk a háztáji gazdálkodásra nincs kedvem átállni, inkább lemegyek az éjjelnappaliba. Szóval ehhez nem könnyen adaptálódnék, a monitorok megszűnéséhez igen. De a laptopomat azért sajnálnám.

Milyen változásokat hozna az életetekben?

P. G.: A munkám megszűnne, de csak kitalálnék valami mást. Valószínűleg fizikai munkát végeznék. Falat nem raknék, legalábbis nem szívesen, de aztán, ki tudja…

V. R.: Sokkal többet utaznék és fociznék.