Nyomtatóbarát változat

Sulyok Máté
Gyalogember – Beszélgetés Nagy Anna színésznővel, a 41. filmszemle életműdíjasával

kép megtekintése
Nagy Anna

kép megtekintése
...Valamit kezdeni kellett a fiatalságommal... (Pacsirta)

kép megtekintése
Ranódy Lászlóval és Tolnay Klárival Cannes-ban

kép megtekintése
Czinkóczi Zsuzsával az Árvácskában

kép megtekintése
"Sátorverők és rendbetevők." Holnap lesz fácán

kép megtekintése
Egy kis grimasz a Boldogtalan kalapban

kép megtekintése
"Meddig vagyunk Nagy Anna, meddig vagyunk?"

kép megtekintése
"A szerelem náthája mindenkit elfogott"

Kapcsolódó linkek:
Tél tündére Nagy Anna
Vágó Nelly

Meglepett engem ez az életműdíj, mert azok közé tartozom, akik nem szoktak díjat kapni. Van, aki mindig kap, én nem. Ezért ha díjat kapok, boldog vagyok, és nagyon meglepődöm. Nagyon örülök neki, mert szakmai díj. Szinte nem is hittem el. Amikor interjút kérnek tőlem, akkor is rögtön azt kérdezem az újságírótól, hogyan jutottam eszébe? Miért éppen én? Magától is majdnem megkérdeztem… Mögöttem nincs senki, nem is volt, gyalogember vagyok. Nincs mögöttem motor, nincs alattam kerék – így jár a gyalogember.

Hol nevelkedett gyermekkorában? Volt-e mozi a környéken?

Angyalföld széléről jöttem, nagyon egyszerű munkáscsaládból. Egy fogalomnak számító hatalmas, 180 lakásos házban, a Dózsa György út 140.-ben laktunk. Jó értelemben véve szedett-vedett társaság élt ott: olyan szegény család is, amelynek csak egy pár cipője volt, és télen a gyerek mezítláb szaladt a hóban, mert a testvére elvitte a lábbelit; a szomszédban viszont a MÁV Kórház orvosa lakott. Ezzel a házzal szemben a mai napig áll a régi kaszárnya épülete, amelyben volt mozi, ahová a környékbeli gyerekek fillérekért tudtak bemenni. Szebbnél szebb és nemesebb filmeket játszottak ott: körülbelül tizenötször láttam a Cabiria éjszakáit. A vetítések után pedig nem a diszkóba mentünk, hanem megálltunk a lépcsőházban, és a falat támasztva beszélgettünk a filmről: Miről szólt? Mit akart mondani? Melyik jelenet tetszett? Ki az a Fellini? A kaszárnya mozijában láttam az Országútont, vagy a Tati-filmeket. A vetítőt bolhás mozinak hívtuk, mert tele volt bolhával… Olcsó mozi volt. A Dózsa mozi – a mostani Domus áruház helyén, a Lehel útnál – már drágább volt. A házunk közelében állt a Népiskola gyönyörű szecessziós épülete, ahová elemibe jártam. Mellette laktunk, a szobába hallatszott az iskola csengője. A Váci út és a Dózsa György út sarkán volt a Népmozi, ahonnan a legelső moziélményem származik: anyukám öléből néztem a Meseautót. A Népmozi melletti édességboltban dolgozott Papp Laci, a háromszoros olimpiai bajnok bokszoló felesége, akitől nagyon finom cukrot kaptam. Később el is mondtam Papp Lacinak, hogy nem is tudja, milyen pindurka koromból ismerem őt.

Közrejátszottak ezek az élmények abban, hogy a színművészetire jelentkezett és ezt a pályát választotta?

Lehetséges, ám inkább az, hogy bár a szüleim egyszerű munkások voltak, anyukám nagyon szépen szavalt verset nekünk – mese helyett Petőfi-költeményeket olvasott fel –, édesapám pedig énekelt. Apukám hűtőgépszerelő volt, ám művészcsaládból származott: apukája szobrász, testvére pedig világhírű festő volt: Gyügyei Nagy Sándor és Gyügyei Nagy Zsigmond. Ezek után, amikor apukámat megkérdeztem, hogy „Te miért nem vagy művész?”, akkor azt felelte, „én a hűtőgépszerelés művésze vagyok”. Szegények voltak, nem engedhette meg magának, hogy ne legyen megélhetést biztosító munkája, szakmája. Négy polgárit végzett, majd műszaki képzést kapott, ami akkoriban elég nagy szó volt. Unokatestvérem volt az operettprimadonna Petress Zsuzsa, akiről úgy járta a pesti szóbeszéd, hogy Honthy Hanna leánya, de ez nem volt igaz: édesanyám dajkálta őt sokszor. Gyakran ültünk az Operettszínház kakasülőjén, és hallgattuk a csodálatos muzsikát.
A házban sokan voltunk gyerekek, összeverődtünk, és a porolónál színházat csináltunk. A porolóra tettünk egy pokrócfélét és különféle meséket játszottunk előtte. Tehát innen ered az indíttatásom.

A középiskola vége felé, ezek szerint, már nem volt kérdés, hogy a színművészetire jelentkezik?

Tudták, hogy szoktam szavalni, prózát mondani, amikor jöttek hozzánk a rokonok, kérték, hogy „mondd el azt, hogy…” De nem igazán szerettem erről beszélni, nem híreszteltem a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Kialakulatlan volt még bennem a pályaválasztás. A negyedik évben döntöttem el, hogy megpróbálom.
A mai napig mindenféle műfajból kell vinni műveket előadásra: prózát, verset és színdarabrészletet. Karinthy Elkéstemjét mondtam a Tanár úr kéremből – tekintve, hogy mindig elkéstem az iskolából, „mert” mellettünk volt, és az utolsó pillanatban indultam –, valamint Móricz Zsigmond Hét krajcárját. Állítólag utóbbit szépen is mondtam, de mégsem voltam elég jó, így a felvételi harmadik körében kiestem. Mentségemre legyen mondva, hogy abban az időben mindenki színész szeretett volna lenni, hiszen 1958-ban 2500-an jelentkeztünk! Benne voltam az utolsó húszban, de csak tizenhármat vettek föl: öt leányt és nyolc fiút. Borzasztóan gyerek voltam még, lassan érő típus vagyok. Nagyon kis infantilis lehettem a barátnőm kölcsönblúzában. Eléggé elkeseredtem, hogy nem vettek fel. Ám a vizsgabizottságban ülő Gellért Endre – fantasztikus rendező volt – utánam szalajtott valakit a főiskoláról, hogy „mondja meg annak a kislánynak, jövőre jöjjön vissza!” Így aztán elmentem a Budapesti Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalathoz boltszámfejtőnek a Vörösmarty térre.

Elkeseredésében?

A sikertelen felvételi után szó szerint vettem a tanácsot, hogy a munkát keresni kell: végigmentem a Váci utcán, sorra bekopogtattam az üzletek ajtaján. Végül a Vörösmarty téri óra- és ékszerboltban kezdtem dolgozni. 59-ben újból felvételiztem, és akkor már bekerültem a főiskolára, Ádám Ottó osztályába. Ádám Ottó – fogalom volt a főiskolán, mondhatni, hogy irigyeltek minket, az első osztályát. Bár, a párhuzamos évfolyam sem járt rosszul Várkonyi Zoltánnal!

Kik voltak a tanárok, illetve a diáktársak?

Vámos László, Várkonyi Zoltán, Fischer Sándor a beszédtanár, Ungváry László és a főtanár, aki a színészmesterséget tanította, Ádám Ottó. Diáktársaim Gyöngyösi Katalin, Bókai Mari, Agárdi Ilona, Koncz Gabi, Haumann Petya, Koltai Janó, Simon Kázmér, Szabó Kálmán…

Emlékezetes órák, próbák, előadások, szerepek?

63-ban a diplomavizsgán Gorkij egyik legszebb darabjában, a Kispolgárokban játszottam egy nekem való, nagyon szép szerepet, Tatyánát. Sokan megnézték az előadást az Ódry Színpadon a szakmabeliek közül is, más színházakból. S akkor még a főiskola elvégzése után kötelező volt vidékre szerződni. Debrecent választottam, ahol Lengyel György volt a főrendező. Nagyon jó társaságba kerültem, elég, ha most csak Ruszt Jóskát említem. Debrecenben életem legszebb három évét töltöttem. Persze, fiatal voltam – szerelem, barátság –, gyönyörű főszerepeket játszottam, szeretett a város és a társulat. A legjobban talán Gruse szerepét kedveltem Brecht Kaukázusi krétaköréből – Lontay Margittal, Sinkó Lacival, Cs. Németh Lajossal, Linka Gyurival, Kézdy Gyurival. De Csehov Sirályának címszerepét, Nyinát is nagyon szerettem, amit Sinkó Laci, Dégi István és Lontay Margit társaságában játszottam. Marija hercegnőt alakítottam a Háború és békében, Szabó Ildikó volt Natasa. Aztán nagy siker volt, pedig énekelnem kellett, a My Fair Lady Lizája is.

S már egészen korán, a főiskola elvégzésekor kiválasztotta önt Ranódy László a Pacsirta címszerepére, ugye?

Igen. 63 egyszerre volt nagyon-nagyon tragikus esztendő, illetve hozott szépet és jót is. Két hét leforgása alatt meghaltak a szüleim. 23 évesen árva lettem. Így kerültem Debrecenbe, albérletbe. 350 Ft volt az albérlet, egy pindurka kis szoba. Egy tüneményes házaspárnál laktam. A fiúk 56-ban disszidált Dél-Amerikába. Ugyan kicsit bizalmatlanul fogadtak, ám később föloldódott az albérlő-főbérlő viszony, és szinte gyerekükként bántak velem. Visszatérve, szüleim tavaszi halála után nem sokkal kerestek szereplőt a Pacsirtára. Nem tudom, hogyan kerültem Ranódy látószögébe – látott-e valamiben a főiskolán, vagy Ádám Ottó ajánlott-e neki –, mindenesetre kihívott a filmgyárba próbafelvételre. Ranódy és operatőre, Illés Gyuri bácsi rögtön mondta, hogy megfelelek. Csak valamit kezdeni kellett a fiatalságommal. 23 éves voltam. Kitalálták, hogyan öregítsenek: kollódiummal kenték be az arcomat. Tízezer ember közül csak egynek lesz baja ettől az anyagtól, nekem beszívta a bőröm. Elsősegélynyújtással vittek kórházba. Éterrel szedték le a kollódiumot. Hetekig hámlott az arcbőröm. Aztán Gyuri bácsi ötlete alapján kaptam egy műfogat. Ezzel újra kellett tanulnom beszélni.


1 . 2 . 3 . 4 . oldal