Mit lehetett ellesni például?

Annak idején mi füstporral kezdtük, amit három anyagból kutyultunk össze, és meggyújtva füstölt. Ezt felváltották a nyugati ködözőgépek. Egész spec. effekt-műhelyek jöttek nagy kamionokkal, különleges, általunk addig sosem látott technikai eszközökkel teletömve. De igazságtalan lennék, ha csak a Nyugatot említeném. Az oroszoktól is sokat lehetett tanulni, egyfolytában háborús filmeket csináltak! Részt vettem a Moszfilm pirotechnikai csúcstalálkozóján Moszkvában a 70-es évek végén, amelyen a keleti blokk összes országa ott volt, és nagyon sok kapcsolatot és anyagot szereztem mint Magyarország delegáltja. Nagy fordulópont volt a Mafilm pirotechnikai osztálya életében: megjelentek a ruha alá telepíthető speciális, lövést imitáló patronok, a fejre rakható, nyílt sebet mutató gyufafejnyi patronok (fejlövés, homoklövés). Ezek piros zselatint is tartalmaznak vérimitációként, és a sminkes az akcióig eltünteti, majd elektromos impulzus hatására kipattan. Sokat tanultunk az oroszoktól és a lengyelektől is. A bolgárokkal fegyvervonalon csencseltünk. Persze, nálunk nem voltak olyan háborús filmek, mint az oroszoknál vagy a lengyeleknél. Amiben sok robbantás és pirotechnika volt, Kovács András Bekötött szemmel című filmje, Madaras Józseffel a főszerepben.
Szakmailag igazából Bódy Gábor Psychéjében szabadulhattam el, de nemcsak én, hanem pl. Bachmann Gábor díszlettervező és mindenki. (Megjegyzem, Jancsónál is ki lehetett szabadon találni sok mindent.) Bódy a filmgyár büféjében borozgatva átnyújtotta a forgatókönyvet, megjegyezte, hogy „ehhez és ehhez a képhez pirotechnika kell, találd ki! Legyen benne minden: tűz, robbanás…” Állati jó érzés, hogy bevont és kreatív lehettem. Abban a jelenetben, amikor Patricia Adriani és Cserhalmi György szeretkezik egy fogadóban, és az ágy alá montírozódik a napóleoni háborúk folyama, mindenütt ott a pirotechnika. Közöttük, körülöttük, felettük, alattuk, mellettük robbanás, tűz, effektek. A napóleoni háborút a Balaton-felvidéken, Pulán csináltuk. Ott volt az összes magyarországi kaszkadőr. Mindent bedobtam: meteorológiai hidrogénballonok robbannak a légtérben, hatalmas lángszórók vetik a tízméteres lángnyelveket… „Találd ki!” – s ezzel Bódy az embernek hatalmas energiát adott.
Életem legnagyobb munkája mégis a Simó Sándor rendezte Viadukt volt. A mai napig eszembe jut, amikor Biatorbágy felé megyek. Elvittem már több külföldi kollégát, hogy nézze meg: onnan ledobtunk egy vonatszerelvényt. Illetve, lelöktük.

Látszik, hogy nem makett volt.

Nem. A viadukt alatt ment Marosi László kaszkadőr lovas szekérrel. Kiszámolták, hogy elmegy alatta, és pont mögötte lezuhan a vonat, hogy még véletlenül se lássa makettnak senki. Mert egy ilyen feladatot valóban makettformában oldanának meg, mindenütt a világon. Soha nem felejtem el: a jelenetet kilenc kamera vette föl, Andor Tomi volt az operatőr, de a filmgyár összes operatőre ott volt, Illés „Papitól” kezdve Szécsényi Ferencen át Kende Jánosig. Az egész szakma kijött – az egész falu is, de ez természetes – megnézni.
Úgy történt, hogy az enyhén lejtős vasúti pályán a szerelvényt hátulról meglökte egy hatalmas toló eszköz, elölről pedig Ormos Ferenc technikus vezetésével meghúzták. A sínt elvágták, kifordították, és szépen levezették a hídról. A vonat igazi volt, de nem fűtötték fel, mert akkor veszélyes lett volna, hogy a kazán szétrobban. Füstöt csináltunk benne, hogy gőzöljön és pöfögjön, de az nem volt vészes. Andor Tomi megmondta, hogy a robbanásnak akkor kell történnie, amikor a harmadik nagy kerék odaér ahhoz a bizonyos a ponthoz, amit kijelölt. 150 méterről indítottuk a robbanást. Egész nap, reggeltől estig mást sem csináltam, mint a teljes rendszeremet, a tölteteket ellenőriztem. A vezetékeket bekötöttem. Felmentem a töltésen, megnéztem mindent, lejöttem, majd megint fölmásztam, lejöttem… Megnéztem a kapcsolótáblát. Aztán vissza a töltésre. Iszonyatos félsz volt bennem. Háromszori biztosítás. Felvétel! Füst, elindult, jön, látszik, fénylik, pöfög, figyeltük: első kerék, második, harmadik, megnyomtuk a gombot – BUMM! Zuhan a két vagon, a mozdony és a szeneskocsi. Pontosan úgy esett, ahogy szerettük volna. Taps…

Volt veszélyes jelenet Szabó István Budapesti mesékjében is.

Pusztavám környékén forgattuk egy vasúti pályán. A történet szerint a villamos kiviszi a városból a szereplőket. Az egyik jelenetben a villamos átmegy a tűzön. Két-három napig vettük, mert soha nem volt jó! Emberekkel! A villamosban emberek voltak, amikor a tűzön átmegy. Nem mertem nagy tüzet rakni. Ma sem csinálnám másként: összeszedtem az összes szőlővenyigét és szalmát a környékén, amiből barikádot csináltunk, amit a villamos át tud törni. Soha nem volt jó, hol a Szabónak, hol a Sárának: fölvették vagy tízszer. Emberekkel, színészekkel! Nem kaszkadőrökkel vagy üresen! A Moszkvában végzett gyártásvezető feljegyzést írt az igazgatónak – soha nem felejtem el –: „háromnapos csúszás a pirotechnika miatt, mert hosszan tartó és nagy tüzet akartak csinálni szalmából. Javaslom, küldjék ki őket a Szovjetunióba tanulmányútra.”
Ehelyett azonban Amerikába mehettem volna ki. Forgott itt egy amerikai film… az volt a címe, hogy…

…Menekülés a győzelembe?

Abban is dolgoztam, de ez egy másik, A kilencedik alakzat. Arról szól, hogy a vietnami veteránok bekerülnek egy eldugott diliházba. A harci jelenetekben együtt dolgoztam itt egy kaliforniai spec.effektmannel, bizonyos Candie Falagennel. Vele voltam először Nyugaton, amikor az amerikaiak kivitték a stábot Ausztriába és Németországba 77-ben. A nagyobbik fiam hároméves lehetett. Bécs mellett forgattunk egy kastélyban, és Bécsben, a Hiltonban laktunk, majd Köln mellett egy másik kastélyban is készítettünk felvételeket. Hát, elájultunk, árubőség, ugye. Utolsó forgatási este, két hónap együttdolgozás után mondja a kaliforniai kollégám: „én már öreg vagyok, te még fiatal. Ne menj haza! Gyere ki velem! Nálam lesz munkád!” Ezt akkor disszidálásnak hívták. Másnap indult Magyarországra Kölnből a stábbusz. Egész éjjel tépelődtem. Az volt bennem, hogy mit mond a gyerek, amikor az anyja közli vele, hogy apádat nem látjuk többet. Reggel azt feleltem: „Kösz, Candie, inkább hazamegyek.” „Okey!” – mondta –, „szevasz!” (Mit ad Isten, egy év múlva ismét forgatni jött Magyarországra, de akkor már nem említette meg az ajánlatot.)

Van itt a fotók között egy fotográfiailag is nagyon érdekes robbantás. Ez melyik film volt?

Menahem Golan izraeli–amerikai rendező Hanna háborúja című filmje. Ő több filmet is forgatott itt Magyarországon. Ez Szenes Hannáról szól, aki ellenálló volt a második világháborúban, Jugoszláviából átdobták Magyarországra. A Körös-parton egy hétig forgattunk egy háborús jelenetet, amelyben a partizánok egy robbanással megállítják a deportáltakat szállító vonatot egy hídon, és kimentik a foglyokat. A robbanást az egész stáb megtapsolta, egészen addig, amíg Menahem Golan üvölteni nem kezdett, hogy ezt nem lehet eladni Amerikában, mert kicsi! Mondom neki, hogy a forgatókönyv szerint nem robbantják föl a hidat, hanem csak megállítják a vonatot… „De akkor is kicsi!” – kiabálta tovább. Érdekes, hogyan változott az emberek véleménye, mert amíg a hátul álló rendező előre ért, addig mindenki tapsolt, és ahogy Golan üvölteni kezdett, akkor pedig elkezdték ők is fitymálni a robbanást…

Ha mégis disszidáltál volna Amerikába, akkor tízszer nagyobb, fényesebb, látványosabb robbanásokat is csinálhattál volna…

Biztos, de a fiam miatt nem mentem. Egyébként, ott bődületes kapacitások vannak, egy csettintésre ötven profi pirotechnikus is jöhet dolgozni a filmbe, akik aztán a forgatás végeztével visszamennek dolgozni a civil életbe. Nálunk erre nincs lehetőség. A pirotechnika költséges dolog. Persze, olyan film is van, hogy két nő beszélget egy presszó sarkában, és füstöl egy cigaretta. De a rendszerváltás előtt azért nálunk is készültek olyan látványos filmek, mint az Egri csillagok, a Várkonyi-féle Jókai-feldolgozások, vagy a már említett Psyché. Volt állami dotáció. És igazságtalan lennék, ha kifelejteném a munkák közül, hogy végighakniztam az István, a király t, a Királydombtól kezdve Szegeden, Dunaszerdahelyen át. Aztán koncertek, Omega, Illés, Metro. A nyolcvanas-kilencvenes években, amikor Koltay Gábor igazgatta a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, évente több darabban is dolgoztam. Ő is nagyon látványcentrikus, és ő is úgy dolgozott, hogy miután elmondta, mit szeretne, rám bízta, hogyan oldom meg.
Rendszerváltás: puff, elzárták a csapot! Hatalmas űr lett. S pont ekkor kellett volna nekünk, mai hatvanasoknak kinevelni az utánpótlást. Ekkor a Mafilm többször benne volt az augusztus 20-i tűzijátékokban. Időközben üzletággá alakultunk, és én voltam a vezető – felvettem négy gyakornokot, de egy év alatt mind a négy elment, mert nem volt munka, nem tudtak gyakorolni, csak trógerkodni. Vittük őket ki, és nem volt sikerélményük. Talán most, az épült és épülő filmstúdiókkal változik valami: Etyek, Mogyoród, Pomáz, Újpest és Fót között. Akik beleteszik a pénzt, biztos nem tyúkólnak akarják használni ezeket. Krasnyánszky Gyula fogja össze ma a pirotechnikát az országban, aki gyakornokom volt az Árvácskában. Az ő irányítása alatt bontogatja egy-két-három fiatal, húszas gyerek a szárnyait, akik a pirotechnikához csapódtak, és jól csinálják. És beszélnek angolul! Nagyon fontos! A mi generációnknak az a nagy baja, hogy nem beszélt nyelveket.

A számítógépes trükk nem helyettesíti egyre inkább a manuális effekteket?

De igen, egyre jobban kiszorítja. Olcsóbb. Alapeffekteket, robbanásokat, tüzeket felvesznek még, és a többit adja, pótolja a számítógépes grafika. De számítógéppel az Árvácska parazsát nem lehet hitelesen megcsinálni!


A fotók Hábetler Ferenctől valók, illetve a filmekből digitalizált képek.
Az István a király fotóit a magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény bocsátotta rendelkezésünkre. Filmfotós: Kende Tamás.

1 . 2 . oldal