Számomra azért az nemcsak egy keret, a dunatévés éjszakai akvárium jutott róla eszembe, amit többen néztek, mint a slágerműsorokat.

V. R.: Tényleg pont ilyen volt, ez nekem is eszembe jutott.

Ha ilyen apokaliptikus helyzetbe kerülünk, visszaáll a természetes kiválasztódás?

V. R.: Az erőviszonyok mindenképpen átrendeződnek, sokan meghalnak, áldozattá válnak. A természetes kiválasztódásra nem gondoltam, de akik nem tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, azok eltűnnek. Ilyenkor nincs más, csak vagy-vagy. Lehetséges, hogy a természetes kiválasztódás jó szó, hiszen aki nem tud lépést tartani a változással, annak befellegzett.

A forgatókönyv számtalan változáson ment keresztül az eredetihez képest, talán egyedül a kiindulópont maradt ugyanaz.

V. R.: Abban biztos voltam, hogy egy olyan család életén keresztül szeretném bemutatni az adás megszűnését, amely erőteljesen tévéfüggő. Amikor ezt a szálat már kibontottuk, akkor felütötte egy krimisebb vonal is a fejét, de úgy éreztem, hogy az más irányba terelné a cselekményt.

Ha jól emlékszem, más elképzelés is felmerült.

V. R.: Igen, volt egy Philip K. Dickes (a Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, a Terminátor, a Next és a Felejtés bére az ő könyvei alapján készült) sci-fis vonal, ahol az állami apparátus összeomlását akartuk bemutatni, amellyel a szereplőink közvetlen kapcsolatba kerültek, de ez se felelt meg igazán. Valahol a sci-fi, a krimi és a realista történet közé lőttük be a filmet. Volt olyan jelenetünk, amikor az internet még kicsit lélegzett, és a vakok hang alapján próbáltak információt leszedni, vagy az államapparátus egereket kínzott, mert azt gondolták, hogy ők állnak az egész összeomlás mögött, de ezeket végül mind elvetettük.

A képek elég statikusak. Miért választottátok ezt a fajta kifejezési módot?

V. R.: A Fekete kefére szintén jellemző volt ez a kicsit statikus, hideg és letisztult világ, és megállapodtunk, hogy ezt az utópista hangulatot is realistán ábrázoljuk, de utána Gergő teljesen szabad kezet kapott. Ettől kezdve az ő vizuális koncepciója érvényesült.

P. G.: Ez inkább egy műfaji, posztapokaliptikus katasztrófafilm, az ilyen filmeknek pedig többnyire elég egyforma az esztétikájuk. Nem szerettem volna kiégett autókat és Mad Max-szerű díszleteket (ezért sokat kellett harcolnom), bár a témához nyilván kézenfekvő lett volna. Számomra izgalmasabb úgy bemutatni a lepusztult világot, hogy a környezet ezt ellenpontozza. Az elmúlt tizenöt évig minden fotónak, amely körülvett minket (családi, utazási képek) volt egy saját esztétikája az analóg technikai paraméterekből adódóan. Tíz-tizenöt éve azonban történt egy hatalmas váltás, amikor a fotó digitalizálódott, a monitor pedig máshogy érzékeli a színeket, a fotók pixelekből állnak, tehát másfajta minőséget hordoznak. Ezt a nagyon pici különbséget próbáltam beépíteni a képekbe, hogy ne tűnjön fel, de mégis jelen legyen. Erősen megkomponáltuk a képeket, de nem tolakodó a technika, nincs túlvilágítva, túlmozogva, a helyszín és a cselekmény dominál. Ugyanakkor a minimalista, letisztult beállításokat személyes tárgyakkal oldottuk, amik megbontják a harmóniát, legyen szó akár egy zokniról vagy egy másképpen betolt asztalról. Ehhez a filmhez szerintem passzolt az a feszültség, hogy az emberek a szigorú rendben vesznek el, és nem feltétlenül fizikailag.

Nagyon speciális színvilággal rendelkezik a film, a hideg és éles színek uralják a vásznat.

P. G.: A színekkel is a digitális privát fotók esztétikáját akartam megjeleníteni, soha nincsenek elfényelve, hogy egyrészt reálisak és natúrak legyenek, ugyanakkor elemeltek is. A monitoron valahogy így jelennek meg a képek, hideg és éles kontúrokkal, markáns színekkel.

Hogyan esett Konstancára a választásotok?

V. R.: Azt rögtön tudtuk, hogy nem Budapesten szeretnénk forgatni, ugyanis ha ránézel egy képre, az azonnal kódolható, vagy túl sok pénzbe kerül a felismerhetetlenségig eltolni. Felmerültek olyan városok nevei, amelyeknek nincs kifejezett identitásuk, így Konstancáé is. Amikor levonultunk oda, számomra egyértelmű volt, hogy itt fogunk forgatni. Ha ránézel a tengerpartra vagy a családi házakra a Ceauşescu-lakótelepek mellett, még én is megzavarodom néha, hogy hol vagyunk. A tenger azért is fontos, mert nem akartam egy teljesen lepusztult, majdnem háborús övezetet, itt viszont még van remény, mert a halászat élelmet biztosít.

Ez dramaturgiai mankó?

P. G.: Az, de éppen azért, hogy a film állítására tudjunk koncentrálni, és ne azzal kelljen törődnünk, hogy akkor mi van, amikor már élelem sincs. Bár engem a tenger egyáltalán nem nyugtat meg.

1 . 2 . 3 . 4 . oldal