Nyomtatóbarát változat


Ozsda Erika

Fényképésznek született - Endrényi Egon, standfotós

kép megtekintése
Endrényi Egon

































kép megtekintése


































kép megtekintése


































kép megtekintése


































kép megtekintése


































kép megtekintése


































kép megtekintése


































kép megtekintése


































Gyerekkorában az édesapjától kapott egy Pajtás fényképezőgépet, amivel Tihanyban lefotózta a templomot. Azóta bejárta a világot, több milliószor exponált, de azt a képet még ma is ugyanonnan készítené el. „ Úgy születtem, hogy már tudtam, honnan kell fotót csinálni.” Endrényi Egon a fotográfus szakma minden ágát tanulta és művelte. Majdnem 40 éve standfotós. Több mint száz játékfilmben fényképezte a színészeket és a stábot. Köztük világsztárokat: Donald Sutherlandot, Matt Damont, Michael Yorkot, Anthony Hopkinst, Whoopy Goldberget, Heath Ledgert, Kim Basingert, Nicolas Cage-t, Robin Williamst, Stallonét, John Cusackot. Némelyikükkel nem könnyű az élet. INTERJÚ

Endrényi Egon: Apám nem akarta, hogy fényképész legyek, de én igen. Aztán azt mondta:” Ha ennyire akarod, csináld, de akkor te legyél a legjobb!”

Elmondhatjuk, hogy megvalósult a kérése. Hol tanult fotózni és hogyan került a
filmgyárba?


A FÉNYSZÖV-nél kezdtem a szakmát, Tamási Sándor fotóművésznél. Mindent meg akartam tudni a szakmáról, aminek aztán nagy hasznát vettem a forgatásokon és a tanításnál is. Volt ott riportrészleg, divatfotó, portréműterem. A mester nagyon jól tudott világítani! Szerettem vele a műteremben dolgozni és aktfotókat készíteni. Sanyi bácsinak sok modellje volt, egy idő után beengedett, hogy segítsek neki világítani. Megtanultam az összes alja munkát is, amit mindenki utált, például a negatív retust, úgy, hogy a karakter ne változzon. A magazinokban ma már nem ez a divat. A számítógépen ma is ugyanúgy csinálom, mint akkoriban, a pengével és a ceruzával. A filmgyárba úgy kerültem, hogy Sándor Pál filmjéhez kellett egy fotós. A Bohóc a falon volt az első közös munkánk. Egy zsákban rengeteg gépet, filmet, mindenfélét adtak a forgatáshoz. Elvittem az egészet Sanyi bácsihoz, hogy magyarázza el, mik ezek, mert ha nem tudom, kirúgnak. Másnap reggel azt mondták, olyan képet kell csinálni, ami alapján majd bemegy a filmre a néző. Palika akaratos ember, de a képekkel elégedett volt, így vitt a következő filmbe is. Zsombolyai János volt az operatőr, aki egy évben 4-5 filmet is csinált. Évekre ott ragadtam mellette, a Queen filmben is együtt dolgoztunk. Ő volt a rendező, én az együttest fényképeztem, mikor jöttek-mentek mindenfelé.
Nem volt egy közvetlen társaság, féltek mindenkitől, jaj, ez egy kommunista ország, nehogy
baj legyen… A Bohóc a falon után a fotóosztály vezetője megkérdezte, hogy tudok-e laborálni? Tudtam. Ott maradtam még három hónapig. Aztán azt mondta, hogy beszélt a még nagyobb királyokkal, és véglegesítenek, ha akarom. Nagyon örültem neki, Sanyi bácsi meg büszke volt rám.

Mi tetszett Önnek a standfotózásban?

A mozgókép soha nem érdekelt, csak az, hogy hogyan tudom én azt egy képben megcsinálni, amit ők a 150 méter filmre, le-fel, ide-oda kocsizó kamerákkal. Sokszor összetűzésbe kerültem az operatőrökkel, mert én máshonnan készítettem a fotót és emiatt úgy érezték, hogy semmibe veszem a képi látásukat. Fotósként óriási diplomáciai készséggel kell rendelkezni. Ki kell jönni a színésszel, a rendezővel, az operatőrrel, a világosítóval, aki ott áll a nagy lámpa mellett, és azt ismételgeti „öreg menj innen, nem férünk el”. Fontos, hogy jó barátságban legyek az első asszisztenssel, mert ő a király, ha valamit szeretnék, azt csak rajta keresztül tudom elérni. Neki persze már az első nap megígérem, hogy a legtöbb és legjobb kép róla készül majd. Mindig nagydarab pali voltam, így születtem 100 kg fölött, de próbálok észrevétlenül mozogni és mindenkivel jóban lenni. Egy idő után aztán lett egy kis problémám. Meguntam a „földanyának földanyja”, meg a hegesztőkről szóló filmeket Zsombolyaival, Simóval. Bacsó folyamatosan térdig érő sárban forgatott én meg szerettem volna látványos, kosztümös filmekben dolgozni. Volt a filmgyárnak egy nemzetközi stúdiója, ahol Inkey Tibor bácsi volt a fotós. Mikor nyugdíjba ment, kérdezték tőle, kit ajánlana maga helyett. Engem ajánlott. Bekerültem a nemzetközi stúdióba. Na, az aztán tetszett! Itt mindig más a rendező, új a producer, újra és újra be kell bizonyítanom, hogy tudok fotózni. A mai napig az első két hét azzal telik, hogy ezt meg kell mutatnom mindenkinek, utána már az ember azt csinál, amit akar. Én nem foglalkoznék mással, a filmgyártásból, ez az egyetlen, amit szeretek csinálni. Itt én vagyok a főnök, a törzsvendég, mindenki.

Mi a standfotós feladata?

Olyan képet kell készíteni, ami képes eladni a produkciót, megállja a helyét a magazinokban, ami alapján megnézik a filmet. Ezek reklámképek, néha megkomponált fotók. Általában a képek a filmkészítés során vagy esetleg utána beállítva születnek. Miután elolvasom a forgatókönyvet, látom, mi az, ami fontos, ezt megbeszélem a rendezővel is. Minden képet leexponálok, lehet, hogy használják, lehet, hogy nem, de ha a színész cigarettázik és műanyag pohárból iszik, azt is viszont látom valahol. Hetente egyszer szoktam leadni a képeket CD-n. Egy nap 4-5-600 kockát készítek. Ezeket este kiválogatom, és marad napi 3-400 jelenet és portré. A sajtóközpontban szelektálják őket, aszerint, hogy melyik szereplő, melyik fotón van rajta. Az a színész, akinek képkiválasztási joga, kap egy linket. 50 %-ban eldöntheti, hogy melyik kép kerülhet felhasználásra. Ez akkor is így volt, amikor az I Dreamed of Africa/ Afrikáról álmodom című filmben Kim Basingerről készítettem vagy ezer tekercs filmet. Ő se látta a képeket, mert elvitték Dél-Afrikából Hollywoodba előhívatni, én is csak négy-öt héttel később. Mikor azt kérdeztem a sajtófőnöktől, hogy van-e valami hír, azt mondta:”No news good news, a hírt nem fogod hallani, mert addigra már ki is rúgtak. És azt sose várd, hogy valaki megköszöni Neked, hogy jó képeket csináltál, azért szerződtettek.”

Kezdetben mikor készíthette a fényképeket? A jelenetek után?

A hetvenes évekig utószinkron volt, akkor még lehetett fotózni jelenet közben is. 1980-ban
John Huston nálunk forgatta a Victory/a Menekülés a győzelembe című filmet. Michael Caine és Sylvester Stallone volt a két főhős, meg Pelé. Ott már volt néha morgás, hogy miért nincs egy blimp – egy hangtompító doboz. A sajtófőnök szerzett nekem egyet Amerikából. Azóta is használom, nem megyek be úgy a set-be, a díszletbe, hogy a gép ne legyen benne a tokban.

Hogyan jött ki a sztárokkal ?

1974-ben a Sztrogoff Mihály volt az első külföldi munkám. A Stallone-film a kilencedik volt, ahol egy nap 20 tekercs fekete-fehéret és 20 tekercs színes negatívot meg diát készítettem. Le nem tettem a gépeket egész nap. Borzasztó sokat kellett fotózni, de a Stallone mégis azt mondta a sajtófőnöknek, hogy elégedetlen a fotóssal. Megkérdezte tőle, hogy rosszak a képek? Nem, a képek jók, - mondta, csak kevés készül rólam. „Hozd ide a fotósodat és ő annyit csinál rólad, amennyit szeretnél. Az én fotósomnak mindenkiről kell képet csinálnia” – mondta a sajtófőnök. De az már pénzbe került volna Stallonénak, így megelégedett azzal, amit én csináltam. 1996-ban forgattuk a Jakob the Liar/a Hazudós Jakab című filmet Robin Williamsszel, ő egy barátságos színész. A Columbia Pictures gyártotta a filmet, ahonnan egyszer jött egy levél a sajtófőnökhöz: „Nagyon jók a képek, Barbara” Persze, hogy jók, de ki az a Barbara?! Kiderült, hogy a kinti fotórészleg vezetője. A sajtófőnök egyszer hazament két hétre, és mikor visszajött azt mondta: „Te még ilyet nem láttál! Az egész Stúdió a te Robin Williams fotóddal van kiplakátozva.” Ősszel felhívott Barbara, hogy nyugdíjba megy, lesz egy kis ügynöksége, nem akarok-e neki dolgozni? Azóta ő kommendál ide-oda. Megszerzi a munkát, amit aztán szétoszt a 10-12 fotósa között.

Amikor nagy sztárokkal dolgozik, akkor pszichológusként is kell viselkednie?

Sokszor igen, de van, amikor azért nem fotózom, mert nem jó a világítás és szerencsétlenül néz ki a színésznő. Néha át kell világítanom egy fontos képhez, ami az operatőröknek persze nem tetszik. Volt még egy nehéz esetem: William Hurt, aki azt mondta, ne csak a díszletből, az erdőből is menjen ki a fotós! Sose tudtam meg, miért. Akárhányszor próbáltam fotózni, mindig elzavart. Minden nap sírva jöttem haza, de nem engedtek felmondani. Végül hosszú objektívekkel fotóztam a teherautóról, az aggregátor mögül, mindenhonnan. Egy reggel odajött hozzám: „Nem kéne nekünk beszélni? Láttam a fotókat, nagyon jók, de rólam miért nincs közeli? Na, van még négy nap, azt csinálsz, amit akarsz!” Az ilyen miért nem az első nap nézi meg a fotókat?! A másik hősöm, akivel összetűzésbe kerültem: Donald Sutherland. A Citizen X/ X polgártárs című film forgatásán kikötötte, hogy 500 méteren belül senki nem gyújthat rá…

…tudom, ott voltam a forgatáson, hallottam a stábtagokat: jön, vigyázzatok! Kicsit bosszantotta őket, mert Sutherland régebben napi két doboz cigarettát szívott.

Két éve a The Pillars of the Earth/ A katedrális forgatásán a sajtófőnök bemutatott a színészeknek. Mondtam Sutherlandnek, hogy mi már dolgoztunk együtt a Citizen X-ben.” „ Hát, annak már 15 éve, és Te még élsz? …Akkor tudod, hogy lehet fotózni. Na, mondd el.” – mint egy kisdiáknak. „Tudom, a próbán nem, mert akkor még nem vagy felöltözve, a felvétel alatt természetesen nem, felvétel után, meg majd a másik felvétel után.” „ Hát azt hogy?” „Úgy, ha vége van a felvételnek, akkor azt mondod, hogy majd a következő után.” Na, de már ő is megöregedett, így két felvétel alatt elviselt. Utána rám nézett, és jelezte, hogy kifelé. Külsőben, belsőben, mindenhol. Pont engem zavart el. Öt kamera vette! Dilis alak, de Ő a Színész, végül neki is tetszettek a képek.

Megkérheti a színészt, hogy ismételje meg a jelenetet?

Néha. Ben Kingsley azt mondta, hogy ő beöltözik, és már a próbán úgy játszik, ahogy a felvételen, de azt kéri, hogy forgatás közben ne fotózzak. Inkább utána újra eljátssza nekem. Igyekszem megcsinálni a képet a próbán, mert tudom, milyen rettenetes kínlódás a színésznek, hogy annyi mindenre kell koncentrálnia. Két kamerára, sőt egy dagadt palira, aki ugyan csöndesen settenkedik, de mégis csak ott van. Ez tényleg zavaró. A Robin Hoodban kis pökhendi gyerekek játszottak. Alájuk raktak mindent és úgy viselkedtek velük, mint a hat Oscar-díjas színészekkel. Mondtam nekik, szeretnék csinálni egy beállított fotót. „Áááh, most nem, majd holnap.” „Holnap én már nem jövök, akkor szevasztok!” John Cusack is nehéz ember, viszont Glenn Close hihetetlenül aranyos. Sokszor mondta: „Hozd a gépet és csináljunk néhány beállított fotót!” Volt neki is egy fényképezőgépe.

Értett is hozzá?

Igen. Néha előkapta, a stábot és a többi színészt fényképezte. Michael York felesége is imádott fotózni. Egy alkalommal Michael megmutatta az asszonynak az én képeimet és azt mondta: „Nézd meg ezeket, nem kéne ezt neked erőltetni!”. Azt hittem elsüllyedek, olyan kellemetlen volt, de jól esett. Matt Damonnal a Bourne-rejtélyben dolgoztam. Aranyos srác, mikor mondtam, gyere, csináljunk néhány fotót, mert jók a fények, jött, csinálta. Bármikor, bármit kérhettem.

A Lovagregény DVD-jén látható fotó Heath Ledgerről nagyon ismert. Ön készítette?

Igen. Irtó rendes fiú volt, kár érte... Viccből mindig mondta:„Te szegény abból a rohadt, kommunista országból jöttél, én meg Ausztráliából”. Mindent meg lehetett vele beszélni. Egyébként az összes színésszel valahogy zöld ágra lehet vergődni, csak türelem kell hozzá.

Meg kell figyelni, hogyan viselkedik, és ahhoz kell alkalmazkodni?

Látnom kell, hogy ő hogyan áll az egészhez. Két éve Anthony Hopkinsszal dolgoztam a The Rite/A rítus című filmben. Rómában, az első nap megkérdeztem, csinálhatok-e néhány képet jeleneten kívül? Persze, az nagyon fontos - válaszolta. Az a legfontosabb, hogy lássa a színészeket a néző. „Te honnan jöttél?”- kérdezte. „Magyarországról.” „Akkor gyere, üljünk le.” Egész nap dumáltunk! Azt mondja az asszisztens: „Te, Egon felejtsd már el a színészt, nem szólhatok neki állandóan, hogy jöjjön és hagyjon békén téged!” Anthony Hopkins intelligens ember, mindent tud Magyarországról, hogy mi történt 56-ban, 67-ben. Őt a felvételek alatt bármikor fotózhattam. Azt mondta: „Jön a feleségem, hozd el te is a tiédet, és menjünk el vacsorázni.” A szálloda portáján találkoztunk és elsétáltunk a Belgrád rakparton a görög étterembe. Nem volt vele testőr. Senki nem zaklatta, azt se tudták, ki sétál ott.

Ha sokat beszélget a sztárokkal, akkor bizalmas dolgokat is megtud róluk.

Én nem tudok semmit, nem hallok semmit! Hallgatok, mint a sír!

Gondolom, meglepi a külföldi színészeket, hogy itt nincs olyan nagy őrület irántuk.

Csak Nicolas Cage terjesztette, hogy egy lépést sem tud menni, mert állandóan rajta lógnak. Ez nem igaz! Járt mindenhová a gyerekével, és alig lehetett róluk fotókat látni. A Season of the Witch/Boszorkányvadászat című filmben azt mondta, nem fotózhatok felvétel közben. Pipa volt, mert Ron Perlman simán lejátszotta, aki rendes pasi, mondhatom barátom. Két Hellboy/Pokolfajzatban is dolgoztam vele. Sokszor a legócskább, 26. színész mondja, hogy „Most ne csinálj képet, mert zavar”. Akkor nem csinálok. Én rettenetesen alázatos vagyok, nem létezik, hogy nagyképűen vagy pökhendien viselkednék bárkivel is. Még akkor se, ha látom, hogy kevésbé ügyes vagy tehetséges az illető. Az iskolában is azt tanítom, hogy mindig alázattal kell közeledni a feladathoz.

A színész megérti, hogy a stáb is azért dolgozik, hogy a film még jobb legyen?

Csak azt érti, semmi mást. Hogy meg kell csinálni a filmet, lehetőleg úgy, hogy a stáb szeresse, és ne köpködéssel tegyék meg azt, amit kér. Akik egyébként mindent megcsinálnak, csakhogy a színész elégedett legyen. Nekem mindig a film a lényeg. Még Sutherland se olyan nehéz pali, vannak hülyeségei, de aztán amikor már mindenki ott ugrál, dúl-fúl, őrjöng, akkor kinéz rád és kacsint egyet. Néha nehéz eligazodni rajtuk. A kelet európai színész, az rettenetesen alázatos. Úgy érzi, neki nagy megtiszteltetés, hogy abban a filmben dolgozhat és igyekszik kedves lenni. Maia Morgenstern is nagyon alázatos volt a Mansfeldben.

Kim Basinger jó alany volt?

Nehéz volt, mert utálta az állatokat. Afrikában, az egyik jelenetben a nyakába kellett tekerni egy óriási pitont. Hetekig tolta a fotózást, rettegett tőle. Félt a napsütéstől is. Ahogy kijött a lakókocsiból fölé tettek egy napernyőt, és az egész nap fölötte volt. A fotózást sem szerette igazán. Komisz volt, de végül mindig elkészült a kép. Nagy színészek az ügynökségtől vagy tőlem szoktak rendelni 100-200 fotót, amit a stábtagoknak osztogatnak. Megkértem Kim öltöztetőjét, hogy nekem is írasson alá egy képet. Azt írta: „Kedves Egon, (hm, még a nevemet is tudja) a többi fotót nem láttam, de ez a kép gyönyörű, tetszik nekem. Köszönöm szépen.” Nagyon örültem, amikor a weboldalán megláttam a fotóm. Még most is rajta van. A Kilenc és fél hét című film óta nem találtam olyan pasast, aki ne lett volna szerelmes belé, pedig akkor még egy tízessel fiatalabb volt. A férje, Alec Baldwin, viszont nem volt szimpatikus. Gyűlöltem a palit. Kijött a forgatásra a három éves kislánnyal és azt mondta, „Elvágom a torkod, ha lefényképezel minket!” Én nem magamnak akartam, gondoltam jó lesz majd a „publicity”-be.

A plakátok is az Ön fotóiból készülnek?

Néha. A plakátfotósok Hollywood maffiarészlege, a fotós team napi dohánya 30-40 ezer dollár! A Kim Basinger forgatásra jött egy négyfős társaság, világosítók, asszisztens, meg a fotós. Ott voltak egy hétig Afrikában és egy napig fényképezték a nőt. Végül az én képem
került a poszterra! Természetesen pénzt nem kaptam érte. Mondták, hogy kaphattam volna 10 ezer dollárt, de a szerződésemben az állt, hogy ők a fotókat bármilyen célra felhasználhatják...

Befolyásolja, hogy elvállalja-e a munkát, hogy miről szól a forgatókönyv?

Nem, az mindegy. Soha semmit nem utasítottam vissza, de hidegben nem dolgozom. Afrikában bármikor, bárhol forgatok. A Bourne-rejtély úgy kezdődik, hogy a pasast zuhogó esőben kihalásszák a tengerből a halászhajóra. Azt mondták, 35-en férnek föl a stábból a bárkára. Én nagyon hátráltam,...de minden nap ki kellett hajózni. A Hellboyban végigfotóztam a négy órát, míg a szereplőre rárakták a maszkot. Odamentem reggel 3-kor és öt percenként lőttem egy képet. Akciójelenetnél sem szaladgálok végig. Megpróbálok elhelyezkedni azon a ponton, ahol az esemény történik, ahol két autó összeütközik, felborul, felrobban, kirepül. A fotó szempontjából az akciójelenetnél csak az akció érdekes.

Biztos van olyan pillanat, amikor nem illik, nem szabad fotózni. Szexjelenetnél lehet?

Van, amikor kell! A Sylvia Kristel filmben azt mondta a producer: „Hogy mit nem csinálsz?! Erről szól a film!” Ha meg nem akarják, akkor nem fotózok, hacsak nem arról szól a történet, de akkor a színész is tudja, hogy mit írt alá.

Melyik film forgatásán használt először digitális gépet?

2003-ban, Andrej Koncsalovszkij rendezte a The Lion in Winter/Az oroszlán télen című filmet, amiben Glenn Close játszott. Akkor kérdezte először a producer, hogy van-e digitális gépem, mert nem tud pénzt adni filmre és előhívásra. Gulyás Budától vettem az első digi gépemet. Kértem, mutassa meg, hogyan működik, de azt mondta, akinek van szeme az ezzel is tud dolgozni. Zsigmond Vilmosnak volt igaza. Digitális kamerával forgatott, amikor megkérdeztem, tőle:”Neked nem hiányzik a film?” „De igen, az a kerregés egy kicsit, de a keresőben ugyanazt látom.” A digitális gép annyiból jobb, hogy rögtön látom, mit csináltam, De én utálom. Engem csak addig érdekel a kép, amíg nézek át a keresőn. Megőrülök, míg nem tudom megcsinálni a képet! Utána már egyáltalán nem érdekel. Ezért nincs kiállításom se. Budaörsön, az alapítványi iskolában is azt tanítom, hogy soha ne csináljunk egy kockát, inkább hármat. Ha bizonytalanok vagyunk, akkor tizenhármat. Már nem kerül pénzbe. A minimális követelmény, hogy technikailag jó legyen a kép, mint régen 1-36-ig tökéletesnek kellett lennie.

Kiválasztotta már a tanítványai közül a leendő standfotóst?

Nem. Van, amelyik ügyes, van, amelyik úgy érzi, hogy az, van, amelyiknek az anyukája mondta, de olyannal még nem találkoztam, amelyiknek én mondtam volna, hogy ügyes.

De volt egy tanítványa, akit elvitt magával segédnek!

Igen, Szabó Adriennt. Ő olyan típus, mint én voltam fiatal koromban – talpraesett és vagány. A Réder Gyuriból is lett valaki. Azóta is azt mondja, hogy:” Én Egontól tanultam világítani”. De Gyuri mégiscsak operatőr, nem egy fotós, mint én.

A magyar operatőrök világhíresek. A magyar fotósok is?

Szipál Márton milyen híres, azt’ mégis hazajött. Illés Gyuri bácsi azt mondta: „Én rátok vagyok a legbüszkébb, rád és a Sutyira/ Koltai Lajosra, mert ti innen értétek el, amit elértetek, a többiek onnan. Zsigmond Vili, Kovács Laci és a többiek kinn lettek híresek.”

A családját is fényképezi?

Nincs hozzá türelmem. Nyaralásról van kép, mert a haverok mindig készítettek a gyerekekről. Most is kértek, hogy egy barátom fiának az esküvőjén fotózzak. Nem létezik! Soha nem vállaltam ilyesmit. Szeretek műteremben bevilágítani képeket. Nagy álmom, hogy egy befektető újra megnyitja a FÉNYSZÖV műtermet és odahív dolgozni.

Otthagyná a filmeket?!

Abban a percben! Ezt még rettenetes kimondani… Most is nagyon szeretek világítani. Tanítom a gyerekeknek is. „Tanár úr, megint világítunk?!” „ Hogyhogy megint?! Még csak 16 hete!” A fényképezés digitális részét nem szeretem, analóg fotózást tanítok, világítást, kamerákat, tárgy-, reklám-, műszaki fotót, reprodukciót. Azt tanítom, hogy a képet úgy kell megkomponálni, bevilágítani, mint régen az analóg gép használatkor. Annak ott és akkor kell tökéletesnek lennie! Azt tanultam, hogy a negatívra úgy kell komponálni, hogy azon ne kelljen javítani. A gyerekektől is ezt várom el. A digitális technikának sok előnye van, rengeteg kreatív lehetőség rejlik benne, de ha egy kép nincs tökéletesen megcsinálva, akkor nincs mit behívni a számítógépbe.

Mikor jó egy kép?

Nekem akkor, ha visszaadja azt a 150 métert, amiről az elején beszéltünk. El szoktam menni a Word Press kiállításra, hogy lássam változik-e valami. De nem változik semmi. Az a kép jó, amit Robert Capa csinált a háborúban, ahol folyik a vér vagy fogja az anya a fiát, mint a Pieta. Ma már nem kell annyi fotó a forgatásokon, mert mindenhol kevesebben járnak moziba. A nagy színészek átvándorolnak a TV filmekbe, azok forgatásán meg nem kell minden nap ott lenni. De az kinn nem divat, csak itt, hogy majd aki a forgatáson arra jár, a sofőr vagy a hivatalsegéd, az lefotózza a jelenetet. Ha kevesebb kép is kell, a minőséget nem adják lejjebb. De ez engem már nem érdekel, még fotózok néhány évig, utána már nem csinálom.

El tudja képzelni, hogy nem lesz gép a kezében?!

Egyszer elmentem a családdal nyaralni és nem vittem a gépet, mert előtte 250 napot dolgoztam egyfolytában. A gyerektől már a második nap elvettem a Smenáját. Csak nem tudtam megállni! Mindig van nálam egy kis Leica, de már csak akkor fényképezek, ha valami igazán érdekel. Nemrég azt kérdezte a haverom:”Fater, mi lesz, ha egyszer nem hívnak?” Mondtam: „Az nem úgy lesz. Hívnak majd, de már én nem megyek.”

Van még valaki, akit nagyon szeretne lefényképezni?

Mindig megoldotta az élet: Kim Basingert is elém hozta - tálcán. Nagyon csinos volt, nem volt kedves, de fair volt. A Mata Hariban Sylvia Kristel volt a női, Christopher Cazenove pedig a férfi főszereplő, vele 25 évvel később a Lovagregényben találkoztunk újra Prágában. Volt valahol egy fekete-fehér fotóm róla a Sylvia Kristel filmből, gondoltam elviszem neki. Mutatom a fotót, nézi, nézi: ki ez? Mondom, „Te!” Erre körbehordozta a stábban, hogy nézzétek, ez én vagyok, így néztem ki régen!! Az Anna Kareninában Jacqueline Bisset játszott. Robert Duvallt a Sztálin című filmben fotóztam, Maximilian Schell játszotta Lenint. Négy filmben dolgoztam Michael Yorkkal, háromszor Max von Sydow-val. Szoktam mondani, hogy csak annyi egy forintosom lenne, ahány tekercs filmet ellőttem… Addig fogok fényképezni, amíg úgy érzem, bírom a régi tempót, ha nem akkor nem megyek többé. Minden megvolt, mindent megcsináltam. Már nem kell semmi, nem vágyom semmire.

2013. május


1 . oldal