Nyomtatóbarát változat


Palotai János

A figuráns és a rajzfilmfigurák. Mérlegen a 40 éves kecskeméti rajzfilmstúdió – Mikulás Ferenc

kép megtekintése
Mikulás Ferenc az idei KAFF-megnyitón

kép megtekintése
A háttérben jobra a Miron-villa - és a "terep"

kép megtekintése
Matolcsy György és Mikulás Ferec 40 éve

kép megtekintése
Első stúdió. 1971

kép megtekintése
Építik stúdiójukat

kép megtekintése
„Elsőfilmesek” a Horizont moziban: Horváth Mária, Molnár Péter, Hegyi Füstös László, Tóth Pál

kép megtekintése
Luc Degryse átveszi a díjat

kép megtekintése
”Lépésről lépésre alakítottuk..”

kép megtekintése
Vécsy Vera és Nagy Lajos munkamegbeszélése

kép megtekintése
„30 évesek lettünk...”

kép megtekintése
Másképp látják a világot

kép megtekintése
Az "életre keltés időszaka". Polyák Sándor operatőr

kép megtekintése
Neuberger Gizella és Mikulás Ferenc

kép megtekintése
Szoboszlay Péter és Gulyás Kis Ágnes a jövő rajzfilmeseivel

kép megtekintése
A stúdió régi épülete - a majdani Magyar Animáció Háza

kép megtekintése
Mikulás Ferenc 70 éves

kép megtekintése
A 2. KAFF 1988. Geri István, John Halas, Horváth Domokos, Gajdócsi István, Matolcsy György, Mikulás Ferenc

kép megtekintése
Az életműdíjas "krónikás": Dizseri Eszter és Mikulás Ferenc

kép megtekintése
Jankovics Marcell, idei életmű-kiállításán, Iványi Bitter Brigitta kurátorral

kép megtekintése
Jurij Norstein fát ültet

kép megtekintése
Priít Parn

kép megtekintése
Jan Svankmajer cseh animációművész a KAFF-on

kép megtekintése
Paul Driessen holland animációművész

kép megtekintése
A 6. Kaff. Vécsy Vera és Mikulás Ferenc

kép megtekintése
Az idei fődíjas: Illés István

kép megtekintése
Giannalberto Bendazzi, olasz filmtörténész

kép megtekintése
A fesztivál diákzsürije a Jankovics-kiállításon

Kapcsolódó linkek:
Jankovics-elemző-képtár
A KAFF-ok története plakátokban
Fesztiválbeszámoló az idei KAFF-ról
Világhírű magyarok az animáció korai történetében
Világhírű magyarok II.rész
Szoboszlay Péter- vizuális elemzés

A kecskeméti animációs fesztivál emblémáján a kecske – a város címerállata – feje idén mérleget formázott. A 10. alkalom a kettős mérlegkészítésre is jó lehetőség: a hátteret adó rajzfilmstúdió 40 éves lett. Mikulás Ferenc stúdióvezetővel arról beszélgetünk, hogy mi kerül a mérleg serpenyőibe: 96 egyedi film, 20 sorozat,100-nál több hazai és nemzetközi díj. ÉLETMŰINTERJÚ

Mikulás 1940-ben született Kaposvárott, fiatalon kezdett a stúdió „gründolásához”, bár szakmai karrierjének kezdete nem sok jóval biztatott. Életét csaknem derékba törte, hogy kunszentmiklósi gimnazistaként 56 okán kitiltják a városból, nem mehet egyetemre. Földmérő figuránsként járja az országot. A büntetőszázad után a kecskeméti Térképészeti Hivatalban helyezkedik el, így a Miron villa akkor egyszerű építészeti tereptárgyat jelent számára. A film iránti érdeklődése a megyei stúdióba vezeti. Itt veszi hírét, hogy a Pannónia Filmstúdió helyi műterem nyitását tervezi. Jelentkezik, és a stúdióvezető Matolcsy György őt bízza meg a vezetéssel. Az 1971-es „alapítólevél” a Pannónia és Bács megye együttműködéséről szólt. A Gajdócsi-korszakban vagyunk, amikor Kecskemét kulturális központtá vált. A kor tempójához képest viszonylag gyors egymásutánban megnyílt a Kodály Intézet, a Naiv Művészet Múzeuma, a Kerámia Stúdió, majd később a Fotográfiai Múzeum.
A stúdió első műterme egy tornácos udvarház a Kölcsey utcában. Kiselejtezett rajzasztalon, a helyi filmstúdiótól kölcsönzött vágóasztalon és kamerával dolgoztak. Amikor a szó igazi értelmében a „nyakukba szakadt az ég”, azaz a mennyezet, új helyet kellett keresni. A felajánlott Miron villa kicsinek bizonyul, így Mikulás építkezni kezd: házat és csapatot egyaránt. Művészeti iskolákban, rajzversenyeken keresik a tehetségeket, továbbképzéseket tartanak a munkatársaknak. Közben bedolgoznak az Egér a Marson koprodukcióba (1975), de a Vízipók (1977) már önálló szériájuk. Ezután jön az első szerzői film, Hegyi Füstös László Regölése (1978). 1981-ben megtörténik a stúdió bemutatkozása Budapesten, és 1982-ben Ottawában megszületik az első nemzetközi siker: Horváth Mária Az éjszaka csodáival díjat nyer. Mikulás Ferenc így emlékszik erre:

A kecskeméti stúdió négy évtizedének megítélése nem az én tisztem. Talán hosszabb idő és nagyobb objektivitás kell egy műhely tárgyilagos vizsgálatához. Én csupán mint társutas számolhatok be az 1970-től kezdődő élményeimről, tapasztalataimról, hosszúnak látszó, de rövidként megélt utazásomról.

Furcsa módon nem annyira az egyes filmek története, inkább a születésük emberi viszonylatai maradtak meg bennem. Úgy is mondhatom, hogy mindig fontosabb volt számomra egy munkatárs helyzete, sorsa, élete, mint a film, amit készített. Talán ez adta meg a lehetőséget számára, hogy őszinte filmet alkosson – ami lehetett jó vagy kevésbé jó.
Az alapítástól napjainkig folyamatos küzdéssel teltek a napjaim. Meg kellett teremteni a személyi és tárgyi feltételeket az induláshoz, törődni a Kecskemétre költözött, ide hívott fiatalok egzisztenciájával, jó oktatókat találni munkatársak képzéséhez és továbbképzéséhez, gondoskodni a folyamatos munkaellátásról, és nem utolsósorban elfogadtatni magunkat, a vidéket Budapesttel (a Magyar Televízióval).
Nem volt könnyű külföldi kapcsolatokat kiépíteni, a technológiát fejleszteni ahhoz, hogy megfeleljünk a külföldi igényeknek.

Hogyan sikerült ezt mégis elérni? Melyek voltak a fejlesztés fontosabb állomásai?

A Soros Alapítvány támogatásával indított nemzetközi ösztöndíjrendszerünk, amit külföldi fesztiválokon hirdettünk, fontos kapcsolatokat és ösztöndíjasokat hozott. Ők munkákat is szereztek, pl. Svájcból, vagy a bécsi Magyar Intézetben történt vetítés után Ausztriából, és ehhez jött még, amit a Pannónia átadott.
Sokat jelentettek a fesztiválokon történt személyes találkozások is. Hirosimában Jean-Francois Laguionie-nak bemutattam Szilágyi Varga Zolit, akivel kialakult egy hosszabb távú együttműködés. (A francia rendező már ekkor annecy-i és cannes-i nagydíjas volt A kisasszony és a csellista (1968), illetve az Átevezés az Atlanti-óceánon (1978) című rajzfilmjéért.) Közös filmjük a Majmok kastélya, majd a franciákkal együtt csinálta Verne regényéből az Utazás a Föld középpontja felé című filmet is. Egyik kapcsolat hozta a másikat, akár úgy is, hogy a külföldre menő kolléga ajánlja a stúdiót. Tóth Laci révén német megrendelés született, Tóth Pali pedig belga munkát közvetített. Ezek a feladatok hoztak fel bennünket: lépést kellett tartanunk a külfölddel, hogy kompatibilisek legyünk. A külföldi munkák magasabb díjából tudtuk fejleszteni az eszközöket, szoftvereket vásároltunk.
Az ösztöndíjrendszer eredményességét jól mutatja a belga Luc Degryse esete, aki több hónapos ittléte alatt elkészítette a szerzői filmjét, ami abban az évben elnyerte a magyar kritikusok díját (Souvenir, 1987).

Van egy másik érzés, amely végigkövette a pályámat. Annak a tudata, hogy a Pannónia Kecskeméti Műterme az enyém, amit erősített a tapasztalat, hogy munkatársaim közül többen hasonlóan éreztek. Ők is azt vallották, hogy az övék, tehát mindannyian úgy gondoltuk, hogy a miénk.
1970-ben még csak egy gondolat volt a stúdió. Lépésről lépésre alakítottuk az elképzeléseket valósággá, egy igazi stúdióvá (1979–82), amit aztán lassan belaktunk, az otthonunkká vált. Így a rendszerváltás után az állami rész megvásárlása már csak formális tulajdonszerzés volt a 35 munkatársam számára (1991).

Lett volna más vevő?

A Disney Stúdiónak volt olyan elképzelése, hogy itt alakítják ki az európai műhelyüket. Jöttek amerikai kockázati tőkebefektetők, ajánlották, hozzunk létre közös részvénytársaságot. Hamar kiderült, hogy nem érdekük a filmkészítés, csak a haszonszerzés. Még cukorgyári részesedést is kínáltak, cserébe a stúdióból való részesedésért. Jött hazai tévés „vállalkozó”, a Linda-sorozat rajzi változatára akart stúdiót építeni Kiskunfélegyházán; egy Ausztráliából visszatérő magyar pedig itt a városban kívánt új stúdióban animációkat készíteni. Mindketten a kollegáinkat csábították, de egyikből sem lett semmi.

Kezdettől fogva azt képzeltem, hogy a stúdió nem Kecskeméten van, hanem ott van az egész országban, Európában, sőt a világ egy pontján. Ma úgy mondhatom, egyfajta globális szemléletet képviseltünk azzal, hogy tudni akartunk mindenről: milyen filmek készültek régen és most, itthon és külföldön. Kecskemétről is az egészhez kell mérni magunkat. Ezért építettem be olyan ösztönzőket, mint a nemzetközi ösztöndíjrendszer, ezért csináltam presztízskérdést abból, hogy a munkatársaim eljussanak a fesztiválokra, amiből később szervesen következett a kecskeméti animációs filmfesztivál megrendezése.

Mit jelentett a stúdió vezetése számodra? Menedzseri munkát, értékteremtést és értékmentést, vagy valami mást?

Én ezt szolgálatnak tekintem: a tehetséges kollégáimat akarom helyzetbe hozni. Ezt lehet kulturális menedzsmentnek nevezni, ahol természetes elvárás az értékteremtés. Ismered a stúdió filmjeit: nem mentünk a könnyebb ellenállás felé soha. Nem vállaltunk fel minőségi romlást hozó, bár jól fizető külföldi munkát. (Aki pénzt akart keresni, az elment.) Hasonlóan gondolkodó kollégák körében nem kellett erőltetni a minőségi filmkészítést.
Olyanok vettek körül, akikre számíthattam: Horváth Mari esztétikai értékítéletében kezdettől fogva megbízhattam, ahogy Vécsy Verában is a gazdasági, gyártási kérdésekben. Másokat is említhetnék. Nagyrészt nekik köszönhető a stúdió sorsának alakulása, az, hogy ez nemcsak munkahelyünk, hanem otthonunk is volt. (Előfordult, hogy két kollégát meghívtak külföldre, de munkájuk miatt nem mentek el, maguk helyett másokat javasoltak.) Egymás segítése barátságokat hozott létre, születésnapokat ünnepeltünk, Mikulás napján ajándékoztunk: mi régóta csináljuk, amit ma csapatépítésnek neveznek. Én nem olyan vezető vagyok, aki a három lépés távolságot megköveteli, hanem inkább első az egyenlők között, s esetenként szülői szerepet is be kellett töltenem.

Láttam, hogy a munkánk nem alanyi művészet, nem egy festő vagy egy költő magánügye. A filmeket az emberek közös pénzéből készítjük. Ezért feladatainkat ezzel a felelősséggel kell teljesítenünk. Olyan eszköz birtokában vagyunk, amivel nagyon sok emberhez tudunk valamit közvetíteni, jót vagy rosszat, nemcsak Magyarországon, de külföldön is.

Az is világossá vált számomra, hogy 1945 után sok olyan érték pusztult el, amit meg kellett volna őrizni.

Mire gondolsz?

A népművészetre, a civil szervezetekre és a polgári értékrendre. Felelősségünk van ezek mentésében, korszerű formában való megtartásában és továbbadásában.

Volt-e valami, ami e mozgásban gátolt, bénított benneteket?

A Pannónia Filmstúdió nem kényeztetett el bennünket. Nem voltak folyamatos megrendelések, nem volt megfelelő infrastruktúra, nem voltak korszerű eszközeink. Muszáj volt kreatívnak lennünk, ami később természetesen előnyünkre vált. A politikai és gazdasági rendszerváltozás számunkra nem hozott igazán új helyzetet, nehezen megoldható feladatot. Már előtte is több lábon kellett állnunk, külföldről kellett munkát szereznünk.

Arra is hamar rá kellett jönnöm, hogy alkotó emberek társaságát vezetni igazán különleges feladat. Nagyon sok művész, mint tudjuk, egyéni gondolkodású, másképp látja a világot, mint az átlagember, ezért tud valami sajátosan újat alkotni. Ebben a körben egy autokrata vezető kudarcra van ítélve: legfeljebb rövid távon lehet sikeres. A gondot csak fokozza, ha több, szuverén alkotó dolgozik együtt. Őket csak szelíd terelgetéssel lehet irányítani.
Úgy is mondhatom, hogy a stúdióban mindenki azt csinált, amit akart, de az volt a szerencsém, hogy mindenki jó filmet akart, és – majdnem mindenki – másnak, a kollégájának is jót akart.

Voltak nehéz időszakaink. De neveltetésem, valamint magánéletem kudarca is arra tanított, hogy nem problémák vannak, hanem helyzetek, amiket meg kell oldani. Így néha egy rossz szituáció egy új, a korábbinál jobb pálya kiindulási pontja is lehet. A Magyar Népmesék rajzfilmsorozat születéséhez nagyban hozzájárult, hogy egyetem helyett csavarognom kellett az országban, figuráns voltam a térképkészítőknél. Láttam, hogy mi történik a parasztpolgár falvakban, milyen pusztítást végez a szocializmus.
Amikor elkészült a műtermünk, nem volt forgatókönyvírónk. A szakemberhiányból adódott az a felfedezés, hogy a népmesék „irodalmi könyvei” már készen vannak.
Az említett előzményekből magától értetődően következik, hogy mi készítettünk filmet a regölésről, az avarok életéről, a sámánizmusról és a székesfehérvári romkertről. László Gyula régészprofesszor illusztrációja alapján filmesítettük meg Arany János Rege a csodaszarvasról című versét, és itt készült a Mondák a magyar történelemből vagy a Mesék Mátyás királyról-sorozat is.

Ez volt az a bizonyos kecskeméti „hozzáadott érték”? A népi kultúra „beemelése” a művészetbe?

A városi, polgári kultúrát is felhasználtuk a 100 éve történt-sorozatban, amelyet szintén én javasoltam, mint az előzőket, ahogy a modern mesét Leó és Fredről vagy a Négyszögletű kerek erdőről.
A szocializmusban nemcsak a költőket, írókat, hanem a filmeseket is irritálták a társadalmi viszonyok. Ezek a problémák néha rendszertől független, általános emberi, közösségi problémák voltak, amelyek sajátos magyar megjelenésével nap mint nap találkoztunk.
Volt, aki egy házmester monológjában a hétköznapi fasizmust látta (Szoboszlay Péter: Rend a házban), vagy azt, hogy a gyávaság egy bizonyos ponton agresszivitásba csap át (Szoboszlay Péter: Hé, te! ), vagy azt, hogy a közhatalomtól retteghetünk is (Szoboszlay Péter: Megmutatom messziről). Irritáló volt az is, hogy a nyilvános statisztikai adatok „lakkozva” vannak, amiről Hegyi Füstös László készített filmet: Statisztikai zsebkönyv.

Milyen innovatív megoldásokra emlékszel?

Elsősorban a képzőművészet területéről érkeztek a munkatársaim. Élt bennük a vágy, hogy ne csak tartalomban, hanem formában is újítsanak. Az első sikeres filmjeink mind kísérleti filmek voltak, amelyekben minden (tárgy) mozgott: a kavicsok, fények, színek – mint Molnár Péter Majd a tisztáson című filmjében vagy Háy Ági gyurmáiban. Ez a minden megmozgatásának, a dolgok életre keltésének, a teremtés eufóriájának időszaka volt.

Munkatársaim korán felfedezték, hogy az animációban az időt nemcsak zsugorításra, hanem bővítésre is lehet használni. Horváth Mária és főleg Tóth Pál a Leo és Fred-sorozatban olyan mikromozgásokat, pillanatokat nagyított fel, amelyek korábban az animációra nem voltak jellemzőek, de fontos érzéseket és érzelmeket indukáltak.
Gyermeksorozataink, pl. a Vízipók révén jutottunk arra a felfedezésre, hogy egy rajzfilm figuráinak külső rútsága nem zárja ki a belső szépségüket, így epizódról epizódra egyre szeretetre méltóbbá válhatnak. Az antropomorfizálással pedig jobban megőrizhető egy-egy állat jellemzője, mint ahogy azt korábban – elsősorban – a külföldi rajzfilmekben láttuk.

Az eddig elmondottakból talán az is kiderül, hogy új stúdiónkat hosszú távra terveztük. Olyan dolgokba fektettünk munkát és pénzt, amelyeknek hosszú a megtérülési idejük. Például a stúdió emeleti részének megépítése, a vendégszobák kialakítása, a korszerű eszközök, programok vásárlása a nagyobb külföldi koprodukcióknál és szolgáltatásoknál hasznosult igazán.
A Magyar Televízió számára készített sorozatoknál koprodukciós partnerek voltunk, ami lehetővé teszi, hogy a jogdíjakból és a másodlagos értékesítésből napjainkban is legyen bevételünk.
Filmjeink fesztiválra küldése – a Filmunió helyett – nem kevés kiadással jár, de többször előfordult, hogy egy fesztiválsiker koprodukciót vagy gyártási megrendelést hozott.

Hogyan keresitek a kiutat a jelenlegi válságból?

Ma Magyarországon rajtunk kívül nincs más ilyen jellegű stúdió. Az állami tulajdonban (Pannónia) vagy külföldi tulajdonban (Loonland, Varga Stúdió) lévő stúdiók megszűntek.
A nálunk dolgozó tapasztalt rendezők: Gémes József, Richly Zsolt, Orosz István, Szoboszlay Péter, Szilágyi Varga Zoltán, Horváth Mari, Neuberger Gizella, Ulrich Gábor, Nagy Lajos mellett megjelent a második sikeres generáció: Kiss Andrea, Szoboszlay Eszter, Tóth-Pócs Judit, Tóth Roland, Tóth-Pócs Roland stb. személyében. Azok, akik negyven év alatt elmentek tőlünk külföldre vagy más stúdióhoz, nem alkotói munkakörben voltak, és a magasabb jövedelem reményében távoztak.
Napjainkban az oktatás hiányosságaival küszködünk: nincs animátor-, karakteranimátor-képzés, ezért külföldről kell hozni animátorokat. Pl. a Kells titka koprodukcióhoz négy animátorra volt szükség. Tőlünk Nagy Lajos jár a MOME-re tanítani. Drága tanfolyamok vannak, amelyekhez kollégák adják a nevüket, és sikerrel kecsegtetnek, de amikor a végzettek munkára jelentkeznek, kiderül, hogy használhatatlanok.

Időközben a kétdimenziós animációs filmek mellett elkezdtük a 3D-s filmek készítését is: Bíborcsiga, A négyszögletű kerek erdő, Gondolatok a pincében. Korszerű internetes hálózatunk révén a világ bármely pontján lévő stúdióval vagy stúdiókkal párhuzamosan tudunk dolgozni egy-egy nagy produkción. Korábban az ír Cartoon Saloonnal így készült Tomm Moore egész estése, a Kells titka, ami két éve Kecskemét város díját nyerte, és Oscarra jelölték. Majd az Oscar-díjas Fernando Truebával (Belle epoque) és a Mariscal studióval dolgoztunk együtt a Chico és Rita című filmen, ami idén a nemzetközi versenyben a diákzsűri díját nyerte el.

Ha az eddig leírtakat a magyarországi filmszakma helyzetéhez viszonyítjuk, akkor érezhető igazán, hogy milyen erőfeszítésekkel, elszántsággal és szívóssággal kell megélnünk a mindennapjainkat. A rendszerváltozás óta, 20 éve a Magyar Televízióval nem sikerült semmilyen együttműködést kialakítanunk, és ez nem rajtunk múlott. A Magyar Mozgókép Közalapítvány a magyar animáció nemzetközi elismertsége ellenére az egész filmszakmára fordítható összeg csupán 5-6%-át adta az egész magyar animációnak (!!).

A jövőt sem látom rózsásnak. Úgy tűnik, valami miatt a kultúra elveszíti fontosságát. Ezért is szeretnénk az egykori műtermünkből létrehozni a Magyar Animáció Házát, ahol a technikatörténet mellett bemutatnánk az örökség hordozóit, azokat az itthon és külföldön tevékenykedő „nagyokat”, Macskássytól John Halasig és tovább, akiket ott jobban megbecsülnek. Az épület és a régi eszközök megvannak – ehhez is a pénz hiányzik. A televíziók és a filmszakma finanszírozásának átszervezését éljük. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Nem temetünk, csak egy jókedvű örmény temetéséről csinálunk filmet most koprodukcióban. Ennek forgatókönyvére kapott nagydíjat Szilágyi Varga Zoltán 2005-ben Annecyben.

Hét évtizeddel a hátam mögött azt tapasztaltam, hogy az energia megmaradásának törvénye a szellemi energiára is vonatkozik.
Erre példa a múlt századelő kecskeméti polgármestere, Kada Elek – az „első animátor” –, aki a nagybányai iskolából kirajzó „neókat”, Iványi Grünwald Bélát idehozta, felépítette a művésztelepet. Majd Iványitól Révész Imre vette át a stafétát, felfogadta a Képzőművészeti Főiskolát frissen végzett Mátis Kálmánt, aki a festészet mellett érdeklődött a fotó és a film iránt is. Készített animációs filmeket, 1942-ben Londonban díjat is nyert a cserkészekről készült munkájával. Matolcsy – kecskeméti lévén – tudott róla, gondolta, van nyoma, hagyománya az animációnak a városban. Mátis halálával ez a dolog megszűnt, de az ötletet ő adta, így jött létre a stúdió, annak a szellemi energiafolyamatnak részeként, ami létrehozta a Művésztelepet. Én ugyan 71 éves vagyok [akkor ez a hét évtized a szakmában erős költői túlzás], de remélem, ez a folyamat továbbmegy.

2008-ban produceri munkádért Balázs Béla-díjat kaptál. Feltehetően a fesztiválszervező tevékenységedért is. Tegyük akkor mérlegre a 10 fesztivált.

Miért csinálom a fesztivált? Elsősorban magam miatt. Én attól érzem jól magam, ha valami olyat csinálok, amitől a körülöttem lévő embereknek is jó a hangulatuk, talán még boldognak is érzik magukat. Erre a legalkalmasabb talán az ünnep, legyen az családi, vallási vagy nemzeti ünnep. De egy művész számára a szakma ünnepnapjai is fontosak, amit mi a szó eredeti értelme alapján fesztiválnak nevezünk. Ez legalábbis egyenértékű a filmek versenyeztetésével. Ezért minden alkalommal egy kicsit bánt, ha a zsűri eredményhirdetése után szomorú, kissé csalódott embereket is látok magam körül (jó lenne kitalálni valami megoldást erre!).
Mivel a szocializmusban a filmeknek könnyebb volt fesztiválokra utazniuk, mint az embereknek, ezért gondoltam, hogy a kecskeméti stúdió elszigetelődése ellen jó ötletnek bizonyulhat – a nemzetközi ösztöndíjrendszer mellett – egy fesztivál megrendezése nemzetközi programmal. Biztos voltam benne, hogy Kecskemét város is profitál ebből. Nekem a KAFF nem egyszerűen szakmai ügyem, hanem szívügyem. Aki már volt egy-két fesztiválon, biztosan észreveszi a rendezés humán minőségének különbségeit.
A KAFF mindemellett jóval több, mint egy animációs fesztivál. Hagyományai, a vetítéseket kísérő események is kiemelik a hasonló rendezvények közül. A fesztivál során életműdíjakat adunk át (2011-ben Dizseri Eszter kapta), köszöntjük a kerek évfordulót ünneplő művészeket (Jankovics Marcell és Richly Zsolt 70., Cakó Ferenc, Orosz István és Szilágyi Varga Zoltán 60. születésnapját ünnepelte az idén), és megemlékezünk azokról, akik elmentek.
A fesztivál díszvendége – idén Nicole Salomon, az Annecy Fesztivál alapítója – mellett régebben olyan világhírű rendezők voltak a zsűri tagjai, mint John Halas, Jurij Nornstein, Priit Pärn, Phil Mulloy, Paul Driessen, David Erlich, Piotr Dumalaval, Jerzy Kuciaval. Ahogy a mostani zsűritag, Michel Ocelot Kirikou… című filmjét, úgy a felsoroltakét is láthatta a közönség. A partnerfesztiválok: Annecy, London, Stuttgart, Peking, Cartoon d’ Or díjnyertes filmjeit is bemutatjuk, így a nézők nemzetközi összehasonlításban is felmérhetik, hol tart a hazai animáció.
Ha valakinek az említett felhozatal nem lenne elég, akkor a profik mellett megnézheti az amatőrök, a diákok, a diplomázók és más filmkészítők filmjeit is. További érdekesség, hogy a nemzetközi, diák-, gyermek- és nézői zsűri mellett Kecskeméten a tv-nézők is szavaznak, mert a helyi televízió sugározza a műfaji sorozatokat.
A társművészetek is helyet kapnak a programban. A legutóbbi könyvbemutatón Podmaniczky Szilárd, az idein Orosz István szerepelt. A zenei rendezvények visszatérő vendége a Kaláka együttes, máskor valamelyik filmbéli fellépő.
A kiállításokon Kovásznai G. György, Gémes József, Jankovics Marcell, Orosz István, Háy Ágnes, Szoboszlay Eszter és mások munkáit láthatta a közönség.
A KAFF eddig abban is különbözött, hogy minden rendezvényét ingyen látogathatták az érdeklődők.

Halas nyilatkozta 1985-ben, hogy ha valaki, amikor 1935-ben Londonba ment, azt mondja neki, hogy 50 év múlva Kecskeméten nemzetközileg is elismert rajzfilmek készülnek, nem tartotta volna normálisnak az illetőt. Hozzátehetjük, valószínűleg azt sem, aki nemzetközi filmfesztivált szervez az Alföld kellős közepén. Ahova 2007-ben eljön Hollandiából az egyik legnagyobb rendező (bár „nem látszik rajta”), és eljön az olasz egyetemi tanárnő, Antonella Gallace, hogy szemiotikai előadást tartson Paul Driessen munkáiról. Az ilyen események máshol is nagyon hiányoznak a szakmának.

1 . 2 . 3 . oldal