Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Hajszál híján – Christopher McQuarrie: Mission: Impossible – Utóhatás

Szintet lépett a franchise: az új epizód amennyire régi vágású, ugyanannyira hallgat az új idők szavára is és meri a saját útját járni. MOZI
 
Mission: Impossible - Utóhatás
(Mission: Impossible - Fallout)
amerikai akciófilm, kalandfilm, thriller, 147 perc, 2018
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2018. augusztus 2. 
 

Christopher McQuarrie ugyan visszatérő direktor a korábbi eklekticizmusát fennen hirdető szériában, ám szó sincs fáradságról vagy a rutin győzelméről. Pusztán az a prózai igazság, hogy a Mission: Impossible – Utóhatás a korábbiaknál jóval erősebb szálakkal kötődik az előző részhez, sőt, bátran utalgat a Titkos nemzet előtti felvonásokra is. Lényege azonban szerencsére nem ebben merül ki: a hatodik bevetés hősei újfent margóra szorítva, de az eddigieknél valóban rövidebb idő alatt, a másodperc törtrésze alatt kénytelenek életbevágó döntéseket hozni.

Ethan Hunt és a többiek egy meredély szélén táncolva, nagyon kevés eszközre hagyatkozva vetik bele magukat a világmentésbe: McQuarrie iszonyatosan gyors tempót diktál, egyszerűen túl nagy a tét, minden pillanat számít. Soha nem szorították még a sarokba ilyen kényelmetlenül az IMF (Impossible Mission Force) derék katonáit, és a néző még az első részben sem érezte a bőrén ennyire az esetleges hezitálások potenciális csúf következményeit. Csakúgy, mint az ötödik felvonásban, már a legelső jelenetekbe begyűrűzik a nyitófőcím – ennyire résen kell lenni. A rendező nem is pepecsel sokat, azonnal a mélyvízbe hajít sokkoló álomszcénával, végletekig pörgetett akcióba lépéssel és helyzetvázolással. Újabb erénynek minősül az intelligens, elmejátékokat és nyaktörő szekvenciákat ötvöző dramaturgia: az Utóhatásban visszatér a lassú építkezésre voksoló, nyugodt tempóban csordogáló suspense-technika, a letisztult thriller-elegancia biztos kézzel ad löketet a bőrünk alá kúszó, feltartóztathatatlan akciószcénáknak. McQuarrie csúcsformát fut, remekül érzi, hogyan centizze ki a hatásorientáción nyugvó thriller- és akciómozis védjegyeket úgy, hogy azok ne gátolják, hanem segítsék egymást.

 

Míg a Titkos nemzetben jószerivel átvette a kirobbanó pillanatok helyét a régi, míves, Hitchcock, Siodmak, Dassin előtt kalapot emelő thriller-kelléktár, addig az Utóhatásban a rohanás és a higgadt építkezés gyönyörű násza vehető észre. Hunt úgy lohol a Szindikátus nevű – mely egyébként az 1966 és 1973 között futott Bruce Geller/ Peter Graves/ Lalo Schifrin-tévésorozat ősnemezis-csoportjának újrahasznosítása – terrorszervezetet váltó Apostolok nyomában, hogy kénytelen felülvizsgálni addigi nézeteit. És ez újabb sarokpontja a hatodik résznek. A Közönséges bűnözők írója nem csak brahiból dobálózik olyan tematikai motívumokkal, mint belső utazás, karakterdráma vagy átverés, ezek nyomatékos-organikus részei a 147 perc dacára 2 órásnak ható, hihetetlenül feszes cselekménynek. Egyfelől sikerül tovább fokozni az előző rész betyáros megtévesztés-dramaturgiáját: 3 éve Hunt csupán megfigyelő pozícióból leste, kik cserélnek maszkot, hogyan áll tótágast körülötte a világ, most azonban senkiről nem tudni, mihez kezd legközelebb, sőt, ő sem áll minden gyanú felett. A jó ideig főopponensként hirdetett – és talán a Tom Clancy által papírra vetett hidegvérű Rainbow Six-vezér John Clark névrokonának tartható – John Lark bőrébe bújva néhányan ellenségnek titulálják, és párszor ő maga is ellentmondásokba keveredik önmagával. („Szereti a paradoxonokat.” – állapította meg mosolyogva a fiatal Hunt az első részben a Vanessa Redgrave játszotta Max előtt, akinek öröksége érdekesen épül tovább e filmben.) Ugyanez érvényes másokra is, az Utóhatásban gyakorlatilag minden szereplő két tűz közé kerül, és senki nem ússza meg a viaskodást. Ilsa Faust továbbra sem szabad, és az MI-6 adósaként ténykedik. Látsszon bár tettre kész, feminista amazonnak, csaknem végig szorult helyzetben marad, a nagydarab hacker, Luther életét meg kell menteni – ráadásul McQuarrie csalafintán az ő életben hagyásával szabadítja el a plutónium vs. erkölcsi tartás indító akcióthriller-konfliktusát. Benji Dunn komikus zöngéből határozott legénnyé nő, az újra anarchiára vágyó Solomon Lane visszafogott gonoszsága pszichotikus bosszúvággyá degradálódik, az ellenszenves CIA-főnöknő felismeri emberei állhatatosságát, Hunley miniszter akcióba bonyolódik. Jól realizálható karakteríveket kapunk, az Utóhatásban minden papírmasénak tűnő spion A-pontból B-be jut, nem alibiből van testük és lelkük.

Az új részt néhányan előszeretettel mérik a Mad Max: A harag útjához. Első blikkre ifjonci túlzásnak definiálhatjuk ezt, jobban belegondolva azonban cseppet sem dobálóznak nagy szavakkal. George Miller után Christopher McQuarrie is száguldás közben hozza testközelbe karaktereit (ezt korábban a hongkongi időszakát élő John Woo fejlesztette tökélyre, de Sam Peckinpah westernjei sem vallottak szégyent ebben), elég a fantasztikus, legalább 30-45 percre rúgó párizsi rabszállítós szökésre, majd a rá válaszként adott autós, motoros üldözésre gondolni. Óvatosan, drabális páncélozott járgányokkal, tárgyakkal, establishing shotokkal applikálják be a feszültséget, majd amint összeáll a kép, jöhet a rombolás. Felvezetéssel/ előjátékkal indul a művelet, aztán az indokolt ponton jön az aktus/ a hamisítatlan akciócirkusz. Tovább is lép az író-rendező: az Utóhatás azért csodálatos élmény, mert ebben a hatalmas kesze-kuszaságban dobja be vezértémáit úgy, hogy azok cseppet sem kaotikusak vagy modorosak. Mivel Huntéknak szorult helyzetben, hajszál híján kell cselekedniük, tettek során ismerszenek meg a férfiak és nők. Az Utóhatás így elvekhez ragaszkodás és elvtelenség párbajáról regél, a racionális, együttérzésen és logikán alapuló higgadt feladatmegoldás és a foglyokat nem ejtő, kezet bemocskoló bulldózertaktika nyomasztó ellentétéről szól. Hunt és ellenfele, a keménykötésű August Walker morális pólusokat alkotnak ilyen értelemben: míg Tom Cruise hősfigurája vérontást akadályoz meg (nem lő agyon egy fiatal, védtelen párizsi rendőrnőt), a túlharsogott „egyén a milliókkal szemben” tézist ülteti gyakorlatba, addig bajuszos vetélytársa csak ütve, bárdolatlanul, hullákon átgázolva tekinti elvégzettnek a missziót. Hunt mintha a második rész arrogáns Sean Ambrose-ával találkozna ismét, de az esetleges Superman-hasonlat sem elvetélt, lévén a Walkert játszó, Acélemberként befutott Henry Cavill az őt sztárrá avató karakterrel szemben egyszemélyes kommandóként öldököl, lekezel, olyasmit tesz, amit a képregénybeli szuperhős visszautasítana, ezért a gáncstalan védelmező szerepkörét Huntnak muszáj betöltenie. Így nemcsak mutatóban sorjáznak – a kortárs, CGI-jal üzemelő látványpornókkal ellentétben – az analóg módon, felépített díszletekre, hagyományos kaszkadőrmunkára, nyers realizmusra, kézműves-technikára húzott összecsapások: az Utóhatás érzelmeket invesztál a bunyókba (játszódjanak mosdóban, sziklatetőn), a motoros borulásokba, vagyis érezni mögöttük, emberek törtetnek egy cél felé, az esetleges járulékos károk nem elhanyagolhatók, tényleg lehet drukkolni a kidolgozott figuráknak.

Belfastban kezdünk, Németországba jutunk, onnan Párizsba, Londonba és végül Kashmir hegyei közé, ám a Mission: Impossible – Utóhatás folyton az emberre koncentrál. James Bond-kalandból karaktercentrikus kémthrillerré lesz, amely a J.J. Abrams-féle harmadik részben indított fontos szálat is elvarrja. McQuarrie nem beszélt mellé, amikor Hunt privát életét emlegette. A főhős és exneje, Julia viszonya ugyanis abszolút kiélesedik a fináléra, mivel immár nemcsak egy-két ember fenyegeti a nő testi épségét, hanem az orvosként dolgozó hölgyön kívül odaveszne egy rakás ártatlan doktor, rakodómunkás, földműves, pilóta három atombomba-villanás fényénél. Ezét nem működött a házasságuk, ezért kell folyton az újabb küldetésre rohannia az 54 évesen is agilis Ethannek és barátainak, miközben Julia sosem tudhatta/ tudhatja, hazaér-e a férjúr: Mi lesz akkor, ha a Philip Seymour Hoffman alakította fegyvernepper pisztolylengetése után a férfi és a nő olyan színtérre zuhannak, ahol már a tétek bőven túlnőnek az ő életben maradásukon? Akcióval exponált dilemmafelvetés, de piszok jól működik, mert akárcsak egy párizsi motoros mutatványba, ebbe is szorult műgond, itt is akadnak karakterek, nemcsak robbanástól csonttörésig trappol a sztori.

McQuarrie stílusa valahogy így fest az eltérő szerzői kézjegyekkel bíró 22 éves, Tom Cruise sztár- és producer-jelenlétével/ ikon, mamut-státuszával fémjelzett blockbuster-franchise-ban: számít a csapatmunka, a Brian De Palma rendezte első rész magányos farkasához képest Ethan Hunt kooperációra hajlamos, miközben az átverések hatványra nőnek, a konfliktusok és a terepen zajló leszámolások valószerűek. De Palma poszt-hidegháborús paranoiathrillere, John Woo gun fu-poézise, J.J. Abrams nevetséges házastársi melodrámája és Brad Bird lendületes akcióthrillere után a sorozat teljesen átlibbent a valóság talajára átélhető drámával, komolyan vehető héroszokkal – az Utóhatás rászolgál a széria A sötét lovagja címére, és bombasztikus energiája azonnal malmozásra ösztönzi a hetedik részért óhajtozó rajongótábort.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322