Fantázia-szálló – Wes Anderson: A Grand Budapest Hotel

2014. 03. 20. • Rudolf Dániel |

Bármely rendező, különösen ha szerzői ambíciókkal bíró művészről van szó, könnyen belefuthat az önismétlés hibájába. Wes Anderson legújabb filmjén, A Grand Budapest Hotelen gyakran érződik az alkotó korábbi műveinek hatása, de ettől függetlenül ismételten egy élvezetes és stílusos kalandot kapunk „az Anderson-univerzum” legmélyéről. MOZI

A Grand Budapest Hotel

(The Grand Budapest Hotel)

amerikai vígjáték, 100 perc, 2014

írta és rendezte: Wes Anderson

fényképezte: Robert D. Yeoman

vágó: Barney Pilling

zeneszerző: Alexandre Desplat

producer: Wes Anderson, Steven M. Rales, Scott Rudin

szereplők: Ralph Fiennes, Tony Revolori, Tilda Swinton, Saoirse Ronan, Edward Norton, Jude Law, Bill Murray, Adrien Brody

forgalmazó: InterCom

bemutató dátuma: 2014. március 20.

Aki nyomon követte Anderson munkásságát a kezdetektől (Petárda, Okostojás) a világhírt hozó műveken (Tenenbaum, a háziátok, Utazás Darjeelingbe) keresztül a legutóbbi remeklésig (Holdfény királyság), az nyilvánvalóan tisztában van a rendező által használt állandó stílusjegyekkel, karaktertípusokkal és cselekményelemekkel. Aki ezt várja, nem kell csalódnia: ismételten egy humoros, a valóság és a mese határán egyensúlyozó, komoly témákat (szerelem, háború, halál) ironikus, könnyed formában tárgyaló művet kap, aki jegyet vált A Grand Budapest Hotelre.

A kritikusban akaratlanul is Fellini neve merül fel – legalábbis a jól kidolgozott magánmitológiák fantáziadússága összeköti az olasz mestert és tengerentúli utódját. A Holdfény királyság afféle „amerikai Amarcord” volt, a rendező gyermekkorának, a jellegzetes álmos jenki kisváros és a 60-as évek elejének világa, a naiv cserkész-kiskamasz szemén keresztül látott „nagy kaland”. A Grand Budapest Hotel ezzel szemben már egy elképzelt miliőben játszódó mese, a sosemvolt (Kelet)-Európa sztorija a misztikus, hangulatos 30-as évekből, miként azt egy expresszionista filmeken és Marlene Dietrich vagy Ernst Lubitsch mozikon szocializálódott alkotó elképzeli. Az „Anderson magánuniverzum”, akárcsak Fellini tájai, nem a valós történelmet idézi meg, hanem inkább annak legendáriumából táplálkozik. A Holdfény királyság gyermeki lélek tükrén át ábrázolt Amerikája után ezúttal az óceán túlpartja válik ezen kreatív fantáziabirodalom részévé.

A képzeletbeli ország(ok)ban játszódó (a filmnek a hotel nevén kívül vajmi köze van hazánkhoz) keretes cselekmény több évtizedet ölel magába, fő szálai a két világháború közötti időszakba kalauzolnak minket. A szakmájában legendának számító, mindig precíz és pedáns (a hölgyvendégekkel pedig nem pusztán plátói kapcsolatot ápoló) főportás, Gustav H. (Ralph Fiennes) élete fenekestül felfordul, miután egy idős asszonyság, a szálló törzsvendége végrendeletében rá hagy egy értékes festményt. Az örökségre természetesen a kapzsi és mindenre elszánt utódok (életükön az Adrien Brody alakította oroszos „betyárral”) is pályáznak, akik attól sem riadnak vissza, hogy hősünket hamis gyilkossággal vádolják. „Tanítványa” és legjobb barátja, az ambiciózus ifjú hotel-boy (Tony Revolori) érkezik híres mesterének segítségére. A páros egyik kalandból a másikba szalad, mely során a börtöntől egészen egy szó szerint magaslati kolostorig vezetnek a szálak.

A rendező elsőrangú stílusérzéke vitathatatlanul jelen van ezúttal is, a míves kidolgozottságú apró gegek végig remekül vannak tálalva és időzítve, a színészek pedig jól asszisztálnak mindehhez. A képi világ ügyesen teremti meg a jellegzetesen „óvilági” és múltszázad eleji atmoszférát (Anderson állandó operatőre, Robert Yeoman ismét kitesz magáért, miként a látványtervezés is pompás), és a szokásos „kézjegyek” (például az animált tájak és az élőszereplők vegyítése, mely kiemeli a szüzsé mesebeli voltát) is mind-mind fellelhetőek. Helyenként tűnik csak fel a fáradtság, a „mindezt láttuk már” érzése, de mindezt kárpótolja az egy percre sem lankadó, sodró lendületű, élvezetes cselekményvezetés és az ötletek folyamatosan érkező garmadája.

Anderson filmjei sosem fukarkodtak nemzetközi sztárokban, ez talán jelen esetben a legigazabb. Még a legkisebb szerepekben is világhírű színészeket látunk, közülük többen már visszajáró vendégek a rendező kamerája előtt.

A teljesség igénye nélkül: Ralph Fiennes, Edward Norton, Jude Law, Bill Murray, Adrien Brody, Jeff Goldblum, F. Murray Abraham, Tilda Swinton, Harvey Keitel, Willem Dafoe, Owen Wilson és Léa Seydoux színesítik jelenlétükkel a képzeletbeli luxusszálló termeit, a havas tájakat és macskaköves utcákat. A nagyvásznon rég látott Goldblum szinte felismerhetetlen vastag szemüvege és álszakálla alatt, az öregasszonnyá maszkírozott Swinton pedig a nyolcvannyolc esztendős Angela Lansbury helyett ugrott be (amaz színházi elfoglaltságai miatt mondott nemet a megkeresésre). Mindenki rutinból hozza az általa elvárt alakítást, Fiennes ügyesen, kellő manírral komédiázik, Dafoe és Brody stílusosan gonoszkodnak, egyedül talán a kamasz Revolori tűnik haloványabbnak – de nem csoda, ha az ifjú kissé elhomályosul egy ilyen kompánia árnyékában.

Anderson tehát egyre jobban közeledik a „jól megcsinált”, a tőle „kötelezően” elvárt szerzői stílusjegyeket és rendezői fogásokat a legtökéletesebben kiszámítva adagoló filmek készítéséhez, és egyre inkább távolodik attól az invenciózus függetlenfilmestől, aki egykoron volt. Mindez nem baj, a Grand Budapest Hotel esetében pedig – habár mindez érződik – semmit sem von le az alkotás összértékéből. Reméljük, azért jelen stádiumában megáll ez a folyamat, különben filmjei folyamatosan veszítenek majd frissességükből, és egyre inkább válnak egyszerű(bb) iparos-munkává. De ez egyelőre a jövő zenéje.

Filmkultúra

Fantázia-szálló – Wes Anderson: A Grand Budapest Hotel

Kapcsolat