Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Farkasnak való vidék – Denis Villeneuve: Sicario – A bérgyilkos

Hollywoodban már régóta a bevándorlókra, a külföldről importált rendezőkre érdemes figyelni, hiszen a legizgalmasabb, legeredetibb amerikai filmeket az Alfonso Cuarónok, a Guillermo del Torók és a Denis Villeneuve-ök készítik. MOZI
 
Sicario - A bérgyilkos
(Sicario)
amerikai akcióthriller, 121 perc, 2015
rendezte: Denis Villeneuve
írta: Taylor Sheridan
operatőr: Roger Deakins
vágó: Joe Walker
zene: Jóhann Jóhannsson
producer: Basil Iwanyk, Thad Luckinbill, Edward McDonnell, Molly Smith 
szereplők: Emily Blunt, Benicio Del Toro, Josh Brolin, Jon Bernthal,Victor Garber, Raoul Trujillo, Maximiliano Hernández
forgalmazó: Freeman Film
bemutató dátuma: 2015. október 22.

A québeci születésű Villeneuve például 2013-ban és 2015-ben is az év talán legjobb thrillerét készítette el, akkor a Fogságban, most a Sicario című filmjével. A Sicario lényegében az a mexikói drogháborúnak, ami a Zero Dark Thirty volt a terrorizmus elleni harcnak: lényegre párolt, fojtogató hangulatú thrilleresszenciája, amely az amerikai imperializmus, igazságszolgáltatás és erkölcs kérdéseit is körbejárja.

Felülnézetből indítunk, apró pontok igyekeznek lecsapni egy drogtanyára, a zene feszült, ideges (elkövető: Jóhann Jóhannsson), Roger Deakins kamerája az utolsó porszemig közvetíti a lelakott, szegény tanya piszkát. Kate Macer (Emily Blunt) FBI-ügynök osztaga rúgja be az ajtót, hogy előbb majdnem halálos lövést kapjanak a fegyveresektől, majd sokkot a falba épített holttestektől. Nem serény kőművesek, hanem a mexikói drogkartell tette oda őket, és ő akasztja ki a meztelen, megcsonkított hullákat elrettentésül Juárez egyik felüljárójára is. Oda már egy lezser, vicceskedő felettese (Josh Brolin) és egy rejtélyes „Pentagon-tanácsadó” (Benicio Del Toro) kíséretében megy Kate, akik beválasztották akciócsapatukba, hogy segítsen átszállítani a határon a Mexikóban elkapott drogbárót. A küldetés természetesen szigorúan titkos és teljesen illegális, az amerikaiaknak nincs jogkörük a szomszédos országban bevetésre indulni, ami egyre élesebb feszültséget szül az idealista Kate és a „cél szentesíti az eszközt” elvét valló főnökei között.

A Sicario kvázi tökéletes thriller, és ez nagyrészt Villeneuve érdeme. A forgatókönyvbe még bele lehet kötni – a karakterek inkább illusztrációk, mint hús-vér emberek –, a rendezésbe viszont nem. A Sicario egy tudása és tehetsége teljében levő direktort mutat, aki rendkívül gazdaságosan fogalmaz – Hitchcock vagy Michael Mann tudott ilyen hatásosan plánozni –, és mindig a kívánt hatást éri el. Még a Juárezről beillesztett nagytotálok, vagy az út szélén bandázó fiatalokat pásztázó, majdnem 360 fokos svenkek is fokozzák a feszültséget, miközben tűpontos környezetrajzot skiccelnek fel. Ha a két és fél órás Fogságban a jó ritmusérzék diadala volt, a Sicario a precizitásé.

A filmnek a szerkezete az, ami rettentő okos, ugyanis egyszerre képes fogcsiszoló feszültséget gerjeszteni, miközben aláássa a thriller mechanizmusát és megkérdőjelezi a műfaj alapfeltevéseit. Egy átlagos zsánerfilmben a történet így zajlana: a férfitársai által lenézett ügynöknő rátermettsége okán megkapja a feladatot, kijelölik a célját, és ő a vele szembeni előítéletek ellenére megoldja azt. Ezt láthattuk például A bárányok hallgatnak című filmben is. A Sicarioban viszont nem fedik fel az akció részleteit Macer előtt: „figyelj és tanulj” – mondja neki főnöke, és a főhős ugyanolyan elveszett, ugyanolyan rácsodálkozó kíváncsisággal követi az akciót, mint a néző. Azt akarják, némán mérje fel a helyzetet, jöjjön rá, hol vannak a kiskapuk, és fogadja el a nem éppen tiszta játékszabályukat, ha be akar illeszkedni a csapatba. Szituációja később sem javul: először azért nem ura a helyzetnek, mert nem tudja, mibe keveredett, később pedig azért, mert rájön, mibe is keveredett.

A hasonszőrű detektívthrillerekben persze a rejtély kibogozása végül megoldaná a konfliktust, és eljönne a boldog happy end. Ezzel két alapelvet sugallna: (1) a tudás hatalom, és ha az akció sikeres, (2) a világ megváltoztatható. Habár a Sicario nem tagadja a szabályokat, de rámutat: mindez csak részigazság. Itt hiába szerzik meg az ügynökök az információkat, legálisan nem tudnak mit kezdeni vele, és hiába indulnak akcióra, kérdéses, hogy azzal bármin is javítanak. A Sicario mesteri játékot űz Macerrel és a nézővel egyaránt, ugyanis nem engedi, hogy Kate igazi mozihőssé váljon: az eszes, tehetséges ügynök nem tudja befolyása alá vonni a szituációkat, tehetetlenül sodródik egyik bevetésről a másikba. A felborított zsánerkonvenció összhangban áll a film által festett világképpel: a drogháborúban nincsenek nyertesek, itt mindenki csak áldozat lehet. Habár Soderbergh Trafficjával szemben, amely több szereplőn keresztül mutatta be, ki hogyan táncol ebben az ördögi körben, a Sicario csak egy emberre fókuszál, nem kevésbé empatikus alkotás: a végszó az árván maradt mexikói gyerekeké, kiknek focipályája felett elkezdenek dörögni a fegyverek.

Villeneuve másik kulcsfontosságú döntése, hogy nem engedett a producereknek, akik férfi főhőst szerettek volna a filmbe. Macer nőként jobb morális ellenpontja a kiégett, bosszúra éhes végrehajtónak vagy épp a veszélyt és amoralitást humorral túlélő, cinikus ügynöknek. Integritása, idealizmusa, magánya és sérülékenysége pedig végeredményben régi vágású hőssé teszik – olyanná, akinek „a farkasok földjén”, ebben az ésszel felfoghatatlan kegyetlenség uralta világban már nincs helye. A Sicario így a paradigmaváltás filmje is, a hirtelen robbanó erőszakkal és torkot szaggató feszültségével az ISIS irracionális terrorjával fémjelzett kor thrillere, melyben a hős és az állam is csak megalkudhat, eredményt pedig akkor tud elérni, ha még az általa üldözött bűnözőkön is túltesz.

A Sicario a rendező érdeklődési körébe is tökéletesen illeszkedik: Villeneuve-öt ugyanaz a kíváncsiság hajtja, mint a Fogságban készítése idején. Ott az elrabolt gyermeke után nyomozó apa érkezett el arra a határvidékre, amire a Sicarióban az Egyesült Államok komplett drogüldöző szakasza: meddig lehet elmenni a túlélésért folytatott harcban anélkül, hogy az ember feladná azt, ami emberré teszi? Hogyan lehet helyesen cselekedni, ha nem látja, hol húzódnak az erkölcsi határok? Mi az a pont, ami után a cél már nem szentesíti az eszközt?

Távolabbról nézve Villeneuve-t az erőszak ördögi köre érdekli, és az, ahogy az erőszak szülte erőszak lecsapódik az emberekben. Ebből a szempontból a Felperzselt föld, a Fogságban és a Sicario laza trilógiát alkot. A még Kanadában készült Felperzselt föld a libanoni háború sors(de)formáló hatását, a Fogságban a gyerek elvesztése után hagyott űrt, a Sicario az amorális bűnüldözés világát járja körül. És bár új filmjében a világcsendőr szerepében tetszelgő Egyesült Államok külpolitikája is hangsúlyossá válik, végeredményben Villeneuve megint csak az erőszak matematikájáról beszél – már ha matematikán megoldhatatlan, mindig újabb problémákat gyártó problémákat értünk, ahogy azt a rendező maga fogalmazta meg a Felperzselt földben:

„A matematikusok, mint önök, rengeteget tanulnak, hogy elérjék az általuk kitűzött célt: a precíz válaszokat és megoldásokat. Mindezt szigorúan és végtelenítve. Most egy egészen más világba lépnek be. Egy megoldhatatlan probléma minden esetben egy újabb problémához vezet, akárcsak az önfejűség. Az emberek folyton el fogják ismételni önöknek, hogy az erőfeszítéseitek hiábavalók. Nem lesz megfelelő érv a védekezésre, a munkájuk fárasztó lesz és összetett. Üdvözlöm önöket az igazi matematika, a magány földjén.”

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322