Szinte minden szinten erős „kettősség” jellemzi a Showtime sorozatát. Két ellenkező nemű alkotó, Sarah Treem (In Treatment), és Hagai Levi (az In Treatment és a Terápia alapjául szolgáló Be Tipul írója) közös munkája egy férfiról és egy nőről. 

Az ő viszonyukat, majd kettejük családi életét, s végül a két megcsalt házastárs világát fejti fel a The Affair, de úgy, hogy miközben mindent kettős nézőpontból látunk, maga a sorozat is két szinten hat. Van egyrészt a sztori (ezen belül is két szint: a fő cselekményszál és a teljes képet bekeretező nyomozás-kihallgatássorozat vonala), másrészt ott van alatta, mintegy alnyomatként egy szokatlan gender-dolgozat. Maguk az epizódok is két (nagyjából azonos hosszúságú) egységből állnak: az egyik a nő, a másik a férfi sztorija – ugyanarról, mégis másképp. Mert hiába ugyanaz a történet, nagyon nem mindegy, hogy épp melyikőjük verzióját látjuk. A legapróbb, nüansznyi részletektől – minthogy ki milyen ruhát vagy ékszert viselt – egészen a leglényegesebb különbségekig – vagyis hogy ki, mit, miért, mikor és hogyan tett – terjednek az eltérések a megbízhatatlan narrátorok elbeszélésében. Ráadásul ez a folyamatos kettősség nem csak a tartalomban, a befogadásban is megjelenik: nézőként is nemenként lehet változó, kire mi és hogyan hat a látottakból-hallottakból.

A lecsupaszított alaptörténet nagyon egyszerű: két házas ember viszonyba kezd, majd egymásba szeret. Döntéseik persze nem csak az ő életükre és jövőjükre, mindkettejük párjára és családjaikra is hatnak. Időközben egy, az események tekintetében sokadrangú mellékszereplő meghal, és az ügyben eljáró nyomozó úgy véli, a szerelmespárnak így vagy úgy, de köze lehet az esethez. Nagyjából átlagos történet tehát, nagyjából átlagemberekkel. A férfi, Noah középiskolai irodalomtanár, nem mellesleg inkább sikertelen, egykönyves író, négygyermekes apa, átlagboldog ember, valamivel negyven felett. Anyagi gondjai nincsenek, felesége, Helen gazdag család egyetlen gyermeke (a nő apja nem mellesleg sikeres íróként alapozta meg a tekintélyes vagyont), így gond nélkül megvan a New York-i tömbház, a nagy autó, a gyerekek magániskolai tandíja, a feleség belvárosi dizájnboltja és a férj kisebbségi komplexusa is. Allison, a nő egykor kórházi nővérként dolgozott, a történet kezdetén viszont felszolgáló az állam felkapott üdülőövezetében, férje, Cole a kisváros egyik híres-hírhedt családjának rangidőse. Házasságukat szörnyű tragédia árnyékolja: néhány éve elvesztették egyetlen gyermekük. A férfi és a nő a kisváros népszerű éttermében találkozik először. Pincér és vendég. Az egyikőjük mindig is itt volt, a másik sosem akart igazán, most is gyomorgörccsel érkezett az egész nyáron át tartó gazdagcsaládlátogatásra. Ez a nyár végül azonban végzetesen megváltoztat mindent mindkét családban. A férfi és a nő előbb viszonyba kezd, majd idővel mindketten mindent borítanak. Válások, összeköltözések, az új kapcsolatból új gyerek. És egy haláleset (gyilkosság?), amiről ekkor szinte még semmit sem tudunk. Nagyjából idáig tart az első évad, melynek mind a tíz epizódja felváltja mutatja be ugyanazt a történetet a nő és a férfi oldaláról. A zseniálisan megírt forgatókönyv és a két nagyszerű főszereplő – a nyughatatlan, ámde karizmatikus átlagembert már a Drót mára már klasszikussá vált öt évadjában is hibátlanul hozó Dominic West, valamint a Luther emlékezetes pszichopatáját alakító Ruth Wilson – miatt ugyanakkor nemhogy nem unalmas a „duplázás”, hanem kifejezetten érdekes és izgalmas is. Hiszen nyilván mindenkinek igaza van, miközben senkinek sincs igazán. Mindketten a másikra hárítanak minden lehetséges felelősséget, miközben saját magukat, szerepüket és személyiségüket igyekeznek minél jobb színben feltűntetni. Az első évad tehát kifejezetten az ő történetük, s bár a minőségből kikövetkeztethető, hogy ez a sztori bátran továbbvihető lett volna még egy évad erejéig biztosan, az alkotók a második etapra csavartak inkább még egyet a történeten, és az újabb tizenkét rész során már nem csak Noah és Allison, hanem a másik férfi-nő páros, a két megcsalt házastárs, Helen és Cole nézőpontja is képbe kerül. És ez jó. Nagyon jó, hiszen egy ilyen házasságtörés sosem két emberről szól, hanem minimum négyről. Itt pedig bőven jut idő arra, hogy immár az ő oldalukat is tüzetesebben megismerjük. Ráadásul a minőség ezúttal sem csak a forgatókönyvírók (és a karakterdrámát bőven kibontakozni engedő, visszafogott rendezés) érdeme, a korábban itt csupán mellékszerepekig jutó színészpáros olyannyira felnő a feladathoz, hogy alakításuk révén az ő száluk itt már nem egyszer érdekesebb, mint az eredeti főszereplőké. Különösen az elhagyott feleséget alakító Maura Tierney (Vészhelyzet) remekel (aki második évadbeli alakításáért Golden Globe-díjat is kapott), de Joshua Jackson (Dawson és a haverok, A rejtély) nélkül sem lenne ugyanilyen jó a The Affair. A második évad végére minden a helyére kerül, minden addig elindított szál elvarrásra kerül, tulajdonképpen véget is érhetne a széria, a finálé váratlan fordulata azonban egyértelműen megágyazott a folytatásnak. (A Showtime kábeltelevízió November 20-től sugározza a The Affair 3. évadát.)

Treem és Levi sorozata rögtön az első évaddal elnyerte a legjobb televíziós dráma Golden Globe-díját. Nem túl gyakori helyzet, de – House of Cards ide, Trónok harca oda – kétség sem férhet a díj jogosságához. A The Affair okos, bátor, s ami talán a legfontosabb, életszerű mű, ami nem hogy nem nézi le nézőit, de kifejezetten akkor működik, ha ők is aktívan részt vállalnak a látottak értelmezéséből. Több újranézést követően is tartogat még újdonságokat, finom utalásokat, és szappanoperákat idéző váratlan fordulatai ellenére egy pillanatra sem veszít drámaiságából. Nagyszerűen épülnek egymásra a különböző rétegek, a sztori pedig a többszöri időugrások és a szándékos alkotói félrevezetések ellenére is tökéletesen követhető. A kérdés csak az, fenntartható-e ez a feszültség és minőség legalább még egy újabb évad erejéig.