Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Messziről jött emberek - 24. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Az a fesztivállátogató járt a legjobban, aki a Titanicon megvette a Bird on a Wire 2010-ben újravágott, nálunk az idei fesztiválon bemutatott változatát DVD-n. Palmer filmje olyan, mintha valami csoda folytán dadaista időgépbe szállnánk, s hipp-hopp ott is vagyunk Leonard Cohen 1972-es turnéján. Soha rosszabb időutazást: mindenhova bejárásunk lehet, s abban a sorrendben nézzük a koncerteket, ahogyan a hangulatunk diktálja. A film 90 százalékában ugyan fogalmunk sincs, éppen melyik helyszínen járunk, ám ez minket a legkevésbé sem zavar. SZEMLE

A mozinéző alapjában véve kiszámíthatatlan emberfajta. A Titanic dokuszekciója idén három zenei, egy portré-, és egy családtörténeti-történelmi dokumentumfilmet hozott Magyarországra. A kínálatból a legnagyobb közönségsikert a Jon Nguyen-Rick Barnes páros által készített David Lynch – The Art Life (amit nehezen feleltetünk meg az erősen leszűkítő értelmű Az én művészetemnek) aratta, ami „papírforma” volt a fesztivál filmművészetben tájékozott törzsközönségét ismerve. A szerzők alighanem a kelleténél nagyobb teret engedtek az idősödő kultrendező emlékezés-áradásának. A portré a Radírfejig jut el a kronológiában, s összességében bizony kissé monotonra sikerült. Mintha profibb folytatása volna a 2007-es Lynch (one)-nak, amit a blackANDwhite fogalom mögé rejtőző alkotócsoport jegyzett, egyik producere pedig a mostani alkotás egyik rendezője, Jon Nguyen volt. Ott a három órás Inland Empire két éves munkafolyamatának mozaikdarabkáit látjuk, amelyeket a Mester megnyilvánulásai tagolnak változatos témákban a meditációtól a művészet fogalmának körüljárásáig. A bő tíz évvel későbbi The Art Life-ban Lynch hasonló aprólékos ráérősséggel meséli el gyerekkora meghatározó történeteit, kötődését a festészethez, hogy végül elérjen első filmje elkészítéséig. A visszaemlékezéseket a kultrendező festményeinek szuperközelijei tagolják, amely perspektíva nem minden esetben kedvez a festmények befogadásának. Két alapvetés nem változott: Lynch hite a meditációban, ebben a tiszta, alkotó energiához vezető útban, s abbéli hite, hogy a művésznek fontosabb az elkészítés aktusa, mint maga a mű. A kevéssé népszerű Inland Empire (2006) óta egészestés filmet nem jegyző Lynch éppen napjainkban jelentette be: többet nem kíván kamera mögé állni.

David Lynch - The Art Life előzetes

Hasonlóan szép számban voltak kíváncsiak Jim Jarmusch Gimme Danger-jére, amely Iggy Popot mutatta be egy rajongó elkötelezettségével és egy életrajzi doku-készítő minden részletre kiterjedő illusztratív pontosságával. Ez a kombó a legcélravezetőbb filmkészítő módszer lehetett volna, ha le lehetne általuk írni, ha meg lehetne velük fogni és vásznon rögzíteni az Iggy-jelenséget. Erre azonban minden elkötelezettsége és zsenialitása ellenére még Jarmusch sem volt képes, így szinte bizonyosra vehetjük, hogy lehetetlen vállalkozás. Az az ráncos, idősödő, festett hajú pasi, aki ott a képeken szuperebbnél szuperebb, már-már joviálissá szelídült, ám egykor igencsak vad sztorikat mesél „ez mind én voltam egykoron”-nosztalgiával, csak percekre idézi föl azt az elképesztő, közvetlen, energiabomba arcot, aki ő a színpadon. Minden jel szerint nem Iggy kora az akadály, hanem az interjúhelyzet.

Iggy és a rajongók a 2006-os Szigeten

Nehezebb kérdés, miért voltak foghíjasak a sorok Tony Palmer Bird on a Wire filmjének vetítésén. A fesztivál ismertetője mindent megtett, hogy a csaknem száz alkotást jegyző Palmer - akinek pusztán nemzetközi díjainak száma (BAFTA, Emmy- és Grierson-díjak) csaknem ötvenre tehető - vetítésére becsábítsa a nézőket („Tony Palmer óriási életműve több mint száz alkotást tartalmaz. Olyan előadókról forgatott filmeket, mint a Beatles, a Cream, Rory Gallagher, Jimi Hendrix vagy Frank Zappa (200 Motels). A klasszikus zene óriásainak (Walton, Britten, Stravinsky, Maria Callas, André Previn, Menuhin) is megrajzolta a filmes portréját. A dokumentumfilmek mellett játékfilmeket és tévésorozatokat is forgatott, többnyire szintén zenészekről vagy zeneszerzőkről. Wagnerről készült sorozatában Richard Burton, Laurence Olivier and Vanessa Redgrave alakítja a főszerepeket, ez a Los Angeles Times kritikusa szerint minden idők egyik legcsodálatosabb filmje.”

A Bird on a Wire 2010-ben újravágott, nálunk most bemutatott változata olyan, mintha valami csoda folytán dadaista időgépbe szállnánk, s hipp-hopp ott is vagyunk Leonard Cohen 1972-es turnéján. Soha rosszabb időutazást: mindenhova bejárásunk lehet, s abban a sorrendben nézzük a koncerteket, ahogyan a hangulatunk diktálja. A film 90 százalékában ugyan fogalmunk sincs, éppen melyik helyszínen is járunk, ám ez minket a legkevésbé sem zavar.

1972. március 18-án Cohen promóciós céllal húsz várost érintő turnéra indult. Dublinban kezdett, s áprilisban Jeruzsálemben fejezte be a körutat. A köztes állomások London (Royal Albert Hall), Stockholm, Amszterdam, Koppenhága, Bécs, Berlin, Párizs és Tel-Aviv voltak. A film ennek a turnénak szubjektív benyomásait rögzítette. Tony Palmer a budapesti vetítés előtt elmondta: a koncertsorozat felvételének első változata nem tetszett Cohennek. Egy másik rendezőnek adták a nyersanyagot, s a koncertfelvétel erősen újravágva, lerövidítve jelent meg 1974-ben. Palmer egészen 2009-ig azt gondolta, az anyag elkallódott. Ekkor azonban előkerült: 290 rozsdás dobozban egy hollywoodi raktárban találták meg. Palmer digitálisan felújította a filmet, megvágta. Az új változat körülbelül 90 százalékban olyan lett, amilyet szeretett volna, ami nem rossz arány.

A törekvés a mostani változat ismeretében tulajdonképpen érthetőnek tűnik: a magát elsősorban költőként definiáló Cohen valóban a kispolgári fogalmakat messze meghaladóan emberi, ami a legkevésbé sem csökkenti a film élvezeti értékét, sőt. Negyven év alatt szerencsére jócskán megváltozott a közbeszéd, nem kötelezően ajánlott kozmetikázottan föltüntetni a popsztárokat. A bennünk lakozó filosz ugyanakkor azt súgja, az 1974-ben készült filmet érdemes volna összevetni a 2010-es verzióval, mert Palmer állítását cáfolva az a változat is szerepel a rendező filmográfiájában. A vizsgálódás mellett érvel az a tény is, hogy Palmer magyarországi interjújában kijelenti: Vangelis-portréját sosem fogják bemutatni. A mű alighanem mégis elkészülhetett, mert a filmográfiájában 2013-as keletkezési évvel megtalálható, mi több, a legismertebb portálon meg is rendelhető.

Az 1974-es változat azonban nem hozzáférhető, ezért csupán föltételezzük, hogy hozzáadott elem, Palmer aprócska visszavágása(?), hogy már a negyedik percben megmutatja az akkor 38 éves – a szerző szubjektív véleménye szerint leírhatatlanul vonzó - Cohent, amint anyaszült meztelenül úszik egy néptelen uszodában. A film mindvégig hasonlóan természetes Leonardot mutat, előzékenyet, udvariasat, kedveset.

fotó Getty Images

Maga a turné a legkevésbé sem „szupersztáros”, a felvételek pedig minden részletre kiterjedő korlenyomatot adnak. Az 1970-es évek szexizmusát ugyanúgy megőrizték (a kamera hosszú másodpercekig telibe vette az egyik háttérénekesnő ringatózó melleit), mint azt a fiaskót, amikor az egyik interjúkészítő abba a minden újságíró rémálma-helyzetbe kerül, hogy nem indította el a felvételt a szép nagy orsós magnóján. Mindezekre tekintettel alighanem az a fesztiváljáró járt a legjobban, aki megvásárolta a rendezőtől a filmet DVD-n. Elsőként amiatt, mert a bónusz lemezen megnézheti az énekes tehetős nagyszüleinek és a Cohen-famíliának a családi felvételeit, egy szép és kiegyensúlyozott gyerekkor minden rekvizítumát. Másrészt alkalma nyílik újra- és újranézni a dalokat, vagy éppen elgondolkodni Cohen szavain. A sikerről szőtt gondolatainak a konklúziója – „A siker a túlélés” – csak akkor meglepő, ha nem tudjuk, milyen művészi sikertelenségből, milyen mélypontról húzta ki ez a koncertsorozat. A kiadója éppen útilaput kötött a talpára, nem jöttek vele a mindenható menedzserek sem, emiatt talán ez volt a legfelszabadultabb, legnyugodtabb turnéja. A hetvenes évekre jellemző átpolitizáltság őt sem kerülhette el, a nézeteit firtató kérdésre is jellemzően felelt: „Minden dalnak politikai jelentése van, mert napjainkban a magány is politikai tett. Magányosak vagyunk, mert nem szerveztük meg az életünket, hogy találkozzunk egymással.” S hogy mi volt a véleménye a saját teljesítményéről? „Mindenki tudja, hogy nincs jó hangom. Nem minden jó, ami népszerű.” Elsősorban azért énekel, mondja, mert a beszéd nem mindig érthető, a dalt viszont akkor is meg lehet érteni, ha esetleg egy-egy sor jelentése nem világos. Élete végéig jellemző maradt rá, amit itt hosszabban is kifejt: a koncertjein az a célja, hogy viszonozza az emberek szeretetét. Ha nem képes erre, akkor csal.    

Az éppen napjainkban zajló torontói Hot Docs dokumentumfilm fesztivál idén kiemelkedő munkásságáért Tony Palmert díjazza. A rendező-vágó tiszteletére filmjeiből retrospektív vetítéssorozatot is tartanak. 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322