Szeretek a barátaimmal lenni, erről szólnak a filmjeim is - Kovács Kristóf, rendező
Az, hogy dokumentumfilmeket készít, ez egy komplex élményanyag eredménye. Ebben még a nagymamájának is volt szerepe, akit ugyan ő már nem ismert, de 18 évesen megtalálta az általa készített Super 8-as filmeket. Izgalmas adalék volt ahhoz, hogy jobban megismerje a családját. De még rengeteg minden közrejátszott abban, hogy Kovács Kristóf dokumentumfilmeket készít. A Malaccal teljes című filmje 2008-ban elnyerte a Magyar Filmszemle Legjobb rendező díját. A Besence Open bemutatója pedig az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon volt. INTERJÚ
A vizsgafilmednek miért Willkommen lett a címe?
A filmet az EU csatlakozással egy időben forgattuk, a címválasztásban volt némi irónia. A film egy főként romák által űzött túlélési stratégiáról szól. A rendszerváltásig a devecseri romák az Ajkai Üveggyár segédmunkásai voltak, aztán munkanélküliek lettek, mígnem egy egész ipart felépítettek a nyugati lomra. A családapák pénteken beültek a lepattant autójukba, ami mögött óriási utánfutó zötyögött. Nekivágtak Nyugat-Európának, majd megalázkodva végigkuncsorogták a „fél világot”. Az utánfutó megtelt kerékpárral, használt ruhával, bútorokkal, elromlott láncfűrésszel, mindennel. Szombaton varázsütésre óriás bolhapiaccá vált a falu, az ország különböző pontjairól érkező viszonteladókkal, felvásárlókkal, alkudozással, kerékpárra vadászó fiatalokkal, forgalmi dugókkal, boldog kincsvadászokkal. Az előző nap szemlesütve kéregető családapák hirtelen minden hájjal megkent üzletemberek lettek. A gyerekeik boldogan válogattak biciklit, ruhát, játékot egy hétre, mert a következő héten újból izgalmas tárgyak lepték el az udvarokat. Akinek nem volt befektetni való pénze, vagy autója, az elment sofőrnek vagy rakodónak. Szinte mindenkinek volt munkája. Valójában nagyon szemfülesen kitalálták és megvalósították ezt az egészet.
Eddig három filmet készítettél. Mind a három romákról szól. Mikor kerültél velük először kapcsolatba, honnan ismered őket ilyen jól?
Négy évesen az apámhoz kerültem, aki egy pici nógrádi faluban élt. Mivel nyitott szellemben nevelt, nem volt akadálya annak, hogy rengeteg cigány barátom legyen. Megszerettem az ottani embereket, életre szóló pozitív tapasztalatokat köszönhetek nekik. A vadromantikus gyermekkori élményektől vezérelve menekülök el azóta is a komfortos városi életemből, vidékre. Így kerültem Vajszlóra, ahol Balogh Lajos családjának vendégszeretetét élvezhettem egy éven keresztül. A család mesélt egy filmről, amiben Lajos apja szerepelt, amit még nem láttak és mondták, milyen jó lenne megnézni. Sanyi bácsi már évekkel azelőtt meghalt. Megtaláltam Kőszegi Edit és Szuhay Péter Történetek a boldogulásról című filmjét, amit levetítettünk, és mert az „Öreg Miszter” köztiszteletben álló ember volt az egész vajszlóialvég ott szorongott a televízió előtt. Meglett emberek kezdtek el zokogni, mikor meglátták Sanyi bácsit, aki az udvarán állatkertet csinált, hogy a cigánygyerekek, ne csak könyvben lássanak majmot, kígyót, pumát, tigrist. Sírtak- sírtak, egészen addig, amíg a lovat meg nem látták, akit ő Jucinak hívott. Ekkor Babi néni elkezdett éktelenül káromkodni, mert egy Juci nevű nő volt Sanyi bácsi szeretője. A lónak a család előtt más neve volt, de az öreg magában Jucinak hívta! Sanyi bácsi fia, Balogh Lajos és családja lett a második filmem, a Malaccal teljes címűnek a főszereplője. Izgalmas volt velük mozogni. Aztán belesodródtunk egy másik történetbe, amit a szomszédos Besencén forgattunk, ahol szintén beás cigányemberekkel éltünk.
A Malaccal teljes című filmben Balogh Lajos és csapata részt vesz egy nemzetközi böllérversenyen. Tőlük tudtad meg, hogy szeretnének indulni a versenyen?
Nem egészen. Óriási dilemmában vagyok, mert, ha minderről színpadon kell beszélnem a Lajtán túl, akkor az ember felvállalja azt, hogy ő filmrendezőnek gondolja magát, aki alakíthat annyit a történeten, hogy az egy kicsit izgalmasabb legyen. Viszont ezt itthon feszengve teszem meg. Az én ötletem volt, hogy egy roma csapat is vegyen részt a versenyen. Számomra az volt izgalmas, hogy mi történik, ha kavicsot dobok az állóvízbe, mihez kezd az Ormánsági Fürge Banda a hirtelen adódott lehetőséggel. Egyébként a Közalapítvány a rengeteg költség közül egyetlen számlát tudott elszámolni: a hízótápot…
De a disznótáp igazán fontossá vált, mert még a szellemes főcím is azzal készült, nem?
De. Amit a legjobban élvezek a dokumentumfilm készítésben, hogy ugyanúgy a szereplője vagyok, az én történetem is. Amikor Balogh Lajos felsorolja a böllér csapat tagjait, azt azért nem tudtuk egyben használni, mert egyszer csak odafordult hozzánk, és azt mondta, hogy „Kristófkám és a Gergőkém is csapattagok”. Somogyvári Gergő és a borotválkozó tükörben megjelenő Szepesi Dávid voltak a film operatőrei és velem együtt a csapat tagjai, akikkel észrevétlenné akartunk válni, ha bekapcsoltuk a kamerát...
Ti is a csapat tagjai voltatok, de a filmben nem szerepeltek?
Í
gy van. Szerintem az egy másik film lehetett volna, és bénán is néz ki, ha az egyik a kamerával, a másik meg mikrofonnal és az összegabalyodó kábellel szerencsétlenkedik egy disznóólban. Fölvettük a böllérversenyt, ami épp olyan unalmas lett, mint azt gondolnád. A végtelenbe nyúlik, nem tudjuk, ki kivel van, a film szereplői meg egymás torkának esnek, mert annyira izgatottak. Akkor azt gondoltam, ha egy év múlva arról beszélgetünk, hogy mit jelentett számukra ez az egész, az sokat adhat a történethez, inzertálni lehet a versenyen készült felvételeket, ami megmentheti a film végét. Ez egy egérút volt, mindamellett érdekes kísérlet is. Mindenki elmesélte a versenyt onnan kezdve, hogy Vajszlón beültünk az autóba, egészen odáig, hogy hazaérkeztünk. A megdöbbentő az volt, hogy egy évvel később mindannyian hihetetlen részletességgel emlékeztek a történtekre. Izgalmas játék volt.
gy van. Szerintem az egy másik film lehetett volna, és bénán is néz ki, ha az egyik a kamerával, a másik meg mikrofonnal és az összegabalyodó kábellel szerencsétlenkedik egy disznóólban. Fölvettük a böllérversenyt, ami épp olyan unalmas lett, mint azt gondolnád. A végtelenbe nyúlik, nem tudjuk, ki kivel van, a film szereplői meg egymás torkának esnek, mert annyira izgatottak. Akkor azt gondoltam, ha egy év múlva arról beszélgetünk, hogy mit jelentett számukra ez az egész, az sokat adhat a történethez, inzertálni lehet a versenyen készült felvételeket, ami megmentheti a film végét. Ez egy egérút volt, mindamellett érdekes kísérlet is. Mindenki elmesélte a versenyt onnan kezdve, hogy Vajszlón beültünk az autóba, egészen odáig, hogy hazaérkeztünk. A megdöbbentő az volt, hogy egy évvel később mindannyian hihetetlen részletességgel emlékeztek a történtekre. Izgalmas játék volt.
Ha az ember filmet készít, millió kétsége van afelől, hogy be tudja-e fejezni és azon túl, hogy jó-jó, én szeretem ezeket az embereket, érdekel ez bárki mást is?!
Kronológiában forgattátok a filmet?
Persze, elmentünk Mohácsra, megvettük a kismalacot, és miközben felnőtt, összeraktuk a csapatot. Végül a felcseperedett malaccal nekivágtunk az országnak, ahol a böllérversenyen a zsűrinek prezentálták, hogy mit tudnak belőle készíteni. Nagyon kedves fintora a sorsnak, hogy második helyezettek lettek. Mérhetetlenül büszke volt mindenki. Elmentünk, másnap este hazajöttünk, hullafáradtak voltunk, de megcsináltuk!
Hogy zajlott a forgatás, bevártak titeket az eseményekkel, vagy szóltak, hogy most gyertek? Hogy egyeztettétek a felvételek időpontját?
Még az elején leültünk Lajossal, aki hozott egy kalendáriumot, amiből kinéztük a disznóvásár idejét, és egy naptárat, amibe beírtuk, hogy mikor mit kell csinálni. Lajossal aztán mindig átbeszéltük, hogy mikor vágjuk a disznót, vagy mikor megyünk a varrólányhoz. Nekem például soha nem jutott volna eszembe, hogy az út előtt a polgármesterasszony búcsúztasson minket, átadja a falu zászlaját és a nyugdíjas klub énekeljen. Ezeket Lajos rakta hozzá, de tudtam, hogy jó lesz. Rá bíztam azt is, hogy ki legyen böllér.
Volt böllér egy szúrással és háromezerrel is…
Jóó! Tamás bácsi szúrt csak egyszer, de ő a szomszédban lakott, és megígértem neki, hogy csapattag lesz… A többiek mind vér profik voltak. Tamás bácsi nem, őt fúrták is intenzíven.
Tehát Lajos szervezte a dolgokat. Ti mennyire irányíthattátok az eseményeket?
Bátran irányíthattuk, mert megbíztak bennünk, ami egyben iszonyú nagy felelősség is volt, mert nyilván van egy határa annak, hogy kit mire kérsz meg. Azt mondtuk Lajosnak, hogy mielőtt bárki látná a filmet, nézze meg, és eldöntjük, hogy ez így vállalható-e vagy nem.
Volt olyan jelenet, amit Lajos szeretett volna kivágatni?
Nem. A Besence Open című filmben volt, több dolog is, amiről azt mondták, hogy ne tegyük bele, mert azzal konfliktust generálunk a faluban, amire semmi szükség.
A Besence Open témájára hogy találtál rá?
Mindig azt mondom, hogy „láttam a televízióban”, közben az apámmal beszélgettünk, és ő mesélt róla. Utánanéztem, mert én már jártam Besencén. Nagyon bájos kis falu, zárt közösséggel. A polgármesterrel is találkoztam egyszer egy disznóvágáson, akkor nem tettünk egymásra túlságosan mély benyomást. Balogh Lajos volt a vezető böllér, vele akkor ismerkedtem meg. Később találkoztam néhány falubelivel és gondoltam, milyen kedves emberek, szívesen mozgok velük egy évig. A Híradó bejátszásának körülbelül az volt az üzenete, hogy mekkora dőreség ez, és ha nagyon megpiszkálnánk a dolgot, biztosan megtalálnánk, hogy hová került az a hárommillió forint, amiből a teniszpálya felépült, és egyáltalán minek teniszpályát építeni egy 120 fős faluba?!
Lementünk Besencére, és azt hittük, hogy polgármesterrel mindjárt egymás vállára borulva fogjuk megmutatni, bebizonyítani a világnak, hogy igenis ennek van értelme. Erre ő hevesen elkezdett tiltakozni, hogy egyáltalán nem járul hozzá, hogy mi forgassunk. Megtiltani nem tudja, de ő nincs benne. Felvázolta a lázálmát a közösségformáló, gazdaságlendítő projektekről, ami akkor teljesen megvalósíthatatlan dolognak tűnt. Annak volt az egyik eleme a teniszpálya: az emberek reggelente boldogan járnak napi nyolc órát dolgozni, aztán munka után tartalmasan kikapcsolódnak és a teniszpályán megbeszélik, hogy mi történt velük. Abban a faluban, ahol egyébként 98 százalékos a munkanélküliség. Nagyon ködös elképzelésnek tűnt, de azt azért szerettem volna, ha megtanulnak teniszezni, amivel bebizonyítanák, hogy igenis van értelme pályát építeni. Egyben azt a tételt is bizonyítjuk, hogy vannak roma emberek, akik tesznek, és el is érnek valamit. De ezzel a polgármestert nem nagyon sikerült meghatnom. Csak ismételgette, hogy nem és nem! Akkor azt mondtam neki: „Jól van, Jóska, én találtam egy teniszedzőt, aki leköltözne a faluba. Neked annyi lenne a feladatod, hogy segíts az embereket levinni a pályára, és nézzük meg, mi lesz ebből. És most már hagyd abba ezt az ellenállást.” Belement, hogy na, jó, de mindig szeretné látni, amit fölvettünk. Persze, persze! És akkor mi leköltöztünk a faluba a teniszedzővel, Huszár Károllyal, akit a Pécsi Városi Tenisz Klubban találtuk. Az ügyvezető lány rögtön Kari bácsit ajánlotta. Előtte a polgármester azt mondta, hogy úgyse fogja senki elvállalni, úgyse fog senki lejönni edzőnek. Kari bácsinak persze voltak feltételei. Természetesen financiális kérdés is volt, hogy mennyi időt tölthet Besencén. Abban az időben, amikor a Magyar Mozgókép Közalapítvány meghirdette az utolsó pályázatot, de eredményt már nem hirdettek…
A hatmillió forint akkor még sehol nem volt?
Áh, nem! Akkor ott tartottunk, hogy a Laokoon Film producereit sikerült meggyőznünk arról, hogy megelőlegezzék az első nyarat.
De Kari bácsi nem akárki, ő edzette Ilie Năstase-t is!
Igen, de az már csak menet közben derült ki, hogy ő volt a román nemzeti teniszválogatott edzője. Mi semmit sem tudtunk róla. Szegény Kari bácsit nagyon megviselte az élet az elmúlt 15 évben. Ő az az idős ember, akin mintha egy betonszarkofág lenne. Viszont aki azon át tud törni, azzal jól kijön. Kari bácsival olyan vitáink voltak, hogy az első évben két hétig nem is beszélt velem. Ragaszkodott hozzá, hogy, kizárólag valakin keresztül üzenjem meg, amit szeretnék, akkor is, ha épp közös asztalnál ültünk. Amikor látta, hogy amit csinálunk, úgy tűnik eredményes is - érdekes módon ez az első média szerepléséhez kötődik, ami után az országból mindenhonnan gratuláltak neki -, megkértem, hogy akkor kezdjünk el közösen gondolkodni. Sikerült meggyőzni arról, hogy ne cselezzen ki minket, ahogy az elején állandóan tette. A polgármesterrel együtt. Mi kameránkat lóbálva témát kerestünk, felvettük, hogy Pisti reggel megfeji a kecskét, Kari bácsi a polgármesterrel elment látogatóba a pécsi Városi Tenisz Klubba. Amikor mondtuk nekik, hogy ez számunkra is izgalmas lett volna, és a kecskét felvehettük volna másnap is, csak megvonták a vállukat.
A filmben úgy tűnik, hogy mindenki örül, hogy film készül róluk.
Igen… A filmkészítés és a dokumentumfilm készítés is egy őrült nagy csalás. Tényleg. Mindenki belátta, le kell ülnünk és beszélnünk kell, mert ez így zsákutca. Jóskát, a polgármestert már nagyon frusztrálta, hogy mi jóban vagyunk a falubeliekkel, és egyáltalán nem azt csináljuk, amit ő szeretne. Még az elején leszögeztem, hogy azt a propaganda filmet, ami arról szól, hogy ő milyen nagyszerű polgármester, én nem fogom elkészíteni. Egyébként ők – a férfiak -, úgy beszélnek meg dolgokat, hogy na, üljünk le az asztalhoz, igyunk meg két liter pálinkát, addig igyunk, míg mozog a nyelvünk. Ha ezt megtesszük, akkor az, amiről ilyen-olyan állapotban beszéltünk, az biztos, hogy úgy lesz. Jóska látta, hogy mi nem adjuk fel, és annak, ami történik, van eredménye, lévén, naponta 45 ember jár le a teniszpályára. Vannak ugyan parázs viták arról, hogy kik mikor használhatják a pályát edzéseken kívül, és hogy Kari bácsi kivel foglalkozzon külön, de elkezdett formálódni egy közösség, ami a polgármester köré koncentrálódott, mivel az ő nagy ötlete nyomán került a teniszpálya a faluba. Végre Jóska is belátta, hogy ami történik, az nem rossz, mi pedig nem kérünk mást, csak próbáljunk meg együttműködni. Miután sikerült megértetnünk vele, hogy a filmet kizárólag együtt tudjuk elkészíteni, onnan már nem volt kérdés – ja és miután megittunk két liter pálinkát – nem volt kérdés, hogy mindig megbeszéljük, hogy mikor mi történik. Így aztán a következő évben is lementünk Besencére. De akkor már látszott, hogy nem olyan lelkesen teniszeznek, amit én nem akartam elfogadni, és agitáltam az embereket, hogy gyerünk, járjunk le! Tornacipőt vásároltam, ha az kellett vagy bármit, csak csináljuk, jussunk el a versenyig. Aztán már ez is meddő erőfeszítésnek tűnt. A harmadik évben kétségbeestem, hogy Úristen két évet foglalkoztam valamivel, és annak az ellenkezője realizálódik. Nem erre készültünk, nem ezért fektettünk bele rengeteg energiát évekig! Most mi lesz?! Ebből hogy fogunk kijönni? Megbeszéltük, az a megoldás, hogy azt mutatjuk meg, ami valójában történik, és nem próbálom a fikciómat ráerőszakolni az emberekre. Erre is inni kellett egy pálinkát.
De a polgármester mit akart? Kitalálta, hogy induljanak a pályázaton, pénzt nyertek a teniszpályára, miért nem akarta, hogy ezt a világ is lássa?
Azért, mert neki egy nagyon komplex elképzelése van. Egy modellértékű programot próbál megvalósítani a faluban, amiről én is azt gondoltam, hogyha mindaz öt év alatt sikerül, akkor az fantasztikus dolog lesz, és biztosan sok hasonló sorsú falu fogja lekoppintani. Ő azt nem szerette, hogy mi ebből a programból, ami nagyszerű és zseniális, kizárólag a teniszezést mutassuk meg. De én tudtam, hogy nekünk erre nincs öt évünk, csak egy.
Végül négy évig készült a film…
Akkor azt még nem tudtam. Ha támogatást nyersz, tizenegy hónapod van a filmre, ahogy azt a pályázati rendszer is megköveteli. Úgy gondoltuk, hogy ők megtanulnak teniszezni, aztán síppal- dobbal rendezünk egy őrületesen nagy házibajnokságot és ország-világnak bebizonyítjuk, hogy valamit elkezdtünk és megcsináltuk. Aztán a házibajnokság sípjára- dobjára soha sem volt pénzünk. Ősszel a polgármester felvázolta a tenisszel kapcsolatos jövőképét, ami a film szempontjából ígéretes volt. Megvan a pálya, akkor alakítsunk egy tenisz klubot, ha az is megvan, akkor viszont kezdjük el versenyezni.
Mikor neveztétek be a filmet a DOK. Incubator nevű dokumentumfilmes workshopra?
A film producerének, Stalter Juditnak volt a zseniális ötlete. Én kissé szkeptikus voltam, de meggyőzött a workshop jelentőségéről. Az első állomás Wroclavban volt, ahol nagyon megdöbbentem, mert kiderült, hogy valójában rettentő keveset tudok arról a filmről, aminek a rough cut-ját, az elővágott anyagát mutattam meg. Kérdéseket tettek fel, például, hogy miért fontos neked ez az egész? „Hát…, miért ne lenne? Azért fontos, mert….” nagyon nehéz volt erre egyértelműen, és meggyőzően válaszolni. Pedig hát egy rendezőnek ez is a feladata.
Megkaptátok a workshop fődíját. A filmet 60 pályázatból válogatták be a legjobb nyolc közé, és az elismerés annak a filmtervnek járt, amely a legnagyobb fejlődést valósította meg a féléves munka során.
A feladat az volt, hogy fél év alatt az inkoherens, három órás anyagból nézhető filmet készítsünk. Én szeretek kísérletezni, és ha tehetném, … de azt nem mindig tehetem… A malaccal teljes című film utómunkája ideális körülmények között készült, a filmet addig vághattuk, amíg azt nem mondtuk, hogy most van készen és aztán persze még hónapokig vágtunk újra komplett jeleneteket. A Besence Open utómunkáit vágóstúdióban készítettük, ennek megfelelően a számok szintjén is nagyon fontos volt a filmről gondolkodni. Stalter Judit a film producere, akivel a Willkommen óta dolgozunk együtt, kitartó munkával elérte, hogy professzionálisan gondolkodjunk a filmkészítésről, ahol fontos szerep jut a racionalitásnak: számoknak, határidőknek, hatékonyságnak. Azt, hogy a Dok Incubator workshop fődíját megnyertük, azt hiszem ennek is köszönhetjük.
A külföldi vetítéseken kiderült, hogy melyik poén nemzetközi és melyik nem?
Ez nagyon jó kérdés és borzasztóan sajnálom, hogy nem tudok rá válaszolni, mert én olyan frusztrált vagyok, ha ki kell állnom egy színpadra, hogy inkább be sem megyek a vetítésre, csak kinn futkározom.
Mit szólt a falu népe, amikor levetítettétek a filmet?
Én is ott voltam velük a művelődési házban, olyan volt, mintha a családommal néztem volna. Tudtam, ki hogyan fog reagálni. Amikor a filmben Tenci, a nagy pocakos férfi, azt mondja a polgármesterről, hogy persze, mert neki van pénze, ő az isten, de így nem viselkedhet, ráadásul mindezt a polgármester lányának mesélte, akkor tudtam, hogy Tenci ezt majd zokon veszi. De aztán megmarkoltunk egy sörösüveget és pont onnan folytattuk a barátkozást, ahol abbahagytuk. Tetszett nekik a film, de az első vetítés alkalmával elvesztek a részletekben. A történetre kevésbé koncentráltak, számukra az volt izgalmas, hogy Jázminka akkor még milyen kicsi volt, most meg iskolába megy, rajta van Dénes bácsi, aki meg már meghalt. Szerették, hogy róluk szól. A polgármester, Jóska is már többször látta. A barátságunk a kezdeti nehézség után ott tart, hogy együtt utazgatunk. Tördeltük a kezünket a film világpremierjén Amszterdamban, majd felszabadultan stand up –oltunk Berlinben, Moszkvában meg fergeteges házibulikon vettünk részt. Remélem, a tavaszi fesztiválszezon tartogat még számunkra meglepetéseket.
Igazából azért jók a filmjeid, mert látszik, hogy szereted a szereplőidet.
Hát, ez eddig a legszebb megfogalmazás... És igaz is. Szerettem ott lenni. Amikor az ember dokumentumfilmet készít az a feladata, hogy jól szórakozzon a szereplőkkel. Ha úgy gondoljuk, bekapcsoljuk a kamerát, aztán meg kikapcsoljuk, letesszük, és velük együtt táncolunk önfeledten. Szeretek a barátaimmal lenni, igazából erről szólnak a filmjeim.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322