Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

A gravitáció és a krattok - Észt Filmhét, 2018

Az idei, 11. Észt Hét filmjeinek időskálája a középkor megidézésétől napjainkig húzódik. A kitűnő filmes összeállításban az egyenletesen magas színvonalú animációs blokk és egy remekmű játékfilm mellett egy érdekes dokut és három tévéfilm-jellegű kortárs történetet láthattunk. A válogatás pusztán áttételesen utalt rá, ám mi egész évben ünnepeljük a független Észtország létrejöttének 100. évfordulóját. SZEMLE

11. Észt hét  

Budapest: 2018. március 19–27.

Debrecen: 2018. április 5–8

Szeged: 2018. április 4–6.

A három kortárs történet a hétköznapokból ad ízelítőt. Helyszínválasztásaik az észtek mindennapokhoz való viszonyát mutatják: a túlnyomórészt klausztrofób életterekkel (gyorsétterem, kocsma, patika, lakások) szemben a szabadság lehetőségeit a természetközeliség (vidéki ház, folyópart, tenger) képviseli. A producer-vágó-rendező Priit Pääsuke első játékfilmje, A lánc vége Paavo Piik darabjából készült. A Lánc fantázianevű gyorsétterem külvárosi üzemegységében a Pincérnő (Maiken Schmidt) egyedül tartja a frontot - megoldható, mert vendégek nemigen ostromolják a pultot. Ezen az őszi, esős napon külön pech, hogy a kisgyerekeseket mindjárt el is üldözi a Költő (Jörgen Liik, róla bővebben még a November kapcsán írunk). Sorra jönnek a hasonlóan kicsit vagy nagyon fura figurák az orosz kamionsofőrtől az emberkerülő, csak éjszaka kijáró Zeneszerzőig (Tiit Lilleorg). Ez utóbbi külsejében, habitusában erősen emlékeztet Arvo Pärtre, ami feltehetően nem a véletlen műve. Színdarab filmre adaptálása még a rutinos pályatársak számára is emberpróbáló feladat, ehhez képest Pääsuke munkája helyzetgyakorlat-jellege dacára mindvégig fenntartja az érdeklődést, ami nem kis teljesítmény egy elsőfilmestől.

Az Amikor a legkevésbé várod író-rendezője, Mart Kivastik Egy barátom című filmjével 2011-ben már járt hazánkban az Észt Hét vendégeként. A tavalyi év végén ezt az újabb, észt-izlandi koprodukcióban készült filmjét is nagy sikerrel mutatták be Budapesten. Az Észt Intézet és a Pluralica kiadó gondozásában megjelent Kivastik-breviárium egyik írása, amely filmjeinek hangulatát is érzékelteti, itt olvasható. Az Amikor a legkevésbé várod című ön-adaptációjában a skandináv alkotók mintájára az untig ismételt hollywoodi romkomsémákat fordította át észtre, kettős haszonnal. A nézőt úgy kalauzolja a dramaturgia, hogy az ismert patentok mentén egészen jól tájékozódik a kevésbé ismerős, jellegzetes észt karakterek, érzelmek világában. A sémától való eltérés újra meg újra jótékonyan kizökkenti, nagyobb odafigyelésre készteti, mert Tartu a legkevésbé sem Hollywood.  Az észtek kedvenc témája, az időjárás metaforaként is megteszi a magáét: „hűvös észtül” egy napfényes reggelen 41 éves szingliként egy vadidegen férfi mellett másnaposan ébredni talán több reménnyel kecsegtet, mint az állandó nyár paradicsomaiban. Tökéletes bevilágításban (hollywoodi szcenírozás) egy nő és egy viharvert férfi (az észt oldal) félreérthetetlen helyzetben az ágyban. A kétféle szemléletmód több apró belső poént is rejt. A legszembeötlőbb, hogy nem a női, hanem a férfitest kerül a képkivágás középpontjába. Észt módra inkább afféle pocakos, és nem éppen szexi pózban, inkább csak ahogy a részeg álom engedi: szerdai munkanapos hátakt a kamerának (trailer 16. mp). A film flashbackekben, kettejük történetének mozaikjait váltogatva jut vissza a nyitó jelenethez. Viivit (Katariina Unt) előző nap minden és mindenki arra emlékeztette, visszafordíthatatlanul öregszik, nem sikerült semmi az életében, ideje leírnia magát. Hát, akkor inkább leitták magukat a barátnőjével. Andresnek (Ivo Uukkivi) sem teljesen világos, hogyan ismerkedtek össze előző este a kocsmában, ahova – mint állítják – szokásukkal ellentétben betértek. A férfi a baleknál is balekabb, a legjobb úton a lecsúszás felé. A válása óta ismét az anyjával él, akivel meglehetősen felemás a kapcsolata, ahogyan a volt feleségével is. Egyedüli öröme a kislánya. A néző mindettől függetlenül őszinte csodálattal adózik ennek a tépett figurának, akit nem értékel kellőképpen a környezete, holott a legrészegebb állapotában is üzembiztosan ki tudja nyitni kalapáccsal (!!!) a sört.

Amikor a legkevésbé várod. Van-e esélyük egymással?

A nálunk is osztatlan sikert aratott Cseresznyés dohány rendezőpárosának új filmje, a Karlovy Vary-ban bemutatott A bácsi, aki hasonlít rám ugyancsak hollywoodi patenteket észtesít. A film kezdetén a néző egyáltalán nem szimpatizál Hugo-val, a nyegle zenekritikussal (Rain Tolk), pedig ráférne, mert a felesége (Maarja Mitt) megcsalta, és elhagyta. Nála csak az apja, Raivo (Roman Baskin) bosszantóbb, aki se szó, se beszéd  bekvártélyozza magát az egykori családi fészekbe visszavonult, rég nem látott fiához azzal a bejelentéssel: halálos beteg, a gyerek kötelessége, hogy gondoskodjon róla. Hugo lépni nem tud az öregtől, s közben teljesen hiába fejtegeti a maga fontoskodó módján, hogy felejtős az apa-fiú összeborulás, nem tartozik az apjának semmivel, hiszen az otthagyta őt is, az anyját is,. A nagyhangú, pozőr papáról kiderül, hogy már a temetéseken zenélésből is kikopott, pedig egykor felkapott jazztrombitás volt. És persze óhatatlanul felbukkan A Nő, Marian (Evelin Võigemast, az egyik legtehetségesebb észt énekes-színész), aki pszichiáter.

E kedves, színes darabok mellett szinte izzott a fekete-fehérre komponált November,  Rainer Sarnet alkotása, amely tavaly a Tribeca Film Festivalon mutatkozott be (legjobb operatőr díja). Az átütő világsiker (eddig) elmaradt, csakúgy, mint a Keresztszélben esetén, pedig mindként film megérdemelné. Amerikában elég jó volt a fogadtatás, ahol a téma univerzalitása és a goth-dark-szürreáliák divatja nyomán olyan mítoszként értelmezték, amelyben „megtalálható a szerelem, a halál és a másvilág”

November

Az Andrus Kivirähk: Ördöngős idők című regényéből szabadon adaptált film helyszíne egy apró észt falu valamikor a német földesurak idején. Az itt élők annyira szegények, hogy ünnepi eledelnek számít a denevér, de megeszik a fűzfák kérgét is. Csoda-e, hogy gátlástalanul lopnak egymástól? A német bárócsalád szisztematikus kifosztása hazafias cselekedetnek is számíthatna, ha komolyabban foglalkoznának ezzel a témával, de nem teszik. Luise, a földesúr anyjának gondozója valóságos tőzsdét alakít ki az ellopott javakra építve. (A szerepben alig felismerhető az Amikor a legkevésbé várod Viivije. A két időszak közötti különbség nagyban hozzájárul ehhez, hiszen akkor egy negyvenes nő már vénasszonynak számított). Hozzá jár ruháért, ékszerért a szépülni vágyó Liina (Rea Lest, az észt film új nagy tehetsége), aki reménytelenül szerelmes Hansba (az elképesztő Jörgen Liik, akit már ismerünk a Lánc..-ból). A fiú a báró holdkóros lányába szerelmes hasonlóan reménytelenül. A falusiak számára természetes, hogy halottak napján vendégül látják elhunyt családtagjaikat, s az Ördöggel való üzletelés is része az életüknek. Az is, hogy éppen tőle vásárolnak lelket a maguk mindennapi eszközeiből – kapa, kasza, állatkoponya - eszkábálta segítőiknek, az antropomorf krattoknak. A falu  legfőbb feladata a mindenáron való túlélés, amelyhez minden eszköz megengedett. A gyilkos pestist ugyanúgy megszemélyesítik (és fejükre húzott nadrággal gondolják megtéveszteni), ahogyan a természet erőit. A járvány a kisebbik rossz, az csak időnként csap le, de a tél évről évre visszatérően tizedeli az éhező, fázó, nyomorult embereket. Ezért tragikus telitalálat a film címe: annyi baj sújtotta már őket, és még csak november van, a tél éppen csak elkezdődött, messze még az életet jelentő tavasz.

A film legfantasztikusabb teljesítménye, hogy kézzelfogható realitást képes adni annak az archetipikus, animisztikus, a kereszténységtől alig érintett világnak, amely minden ember lelkében képes visszhangra lelni. A gyerekkor hiedelemrendszeréből ismerős, brutalitásában is otthonos érzelemvilág lenyomata generációról generációra öröklődik a népmesék révén, melyek a kultúrkörök különbözősége ellenére javarészt közös elemekből építkeznek. Külön érdekesség, hogy a filmben nem animációval oldották meg az állatok nem elhanyagolandó szereplését, hanem valódi, méghozzá magyar farkasok, disznók, kecskék játszanak benne. Aki megnézi a filmet, tudni fogja, nem túlzás a „játszanak” kifejezés, hiszen a Testről és lélekrőlben is csodálatra méltó munkát végzett Horkai Zoltánnal és állataival dolgoztak. A krattokat sem animálták, hanem zsinókkal mozgatták meg őket. Sarnet az említett interjúban azzal érvelt: éreztetni kellett a nézővel e fura szerzetek valódiságát, s azt a gravitáció nélkül nem lehetett volna. Mart Taniel operatőr tökéletes biztonsággal találta el azt a fényes fekete-fehér képtextúrát, amitől az embert a hideg is kirázza, Michał Jacaszek elektromos kompozíciói pedig hol viccesen, hol borzongatóan feleselnek a képsorokkal.  A 48 éves Rainer Sarnet minden jel szerint valóra váltotta azok reményeit, akik a filmművészeti egyetemen csodagyereknek tartották, s A félkegyelmű című, 2011-es formabontó Dosztojevszkij-adaptációja óta sokat vártak tőle.

A válogatás egyetlen dokuját lendületesnek, de legalábbis nosztalgikusnak vártuk témája miatt. A Szovjet hippik (r: Terje Toomistu) azonban sajnos hasonlóan sanyarú elbánásban részesültek, mint a Brezsnyev-időszakban. Meglehet, akkor több figyelmet kaptak, bár abban sok köszönet nem volt. A nyugati virággyerekekhez hasonlóan ezek a „szovjet”, azaz a hatalmas ország valamennyi tájáról származó hippik is a művészetben, különösen a zenében találták meg azt a szabadságfokot, amire szükségük volt. Béke, szeretet és boldogság helyett nekik rendőri üldözés, kényszerhajvágás, sok esetben még elmegyógyintézeti kezelés is járt. A film a nagy Szovjetunió hippiközpontjának számító tallini (sic!, akkor egy n-el írták, ezért ügyelnek az észtek a maguk független két n-jére), lélekben még mindig fiatalok útját követi Moszkvába, ahol a peresztrojka óta minden évben összegyűlnek június 1-jén. Így emlékeznek meg az 1971-ben történt nagy leszámolásról, amikor több ezer Woodstock-hívőt tartóztatott le a KGB. E pro forma polgárság nélküli országban a polgári életforma ellen lázadó fiatalok alapból abszurd helyzetben voltak, akiknek egyéniségét, minden kezdeményezését, kultúráját elfojtotta a hatalom. A hatósági fellépések miatt kevés rekvizítuma maradt a korszaknak. Szomorúan láttuk, hogy eszerint a filmes feldolgozás szerint még akár igazuk is lehetett volna a Szovjetunió ideológiai tisztaságát óvó, gondos tisztségviselőknek. Jelentős művek nem maradtak utánuk, s a mozgalom képviselői ebben a filmben – tisztesség ne essék szólva - fogahullott oroszlánokra emlékeztettek, akik csak mondják a magukét, s néha felvihognak az emlékeiken merengve. Az alkotók életkora nem mentség, több figyelemmel, több jól feldolgozott háttéranyaggal ugyanezek az interjúk kiváló filmmé állhattak volna össze. Mert volt történet, volt teljesítmény. (A lembergi, azaz részben magyar hippikről itt)

Az új észt animációt bemutató blokkban olyan remekek voltak, mint a nálunk is ismert Chintis Lundgren Manivaldja, amit a Friss Hús és az Anilogue is bemutatott. Lundgrenre mélységesen igaz az, hogy amibe belefog, arannyá válik a keze között. Emberi alapszituációkat oszt le állatszereplőkre eredeti meglátásokkal. Ahogyan mondani szokás: fergeteges humorral éri el a gondolkodást. Mamahotel Rókáéknál: a mama is, felnőtt fia is szívesen barátkozna mélyebben a belevaló fiatal farkassal, Toomassal, a mosógépszerelővel. Manivald. Ugyanitt megnézhető az alkotó több filmje is, mint a nálunk is jól ismert Az élet Herman H. Rottal. Jelenetek egy házasságból, avagy hogyan válik egy éjfekete metálőrült patkányból papucsférj az ártatlan hófehér kiscica mellett. Kihagyhatatlan.

Nem kevésbé eredeti látásmódú és  technikájú Rino Unt Maria és a hét törpe című bábanimációja. A kötelességtudó apáca, Maria élete alkonyán megpróbálja bepótolni, ami kimaradt az életéből. Gondoskodni, szeretni akar, s ehhez egy rejtélyes motoros vamp „kellékei”-ből kölcsönöz néhányat. Gyönyörű, megható és mulatságos. 

Rino Unt a Mesterről beszélget Annecy-ben.

A szívünknek oly kedves Ülo Pikkov filmjeiből tavaly láthattunk egy blokknyit. Új alkotásában tárgyanimáció követi az élő szereplős nyitást: Az elengedés története egy árvaházban felnőtt lány traumáját az absztrakció területére távolítja: a történet elmondhatatlanságát  megszemélyesített, de alapjában kézzelfogható tárgyakkal, fehérre festett, olvashatatlanná változtatott könyvekkel teszi egyszerre foghatóvá és felfoghatatlanná. A cím, ha úgy vesszük, ajánlás: hagyni elmenni a nehéz történeteket.

Az elengedés története

Elin Grimstad Örök vadászmezőkje érzékletesen ragadja meg azt a fordulatot, amikor a mágikus világban élő gyerekek a külvilág hatására kénytelenek beleilleszkedni a civilizáció képviselte racionalitásba. Egy kisfiú és egy kislány egész – egyszerre jó és mélyen gonosz - szertartásrendszert találtak ki azért, hogy a Vadász által elejtett állatokat eltemessék, ápolják emléküket, majd újra életre keltsék azokat. Mindannyian átéltük, amit ők is kénytelenek megtanulni: az a varázslat sajnos nem létezik.

A 2-6 perc közötti apróbb darabok a formatanulmányt a geggel váltogatják vagy kombinálják. Sander Joon: Moulinetje a lételméletig hosszabbítja meg két vívó küzdelmét, s közben magát az rajzanimáció technikai alapját, a vonalat is felhasználja ahhoz, hogy a függést érzékeltesse. Lucija Mrzljak Sarokja játék a címben jelzett tér perspektíváival. Leonyid Smelkov Körteesője variációs ötlettanulmány, a feszültségre építő gegfüzér. A napjainkban Alexei Alexeiev által a Log Jam-szériában tökélyre vitt sorozat-poénok mintájára e rövid alkotás (szó szerint) a fejünkbe veri: az nem kérdés, hogy ezer módon eshet a fejünkre a körte, az a kérdés, megúszhatjuk-e.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322