Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Konstrukciók, élet - 69. Berlinale

2019. február 7-17.

Hosszú időszak zárult le a Berlinale történetében: a fesztivált 2002 óta igazgató Dieter Kosslick átadta a stafétabotot. A távozó vezető munkabírását érzékelteti, hogy ketten lépnek örökébe. Carlo Chatrian, a Locarno Film Festival művészeti igazgatója a tartalmi, kurátori feladatokat látja el, egyebek mellett ő irányítja majd a versenyprogram kiválasztását is. Mariette Rissenbeek producer, a German Films vezetője személyében a nagy múltú fesztivál első női vezetőjét is köszönthetjük, ő a fesztivál pénzügyeit fogja felügyelni. Kosslicknak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a jegeces téli időpont ellenére a világ leglátogatottabb fesztiválja lett a Berlinale, amelyre átlagosan csaknem félmillió jegyet váltanak a filmrajongók. Ugyancsak az ő idejére tehető az is, hogy a fesztivál égisze alatt működő European Film Market (EFM) a világ második legnagyobb filmpiacává nőtte ki magát.

Kosslick nyitóbeszédében azt emelte ki, mennyire fontos, hogy erősödjön a női alkotók jelenléte Németország legnagyobb filmes eseményén. E méltánylandó törekvés eredményeként az idei tizenhét versenyfilmből hetet női rendező jegyzett. A pozitív diszkrimináció nem garantál automatikusan minőséget, sok esetben az elérendő célt is képes diszkreditálni. Kiemelt pozíciója miatt mindjárt a nyitófilmen, Lone Sherfig első amerikai filmjén, a The Kindness of Strangers-en nagyon elverték a port a kritikusok, mert, mi tagadás, a leggyengébb filmek közé tartozott. Kár érte, s reméljük, az Olasz nyelv kezdőknek (2000), vagy az Egy lányról (2009) rendező-forgatókönyvírója föl tud állni ekkora bukásból.

A Berlinale a mozifilmek vs streamelő cégek viadalban is letette a voksát, amely harcba még Spielberg is beszállt a megosztóoldalak ellen. A fesztivál öt éve ad helyet a televíziós sorozatoknak -  a Berlinale Series a Berlinale Special független részét képezi - , ezek között mind az Amazon, mind a Netflix gyártotta produkciókat  találhattunk. Idén először, feltehetően a cannes-i kitiltásra válaszul egy Netflix produkció, Isabel Coixet Elisa & Marcela-ja a versenymezőnybe is bekerült. A filmforgalmazók és mozitulajdonosok tiltakozása a marketing törvényeinek megfelelően jócskán növelte a film iránti érdeklődést. Kosslick rámutatott: az ő szabályzatuk csak arra kíván garanciát, hogy mozikban is vetítik majd a filmet, teljes joggal válogatták versenybe a spanyol alkotó filmjét. A forgalmazók kapcsolódó problémáit szerinte rendszer-szinten, mozis-szakmai megoldások révén kéne megoldaniuk az érdekelteknek, filmek, rendezők bojkottja, kitiltása a legkevésbé sem vezet megoldáshoz. A kritikusoknak egyöntetűen lesújtó volt a véleményük Coixet valós eseményeken alapuló filmjéről, aminek csupán elenyésző hányadát képezte az az okfejtés, hogy a közvetítő eszköznek (televízió/monitor) a mozitól eltérőek a gyártási, s ezzel esztétikai kritériumai. Coixetnek pályája elejétől időről időre - legutóbb az ugyancsak Berlinben bemutatott Könyvesbolt a tengerparton (2017) kapcsán - szembesülnie kell azzal a véleménnyel, hogy filmjeinek hossza és forgalmazása mozis, ám azok valódi otthona a kisebb képernyő. A 19-20. század fordulóján játszódó, tárgyaiban, kösztümjeiben nosztalgikusan szépre komponált történet két fiatal tanítónő tiltott szerelmének fordulatait beszéli el. A határozott Elisa üldöztetésük miatt férfiként kezd élni, s 1901-ben feleségül veszi Marcelát. A látszat érdekében Marcela gyereket szül egy alkalmi kapcsolatból, ám ennek ellenére lelepleződnek, sikertelen szökési kísérletük után börtönbe kerülnek. A film valósággal iskolapéldája annak, hogyan válik velejéig hamissá a legpontosabban szcenírozott képsor, a legvalódibb valós történet attól, ha a korszaktól idegen, ez esetben minimum 50-100 évvel későbbi gondolkodásmód keretei között értelmezik.

Isabel Coixet: Elisa y Marcela

A pénzigényes filmipar nem teheti meg, hogy ne kövesse a mozgóképfogyasztási trendeket, így feltehetően jócskán megnő a televíziócsatornák és a megosztóportálok súlya. Még Agnieszka Holland, a filmkészítés e nagyra értékelt mestere is televíziós sorozatot készít a közeljövőben, méghozzá kosztümöset Napóleonról, az EFM Co-Production Marketjén bejelentett tíz produkció egyikeként.

A fesztivál összképe az maradt, amit a közepén konstatáltunk: a versenyprogramot illetően nem ez volt a Berlinale történetének legemlékezetesebb éve. Erősítette a rezignációt, hogy az Arany Medvét Nadav Lapid Synonymes című alkotása, ez a minimum megosztó film kapta. A kritikusok a premiert követően elsősorban hiányosságait emelték ki, olyannyira, hogy egyes jeleneteit amatőrfilm-színvonalúnak tartották. A kínai Wang Xiaoshuai So Long, My Son-ja ezzel szemben 100 %-os tetszési indexen áll, megérdemelten. Nem került hát rossz helyre a Yong Meinek (legjobb színésznő) és Wang Jingchunnak (legjobb színész) adott Ezüst Medve, noha nem csak a mi érzésünk szerint érdemelt volna nagyobb elismerést is. „A film hamar megtalálja, aztán többször is összetöri a néző szívét a finoman jelentőségteljes befejezés előtt” - írta a filmről Jessica Kiang. A két család életét az 1980-as évektől harminc éven át követő történet visszafogott eszközökkel mutatja meg az ország változásainak leginkább kitett munkásság közegében, hogyan lehet csöndes méltósággal elviselni a megváltoztathatatlan sorscsapásokat: gyermek elvesztését, a politika magánéletbe történő durva beavatkozásait. E háromórás alkotás újabb érv amellett, hogy az árnyalt ábrázolás alapfeltétele a részletek pontossága.

Lapid díjnyertes opusza korunk elnagyolt harsányságára reflektál, s mert kevés matériát használ, a játékidő több, mint két órája jócskán hosszabbnak tűnik az üresjáratok miatt. E szerethető karakterek nélküli film mindössze a harmadik egészestés alkotása Lapidnak; A rend őre (2011), és Az óvónő (2014) jelentékeny rajongótábort szerzett számára. Érdekesség, hogy ez utóbbi Netflix-mutációja a csodálatos Maggie Gyllenhaallal a címszerepben ugyanakkor készült, mint a Synonymes. A másik, hogy Lapid filmjeihez hasonlóan annak is volt valós alapja, s azt a történetet a szülei dolgozták föl dokumentumfilmben (Kindergarten, 2016, Era és Haim Lapid)

Wang Xiaoshuai: So Long, My Son

A „kóser Candide” meghatározás szellemesen összegzi Yoav (Tom Mercier) esetenként erősen eszement kalandjait a francia fővárosban. A húszas évei elején járó főhős alakját a rendező-forgatókönyvíró önmagáról mintázta, hasonló súlyosan beszűkült tudatállapotban érkezett húsz éve ő is Párizsba. Yoav azért menekült el Izraelből, mert kötelező katonai szolgálata annyira traumatizálta, hogy többé nem akart megszólalni az anyanyelvén, sőt semmilyen közösséget nem kívánt vállalni szülőhazájával. Új, maga választotta élőhelye sem kíméli, de azokat a megpróbáltatásokat kezdetben a kívülálló beletörődő flegmájával viseli. Van mit, mindjárt első körben csaknem meghal, amikor mindenét ellopják egy gyönyörű nagypolgári ház tökéletesen üres lakásában. Szomszédai, Emile (Quentin Dolmaire) és Caroline (Louise Chevillotte) megmentik, ellátják ruhával, pénzzel. Legjobb barátja egy héber-francia szótár, abból biflázza a szavakat – ezek sűrű repetitív egymásra halmozására utal egyebek mellett az ironikus cím -, s egyre hosszabb mondatokban értekezik különböző témákról gyakorlatilag mindenkinek. Gyakran feleleveníti emblematikus történetének, Hektór legendájának egy-egy epizódját. Újabb sokk éri, amikor lassacskán megvilágosodik számára: választott hazája nem kevésbé militarista, mint amit maga mögött akart hagyni. Az állampolgárság-tanfolyamon már egy született franciát is megszégyenítő ékesszólással elemzi a Marseillaise-t, külön kiemelve annak vérgőzösségét. Vannak nagy pillanatai a filmnek, amely elsősorban a film jelentős részében citromsárga kabátban pompázó (neki még az is jól áll, tesszük hozzá) Tom Mercier-nek köszönhetők, ám vannak bosszantó, fárasztó, idegesítő, agyrohasztó, hóttfölösleges (csak hogy stílusban legyünk) elengedni nem tudott ötletek eredményezte üresjáratai is.

Az izraeli reakció már a forgalmazás előtt, a film ismerete nélkül problémás volt: Mercier-t  nem gratulációk fogadták egy tel-avivi bárban, hanem káromkodva belekötöttek. Az elsőfilmes színészt azért lepte meg ez az ellenségesség, mert a karaktere „harcolt a hazájáért, és a katonai szolgálatból rémálmoktól gyötörten tért vissza.” Az izraeli születésű, francia származású színész a filmtől tágabb perspektívát, nagyobb rálátást kapott. Másfél éve Franciaországban él, s éppen ellenkező folyamatokat tapasztal: a franciaországi zsidók nagy számban menekülnek Izraelbe a növekvő neonáci atrocitások miatt. Ismét csak a szinonimák: az erőszak és a barbárság a világ minden pontján létezik, ahogyan ostoba emberek is.

A filmnek magának a recepciója épp olyan ellentmondásos, mint Yoav/Lapid hazájához való viszonya: büszkék díjára, hiszen izraeli film régóta nem nyert ilyen fontos díjat. Ugyanakkor változó intenzitással lobbantották Lapid szemére Izrael-szemléletét. Azok, akik a filmet politikai vetülete miatt bírálták, feltehetően nem gondolták végig a cím fényében Yoav döbbenetét: Izrael és Franciaország is hasonló jelentésűvé, azaz szinonimákká váltak számára.

A rendező és a szereplők a sajtóvetítés után, de még az Arany Medve előtt interjút adtak. Lapid ebben elmondta: az újságírók közül elég sokan elmentek a vetítésről, ami rendben is van, hiszen a film tiszta, meztelen (megjegyzés: ez rendezői önirónia, Yoav újjászületése Párizsban meztelenül kezdődik), és erősen provokatív. A rendező ekkor is, a sajtótájékoztatón is jóval karizmatikusabban és ékesszólóbban öntötte szavakba, milyen mély, noha kritikától sem mentes érzések fűzik a hazájához, mint azt látttatni képes volt jórészt ötletek vezérelte, számos ponton kevéssé kidolgozott filmjében.

Ahogy az lenni szokott, az Arany Medve után a film recepciója is változott: a konfliktusos nemzeti érzés példaszerű darabjává vált. A filmet Berlin után Izraelben rögtön bemutatták, s napjainkig a hong-kongi, a francia, az orosz és a portugál bemutató dátuma tudható – egy Arany Medve szokásosan ennél jóval több helyre adja el a filmet. A Synonymes francia, német és izraeli produkcióban készült (egyik producere a Toni Erdmannal világhírűvé lett Maren Ade). Forgatókönyvét Lapid az édesapjával, Haimmal jegyzi, s édesanyjának, Era Lapidnak, a film vágójának ajánlotta, aki a film munkálatai közben hunyt el. A közege akár ismerős is lehet a 2000-es évekbeli magyar művészfilmek rajongóinak, amennyiben azokhoz hasonlóan egy sterilre konstruált Párizsba dobja a főszereplőjét, s többszintű értelmezésre alapozva a közhelyek felülvizsgálatára ösztönöz.

Nadav Lapid: Szinonimák

A versenymezőny e fontos kérdések műv(iv)é konstruált absztrakciói mellett valósággal oázist jelentettek az erős élményanyagból táplálkozó alkotások, például a dokumentumfilmek. A legjobb elsőfilm díjával kitüntetett Mehmet Akif Büyükatalay: Oray című filmjétől hasonlót vártunk. Egy házastársi konfliktus történetén keresztül a németországi iszlám vallású fiatalok kevéssé ismert mindennapjait megmutató film e várakozásunknak csak részben felelt meg. Oray és Burcu nagyon szeretik egymást, de egy veszekedés hevében a fiatal férj háromszor ejti ki a száján, hogy 'talaq'. Ez az iszlám követői számára a feleség elküldését jelenti. Oray nem szeretne elválni. A megengedő, világias imám azt javasolja, kis időre költözzenek külön. A kölni imám azonban a keményebb vonalat képviseli, s Oray-nak választania kellene a közösség és a felesége között. A jól felvázolt, örök érvényű alapkonfliktus után az az érzésünk, mintha a rendező a történet szövése során nem akart vagy nem mert volna belemenni azokba a valódi problémákba, amelyekkel egy németországi iszlám vallási közösség fiatal tagjainak szembesülniük kell a mindennapokban a mobiltelefonok, az internet korában.

Konstrukciók helyett ki az életbe. Nem szereti a sztárokat, a hétköznapi emberekből hozza ki a legtöbbet – vallotta „krumplikirálynő”, a nálunk talán nem érdeme szerint ismert, belga származású rendező, Agnès Varda.  Versenyen kívül bemutatott Varda par Agnès (Agnès szerint Varda) című filmje a lenyűgöző Arcélek, útszélek (2017) című előző opuszának mintegy kiegészítése. A francia új hullám előfutára, egyetlen női rendezője valamennyi alkotásában csak rá jellemző, különleges alkotó-néző közelség létrehozására volt képes. Színházi fotósként sajátította el a képkomponálás fortélyait, filmes beszédmódját pedig a bátran asszociatív narráció határozta meg. Elkötelezetten demokratikus gondolkodása, eredendő kíváncsisága, a szabályok értelemszerű alkalmazása, józanul romantikus alkata mintha a kezdetektől ezeket az élete utolsó harmadában készített friss, revelatív, nem mellesleg rendkívül szórakoztató dokumentumfilmeket ígérték volna. Ahogy idősödött, úgy vált a lehető legtermészetesebbé a fiatalon némileg dafke kidolgozott úgynevezett nőies, értsd saját logikára épülő beszédmódja. Egyre bátrabban vállalta személyes kíváncsiságát, egyre nagyobb teret engedett humorérzékének, ezzel arányban váltak alkotásai lefegyverzően emberközelivé (Kukázók, 2000). Az Arcélek, útszélek szerencsés, felszabadító, találkozás volt JR-al, a legismertebb francia street artossal. A film karrierjét mosolyt fakasztóan tüneményes trollkodással tetőzték be. 2018-ban Oscar-díjra jelölték a dokut, s a legidősebb Oscar-jelölt Varda az elegáns gálavacsorára és a közös fotóra a papírmasé mását küldte el JR-al. Életmű-Oscart kapott Varda, ám a dokumezőnyben a sport és politika összefüggéseit boncolgató Icarus lett a befutó.

Az Arcélek… képsorain az akkor kilencvenedik évében járó Varda és JR Franciaország legeldugottabb vidékeit járták vidám, bátor, okos kölykök módjára, s a nézőt olyan könnyed szabadságélménybe varázsolták, amit csak az élet legmélyebb szeretete adhat. És a művészeté, hiszen az a közös téma kettejük között is, az útközben megismert emberekkel is. Bízvást kijelenthetjük, hogy hasonlóan demokratikus és vidám vizuális kurzusban meglehetősen ritkán, inkább talán soha nem volt részünk. A pillanat, a jelen az egyetlen és örök: a „fotómobil”-lal készített képek pillanatfelvételek, mint az útközben megismert „fotómodellek” filmes miniportréi. Semmi tragikus nincs abban, hogy az élet egy pillanat, sugallja.

Varda, Camera díj, JR „Mindig mosolyogva gondolok majd rád.” forrás: JR facebook oldala

A Varda… szívszorítóan szűkítettebb szabadságfokú. Azért készítette rendezője, mert, noha korábban minden felkérésnek eleget tett, egészségi állapota és kora miatt nem vállalt több mesterkurzust. Ezt a több különböző helyen tartott előadásából összevágott alkotást tervezte küldeni a jövőben maga helyett, s, mint fogalmazott, biztos, ami biztos alapon el is köszönt nézőitől a végén. A film premierje mellett Vardát a Berlinale Camera díjával is kitüntették. A díjat személyesen vette át, s filmje sajtótájékoztatóját is megtartotta hibátlan angolsággal. Ej, gondoltuk, lesz itt még Kukázók 3, sőt 4 is. A sors sajnos nem így akarta.

A Varda par Agnès az 1994-ben megjelent hasonló című könyv módjára kellő távolságtartással, mégis intim közelségből mutatja be Varda termékeny pályáját a nouvelle vague-tól  a mesterkurzus(ok) napjáig. A látszat, hogy magáról beszél, csalóka. Azon ritka emberek közé tartozott, akik a másikat tükrözik akkor is, ha az recikláló, azaz kukázó, ha óvodás, és akkor is, ha egy gyönyörű színházteremnyi elegáns mozirajongó. Az Agnès tengerpartjai-hoz hasonlóan ez a sajnos utolsónak bizonyult filmje is mozis önfikció. Azzal a három szóval kezdődik, ami számára alkotóként a legfontosabb: inspiráció, alkotás, megosztás. Az ARTE égisze alatt készült, de magánemberek is támogatta film egyik szponzora egy sztár, Eva Longoria volt. A berlini sajtótájékoztatón is elhangzottak olyan kérdések, amelyeket az arckifejezése alapján ítélve nemigen kedvelhetett, becsülettel válaszolt rájuk, csak éppen elővette a színtiszta hivatalos arcát, amiről nem feltételeztük volna, hogy olyanja is van, talán a közhelyes válaszok jelezték a méltatlankodását. Nem szállt be olyan párbeszédbe, ami azt firtatta, mi az, ami még 90 éves korában is erőt ad neki, hogy előre menjen, inkább automatikus leckefelmondásra kapcsolt. Azt némileg nehezebben viselte, amikor azt kérdezték, mit gondol arról, hogy az emberek legendának tartják. Már sajnos nem válaszolhatná, hogy ez nevetséges fölvetés, hiszen ő még életben van – bár akárhogy nézzük, szikrázó személyiségéhez, nyitottságához sehogy sem passzol a végleges, és némileg avíttas legendaság.

Egy pillanatra viszontláthattuk még, amint Prune Nourry képzőművész, performer – JR felesége - első dokujában, a Serendipity-ben anyáskodik a nagybeteg lány mellett. Annak többek között Angelina Jolie és Darren Aronofsky voltak a producerei. Lehet, hogy Varda nem szerette a sztárokat, de szerencsére a csillagok szerették őt.

Prune Nourry: Serendipity

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322