Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Budapest, némafilmfőváros

Két rendezvényen is láthattunk az elmúlt hónapban méltó előadásban némafilmet. Ewald André Dupont Az ősi törvényét a Tavaszi Fesztiválon, Garas Márton A tánczosnőjét pedig az idén első ízben megrendezett Magyar Film Napján mutatták be. Meg tudnak-e szólítani bennünket ezek az alkotások csaknem száz év távlatából? SZEMLE
 
E. A. Dupont pályáján az 1925-ös Varieté számított mérföldkőnek. A kivételes minőségérzékű Hevesy Iván a Nyugatban maga is ahhoz hasonlítva marasztalta el az 1927-ben Amerikában készített Szeress, és enyém a világot. Dupont a Varieté sikerén felbuzdulva szerződött a Universalhoz, ám az Új Világ nem váltotta be a reményeit. 1928-ban már a British International Pictures vezető rendezője volt, s két nagy költségvetésű alkotást forgatott (Moulin Rouge, 1928;  Piccadilly,1929). Utóbbi nem mellesleg a gyártó cég addigi legdrágább produkciója volt.

A remekművet, az iskolát teremtő világítástechnikájú, a nehéz kamerával a trapéz lengését pontosan követő Varietét hosszú tanulóévek előzték meg. Az idei Berlinalén bemutatott Az ősi törvény, amit a nagy siker előtt két évvel, 1923-ban készített, arra példa, hogy a Varieté mennyire szervesen jött létre: olyan alkotások előzték meg, amelyek -  évtizedekkel a francia újhullámos eredetű fogalom létrejötte előtt – határozottan szerzői filmes jegyeket mutattak.

Az ősi törvény. „Film az identitáskeresésről és a változásról, vízió a keresztények és a zsidók harmonikus együttéléséről” (a DVD ajánlója)

Az ősi törvény (1923, rendező: E. A. Dupont) a 19. századi ortodox zsidóság szigorú miliőjében játszódik, és egy megindító apa-fiú történetet mesél el. A fiatal és tehetséges Baruch (Ernst Deutsch) elmenekül a kelet-európai stetl szűk világából, és leghőbb vágya, hogy színész legyen. Egy vándorszínházzal járja az országot, amikor egy osztrák főhercegnő (Henny Porten) felfigyel rá. Megtetszik neki a fiatalember, és hozzásegíti, hogy a bécsi Burgtheater szerződtesse. Baruchból egy-kettőre körülrajongott színpadi sztár lesz. Egyszer aztán honvágya támad, és hazalátogat szülővárosába; apja (Avrom Morewski) azonban látni sem akarja, mert azzal, hogy világi színésszé lett, meggyalázta a rabbicsalád hagyományát. Baruch visszatér Bécsbe. Hosszú időbe telik, amíg apja a mozgóárus Ruben Pick (Robert Garrison) rábeszélésére mégiscsak elutazik Bécsbe, és meglátja Baruchot a színpadon. Amikor fia szájából hallja Schiller „Don Carlos”-ának híres szavait: „Uram! Adja meg a gondolatszabadságot”, belátja, hogy az ősi vallási törvények nem állhatnak az európai felvilágosodás útjába. - Löwensohn Enikő ajánlója

Dupont a német expresszionizmus kifejezőeszközeit a narrativitás szolgálatába állította, s ilyetén módon szembement a formát előtérbe helyező fősodorral. A történet elsődlegessé tételét a társadalmi feszültség oldásának szándéka indokolta.

Dupont és forgatókönyvírója, Paul Reno a távolításnak a romantikus dramaturgiából jól ismert eszközével éltek. Egy kortárs problémát személyes történetbe ágyazva mintegy fél évszázaddal korábbra, az 1860-as évekbe helyeztek, és megoldást is mutattak. Példázatukat kétségtelenül ösztönzésnek, követésre méltónak szánták. Az 1920-as években mind a német, mind az osztrák fővárosban tömegesen jelentek meg a kelet-európai pogromok elől menekülő zsidók. E többnyire ortodox vallási irányt követő, javarészt falusi emberek mind öltözékükkel, külsejükkel, mind szokásaikkal élesen elütöttek új környezetüktől, melynek következtében e háború sújtotta, elszegényedett, indulatoktól fűtött országokban megerősödött az antiszemitizmus. A filmbeli apa-fiú konfliktus megbékéléssel végződik, s azt sugallja: létezik megoldás a két „ősi törvény” feloldhatatlannak tűnő ellentmondására. Azt közvetíti, hogy az Ószövetség keménykezű, fiakat az apákkal megtagadtató Kimondhatatlanjának törvényei nem írhatják felül a még ősibb, a természet, a család, végső soron a szeretet törvényeit. Az asszimilációt megoldásnak kínáló reménykedők nem tudhatták, amit az utókor sajnos igen: Dupont Amerikába menekült, Paul Reno-t azonban 1944-ben Bergen-Belsenben elpusztították.

Dupont a szélesebb tömegízléshez szabta azokat az eszközöket, amelyekkel mondandóját célba juttathatja. A lenyűgöző díszletek (Alfred Junge, Curt Kahle), jelmezek (Ali Hubert), s a fő hatásforrás: az operatőri munka és a bevilágítás (Theodor Sparkuhl) expresszívek ugyan, mégis megmaradnak realitásközelinek. Dupont legfőbb erőssége a színészvezetés: alig látni némafilmben hasonlóan elmélyült, a belső folyamatokat ennyire letisztult, visszafogott játékkal megmutató, a szó legmodernebb értelmében vett alakításokat.

A némafilmek kópiáinak, felújításuknak története többnyire legalább olyan érdekes, mint maguk a filmek. A Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvényét az tette még különlegesebbé, hogy Az ősi törvény német változatából sem az eredeti negatív, sem pozitív kópiák nem maradtak fenn. A világ különböző archívumaiban megtalált exportkópiák alapján 1984-ben a Deutsche Kinemathek már készített egy felújítást. Az újravetítéseket követően kerültek elő a film cenzúraszövegei, melyek nyomán össze lehetett állítani az eredeti, 135 perces hosszt.  Az újra-felújított alkotást az idei Berlinalén mutatták be, aláfestésül az Orchester Jakobsplatz München játszotta Philippe Schoeller francia szerzőnek a filmhez írt zenéjét.

Ezt a produkciót láthattuk a zenekar és a film turnéjának (képek itt) fővárosunk beli állomásán. Az együttes alapító-vezetője, Daniel Grossmann Budapesten is tanult - Lukács Ervin volt a mestere -, és kifogástalanul pontos, árnyalt, hamisítatlan zenészhumorral átszőtt magyar nyelven vezette be az eseményt. A zenei kíséretet így jellemezte: „Schoeller munkája teljesen eltér a némafilmek tipikus zenéjétől. Nem az a célja, hogy azt írja le, amit a képek mutatnak, hanem valami egészen újat mesél el: a film pszichológiáját, az egyes szereplők érzelemvilágát. Nagyon finom tónusokat használ, sok szünettel, mintegy felveszi és megmutatja a film ritmusát, azokat a pillanatokat, ahol kvázi megáll a történet. Ezzel egyrészt tudatosítja a filmtől való időbeli távolságot, másrészt viszont aláhúzza a film különleges vizuális élményét.” A szimpatikus ajánlás, a kiváló teljesítmények dacára, mi tagadás, a film teljes hossza alatt sem sikerült megkedvelnünk a zenét. Nem éreztük, hogy hozzáadott volna a lélekrajzokhoz, az igazat megvallva bizonyos idő elteltével már nem is szenteltünk figyelmet neki. Emellett a 135 perc egyvégtében alighanem soknak bizonyult a nézőknek. Talán, ha szünetet iktattak volna be, ahogyan technikai okokból a film kortárs vetítései idején feltehetően tették, a hatás mélyebb lehetett volna.

Érdekesség, hogy Az ősi törvényt a TIFF-en klezmerzenei aláfestéssel játszották. Legközelebb San Diegoban lehet megnézni ugyancsak klezmerzenei alapokkal.

Azt, hogy a némafilmek élménnyé tételében mekkora a jelentősége a zenének, azt az idén első ízben megünnepelt Magyar Film Napjának egyik fénypontja bizonyította. 1901-ben mutatták be az Urániában Zsitkovszky Béla A táncz című alkotását, amelyet a magyar filmtörténet az első, tudatosan rendezett magyar filmalkotásként tart számon. A filmnek nem maradt fenn kópiája, ezért esett a választás az első filmnapon Garas Márton A tánczosnőjére. Az 1918-as melodráma alatt Darvas Ferenc zongorázott. Játéka hallatán óhatatlanul az az iskolai közhely idéződött fel, hogy a zongora a hangszerek királynője, ami képes helyettesíteni egy komplett zenekart. A film kvalitásai korántsem vetekedhetnek Dupont alkotásáéival, ám Darvas játéka úgy működött, mint valami hangzó szupersmink, vagy, a film korára tekintettel, ráncfelvarrás. A kellően megválasztott akkordok, dallamok, a motivikusság, a jól kijátszott variációk a hatásos részeket kiemelték, a gyengébbeket  jótékonyan elfedték vagy éppenséggel kiviccelték. Zongora és képsorok eleven párbeszédének, a kortársságot valódi kommunikációként értelmező interpretációnak lehettünk tanúi, amit a közönség örömmel fogadott.

Bojdán (Fenyvesi Emil), az ismert művészetpártoló rendre megjárja gyámolítottjaival. Éppen soros sztárocskája távozása miatt kesereg, amikor megpillantja Lolát (Leopoldine Constantin), a virágáruslányt. Tehetségesnek tartja, s táncosnőt farag belőle. A lány fényes sikereket arat, a közönség miatta jár az Alhambrába  A lány hálából felajánlkozik Bojdánnak, a férfi azonban elutasítja: a művésznőnek szüksége van a magányra ahhoz, hogy a közönséget boldoggá tudja tenni. Ám a fiatal nőt hamarosan hatalmába keríti a szerelem, s erősebbnek bizonyul hivatástudatánál. Cserbenhagyva nemcsak mentorát, de az Alhambrát is, a fiatal diplomata-földesúrral, Eöri Lászlóval (Kertész Dezső) annak birtokára, Szabadszállásra utazik. Idilljük azonban hamar véget ér. Lolának hiányzik a színpad, a fiatalembert pedig gyámja megfenyegeti, hogy megvonja tőle az apanázst, ha nem szakít Lolával. Eörinek kapóra jön, hogy a lánynál éppen ott találja „csepűrágó barátait”. Összevesznek, Lola a csoporttal visszatér a városba, s újra táncolni kezd. Eöri Párizsban vállal diplomáciai munkát, de nem tudja elfelejteni a lányt. Fölkeresi, s arra kéri, éljen vele, hagyja ott végleg a színpadot. A lánynak a művészet vált legfontosabbá az életében, s bár ő is szereti a férfit, nemet mond az ajánlatára. Eöri sértegetni kezdi a lányt, úri gőggel becsmérli komédiás vérét, feslett nőnek nevezi, akinek ő ki tudja, már hányadik szeretője. Az összetört Lola minden kínzó fájdalmát táncába sűríti, s holtan csuklik össze a színpadon.

A film alapjául Lengyel Menyhért 1915-ös azonos című, nagy sikerrel bemutatott darabja szolgált, melynek főszerepét Leopoldine Constantin Bécsben 260-szor, Berlinben 90-szer játszotta. A történet a 20. század elejének szinte valamennyi divatos témáját felhasználta, s G. B Shaw Pygmalionja (1913) egyfajta variációjának is tekinthetjük. (Erre történő egyenes utalás Bojdán kijelentése Lolának: „Több vagy, mint a tulajdonom. Én teremtettelek.”)

A színdarab azon az éjszakán kezdődik, amikor Lola elhagyja Bojdánt, a megelőző eseményekre a párbeszédekből derül fény. Darab és filmadaptáció korabeli hatáseszközeinek eltérését plasztikusan domborítja ki, hogy a filmet lezáró (napjainkban némileg groteszk hatást keltő) haláltánc nem része a darabnak. A filmet Budapesten, a Hungária Filmgyárban forgatták. A játékstílusra a némafilmeknek oly sokszor felrótt deklamáló, túljátszó előadás jellemző, a térkompozíciók és a mozgások színházszerűek, a kamera pedig éppen olyan rendíthetetlenül fix, mintha a színház nézőterén ülne.

A Magyar Film Ünnepén bemutatott változatot  korábban az Örökmozgó néhányszor már vetítette. A kópia nem teljes, e jelenleg ismert változatot feltehetően két német kópiából állították össze, s 1990-ben került Oroszországból a Filmarchívumba. Tudjuk, hogy egy teljes felvonás hiányzik belőle, ami feltehetően epizodikus jeleneteket tartalmazhatott, mert a cselekmény ebben a formában is jól követhető. Az Uránia mozi közönsége a Telecine-nel másolt, lelassított (18 kocka/mp) változatot láthatta.

A rendező Garas Márton e film idején volt sikerei csúcsán. 1921-ben a magyar filmgyártás válsága miatt pályatársaihoz hasonlóan ő is Németországba távozott. Az évtized második felétől odakint is elfogytak a lehetőségei. 1930-ban súlyos betegen, már csupán meghalni tért haza.

A sztár, Leopoldine Constantin talán legemlékezetesebb szerepe az évtizedekkel későbbi Forgószél (Notorious, Alfred Hitchcock, 1946) anya-szerepének megformálása volt, a főcímben Madame Constantin néven tüntették föl. Érett kora színészi kvalitásainak egyik bizonyítéka az a tény, hogy mindössze három évvel volt idősebb a fiát játszó Claude Rainsnél.

Alfred Hitchcock: Forgószél

 

Az ősi törvény / Das alte Gesetz

2018.04.22. 19.30, Várkert Bazár

A Deutsche Kinemathek Berlin, a ZDF/ARTE és az Orchester Jakobsplatz München közös produkciója. Együttműködő partnerek: Goethe-Institut és Sunrise Foundation for Education and the Arts, San Diego

A tánczosnő / Die Tänzerin

A Magyar Film Napja, Uránia, 2018. április 30.

Köszönet Balogh Gyöngyi filmtörténésznek a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322