A Filmhéten az elmúlt három év rövidfilmjeit is láthatták az érdeklődők. A legérdekesebb alkotások közé kétségkívül odakívánkoznak Szirmai Márton művei is. A választópolgárok közé eresztett politikusról, a minimálbéres valóságshow-ról, vagy épp az öregedés méltóságáról és a megvásárolt megbocsájtásról szóló Szirmai-kisfilmek kapcsán az alkotó pályának új, második szakaszát tekintettük át. SZEMLE 

Szirmai Márton az egyik legtehetségesebb rövidfilmes alkotónk. Műveit formai játékosság, giccsmentes humanizmus, az abszurd humorhoz és a groteszk világlátáshoz való vonzódás és közérthető történetvezetés egyéníti. Pályáját kreatív dokumentumfilmekkel kezdte, melyekben személyes sorsokra (A remete remeke) és a társadalom peremén tébláboló, eltűnő kisközösségekre (Mecsek kincse, A süllyedő falu) fókuszált. A társadalmi agitációt és a direkt állásfoglalást nélkülöző Mecsek kincsében játékos, fiktív elemekkel helyettesítette a kikerülhetetlen végkifejletet: az elnéptelenedett és lassan bezárásra kerülő pécsi Vidámpark dolgozói kihajítják megbecsült munkahelyükről a német vállalkozókat. Szirmai tehát nem folytatta a szociografikus igényű magyar dokumentumfilm hagyományát, helyette inkább felstilizált dokumeséket mondott. A süllyedő faluban – amely a híradókban gyakran szereplő Medgyesbodzás lakóházainak lepusztulásáról, a falu feltartóztathatatlan süllyedéséről szól – a valósághoz hű és abban rejtező groteszket domborítja ki. Az eredmény nélkül pályázó falu képében a feltartóztathatatlan változások miatt a valóságából kibillentett és örökké mellőzött kisember helyzetének tragikomikumát mutatta fel.

Nevet második kisjátékfilmje, a Szalontüdő szerzett neki, melyben a társadalomba kódolt előítéletekről ugyanúgy beszélt, mint a két idegent összekötő testvériességről (a talponállóban szalontüdőt és szörpöt fogyasztó politikus/vállalkozó és a hajléktalan kinézetű ember humoros-szomorú körülmények között elfelez egy tál ételt). Pohárnok Gergely dinamikus plánváltásokra építő operatőri munkája, a szavak híján is beszédes színészi játék és a történetet átértelmező, filmvégi csattanó azóta is visszatérő elemei a Szirmai-filmeknek.

A rendező a nullás évek második felében ritkábban jelentkezett rövidfilmekkel, mert közben közoktatási (Becsöngettek, Alternatív pedagógiák), interjú- (Jó iskolát! kampány) és képzőművészeti sorozatot (Teknőc a láthatáron) is készített az iskolák és a gyerekek számára. Az utóbbi években azonban neve visszakerült a köztudatba, ami elsősorban a kihasználtabb internetes marketingnek, valamint a magyar valóságot szatirizáló, közönségbarát high conceptre felhúzott alkotásainak köszönhető (Minimál, Az expedíció). Hiszen ki ne akarna megnézni olyan rövid videókat az interneten, amelyben egy politikust végre kilőnek a magyar valóságba, vagy honfitársaink a minimálbérből való megélhetésért versenyeznek egy (ál)valóságshow-ban?

A Filmhéten Szirmai 2011 és 2013 között készült kisfilmjeit vetítették különböző blokkokban, és a négy alkotásból (Legenda, Grimm Café, Minimál, Bocs!) markánsan kirajzolódott az alkotói pálya második korszaka. A rövidfilmes forma mindig is olyan szabad játékteret szabott a rendező számára, amelyben egymástól nagyon eltérő filmkísérleteket valósíthatott meg az Itt a mese vége! „groteszk bábjátékától” a Minden nap egy új kaland némafilmes esztétikát idéző abszurdjáig. Új filmjeiben még szembeszökőbb ez a formai változatosság. Valójában az életműben búvópatakszerűen fel-felbukkanó érdeklődési körök és esztétikai preferenciák felerősödéséről van szó.

A Minden nap egy új kaland zongorajátékkal kísért némafilmje után Az expedíció a szocializmus filmhíradóit idézi és idézőjelezi. Ez a film, a Minimállal karöltve, a korai kreatív vagy fiktív dokumentumfilmes stílust a szintén divatos áldokumentarista formára cseréli le, amellyel a kortárs közállapotok elé tart görbe, de tűpontos képet mutató tükröt. A Filmhéten sajnos nem vetítették Az expedíciót, amely Szirmai első vegytiszta vígjátéka: az átlagemberek életéről (és általában az életről)  mit sem sejtő politikust a Parlamentből kilövik a Blaha Lujza térre, hogy kapcsolatot létesítsen a választópolgárokkal. A némi tréning – hazugságról való leszoktatás, az átlagember logikájának (1=1) elsajátítása – utáni kísérlet persze rosszul sül el, a politikus hiába tör jóra, tudatlansága, kétbalkezessége révén mindent elront. Klasszikus vígjátéki matéria, amelyet Anger Zsolt burleszkes mimikája, a politikusokat övező közhelyek kifigurázása, valamint a következetesen végigvitt formai játék tesz emlékezetessé. Szirmai, ahogy a Minimálban vagy a Szalontüdőben, most sem tesz aktuálpolitikai állásfoglalást: Az expedícióban nem politika, hanem politikus van, a valós párbeszédtől elzárkózó, a rá bízott szakterületet nem ismerő képviselő mindenkori szatírája. A szocialista filmhíradók felelevenítése sem a rendszerváltás előtti és utáni politikai helyzet közti hasonlóságokat kívánja kidomborítani, hanem a politikusi hozzáállás, az emberi tényező változatlanságára utal.

Ennél sokkal politikusabb a 2006-os választás évében készített Szalontüdő, melynek nyitóképében egy vörös és egy narancssárga nyakkendős, öltönyös középosztálybeli diskurált – hogy aztán a narancssárga nyakkendős (szintén Anger Zsolt) tévedésből megegye a ki nem mondott, de látható megvetéssel kezelt, szakadt kinézetű férfi (Ascher Tamás) ételét. A Szalontüdőben a lehetséges jelentésrétegek egyikét képezte a politikai áthallás, amely szerint a pökhendi, az alsóbb néprétegektől mereven elzárkózó nyakkendős úgy vélte, övé a befalt étel, miközben pont attól vette el az anyagi javakat, akivel belátása szerint kegyet gyakorolt. A magát felsőbbrendűnek tekintő öltönyös általi kisemmizettség érzését viszont eltörölte az ételen való testvéries osztozkodás – Szirmainál ugyanis nem letargiába, hanem rendre tragikomédiába torkollnak a honi rögvalóságot visszatükröző események.

Mint a 2013-as Minimálban, ahol „idén először” a középosztálybeliek is beszállnak a megélhetési versenybe. Itt már egyenest bravúros, ahogy Szirmai kerüli a rögtön feltoluló asszociációkat, a havi 47 ezer forint vagy épp a rezsicsökkentés felemlegetését. Ahogy korábbi kisfilmjeiben, most is a társadalmi helyzet és a világban folyó változások által megsebzett kisember magánszférájára koncentrál. Ezúttal tablót skiccel, életkor és foglalkozás tekintetében is nagyjából lefedi a nevezett középosztályt, hiszen a versenyben az egykori műfordító és özvegy kisnyugdíjas Jolán (84), az elvált egyetemi oktató Rezső (62), a becsületes kisboltos Edina (52) és a diplomás munkanélküli Tamás (28) vesz részt.

A verseny célja – ki tud kevesebb pénzből kijönni egy nap alatt? – magától értetődően sodorja abszurd, de a rendezővel vagy ismerőseivel megesett szituációkba a szereplőket (ld. a Szabálytalansági szabályzatot követelő APEH-ellenőröket), miközben szomorú lemondások sorozatával jár, amiket az átlagember túl jól ismer a saját köznapjaiból („Joli néni ma sem vesz húst, ahogy szokta”). Szirmai mindig is biztos kézzel sűrített sorsokat, történéseket, érzéseket apró részletekbe (ez a kisfilmes formából is fakadó követelmény), a Grimm Caféban és a Minimálban viszont csúcsra járatja technikáját. A négy párhuzamos történet hátterében untig ismétlődő (benzináremelés) és nagyon aktuális (diáktüntetések) eseményeket listáz, miközben a fiatalokat, középkorúakat és időseket egyaránt érintő perspektívahiány és kilátástalanság súlyát érzékelteti. A kéményseprő elől elbújó vagy épp a munkahelyéről menesztett hőseit a hétköznapi boldogulás nehézségei foglalják le, miközben pont a boldogságot adó kis momentumok hiányoznak az életükből. Tamás pénzszűke miatt nem akar, Rezső pedig – akit bensős poénként a Filmvilág főszerkesztője, Schubert Gusztáv játszik – nem tud moziba menni, mert azok bezártak. Arról nem is beszélve, hogy a játékosok egytől egyig magányosak: özvegyek, elváltak, vagy nincs barátnőjük.

A Minimál többek közt élcdús valóságshow-szatírája és humorteli sportközvetítés-imitációja miatt működik olyan flottul (kommentátor: Szántó Dávid). Az epizodikus szerkesztés miatt egyes részei elnagyoltabbak (különösen Tamás történetszála döcögősebb dramaturgiailag, és a hosszú csajozás-jelenet is poénmentes), de az abszurdig fokozott és a reáliáktól elemelt humor (Rezső szobabiciklivel termeli otthon az áramot) Szirmai egyik legsikerültebb munkájává emelik ezt a kis magyar tragikomédiát.

Ha műfajában nem is, de Szirmai pályáján újdonságot hozott a Grimm Café is. Előképei ugyan voltak –a Családi kör Filmtett táborbeli kísérleti filmje, a Gömböc – The Beauty of Thinking kevert technikás, animációs / élőszereplős filmje és a Summertime hangsúlyos rajzoló figurája –, de a Grimm Café a rendező első animációs filmje. Ebben a rövidjében azt gondolta végig, vajon mi történik a Grimm-mesék hőseivel a „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” happy endje után. A Grimm Café a Legenda társfilmje, hiszen mindkettő az öregedésre, az elmúlásra fordítja figyelmét. Folyvást felbukkanó téma ez Szirmainál: a Mecsek kincsének egy szórakozási forma, a Szalontüdőnek pedig egy hazai étel letűnése szolgáltatja a háttérdíszletet. De míg a pécsi vidámparkos mesében Szirmai az elodázhatatlan bezárás jövőképét még feloldotta egy vígjátéki finisben, a Grimm Caféban már kiábrándultabb, realistább stratégiát követ: a happy end utáni rögvalóságot mutatja fel a múltjuk árnyékában vagy béklyójában élő mesehősök aggkorában. A melankolikus animáció Hófehérke, Csipkerózsika, Piroska, illetve Jancsi és Juliska történetét vázolja, de a margón felbukkannak a brémai muzsikusok, a három kismalac és Holle anyó is. Sorsukban csak az a közös, hogy nem tudtak túllépni a Grimm-mesékben vázolt, valójában igen tragikus eseményeken, és öregkorukban is azok pszichológiai hatásait nyögik. A Grimm Café életszagú remeklését az elmúlásról a mesekönyv-illusztrátor Agócs Írisz elrajzolt alakjai, valamint az elbújtatott képi gegek (például az Apple-logós laptop Hófehérke ölében) színezik maradandó vizuális élménnyé.

Az öregedéssel megkötött kompromisszumokról szól a Legenda (is), amelyben egy nyugdíjas képzőművészet-tanár jár vissza tanítani régi iskolájába, miközben öreg férje a bejárat előtti padon üldögélve vár rá. A Szalontüdőhöz hasonmód egy filmvégi fordulatra hegyezik ki a kisfilmet, amely az öregedés méltósággal teli elviseléséről, a házasok közti, inkább édes, mintsem keserű kegyes hazugságokról szól. A kis szkeccset Tímár Éva szívrendítő alakítása tölti csurig élettel (szintén benső filmes geg, hogy a másik tanárt Hajdu Szabolcs rendező játssza). Pohárnok Gergely Pálfi-filmjeiben (Hukkle, Taxidermia) kifejlesztett, szuperközeliket és totálokat ütköztető stílusa köszön itt vissza, amely egyszerre vonz be a karakterek világba és hagyja sértetlenül a magánszférát, ez pedig tökéletesen rímel a film témájára. A Legenda nem formai letisztultságával (hiszen az létrejött már a Szalontüdőben is), hanem a groteszk hangvételt nélkülöző, erős drámaiságával jelent új hangot a Szirmai-életműben. A rendező szinte mindegyik filmjéből árad a humanizmus melegsége, annak ellenére is, hogy legtöbbje az úgynevezett magyar valóságról szól. Ám a Legendában a legkönnyebben kitapintható a másikhoz való odafordulás igénye.

Ezt a nyomvonalat követi a Grimm Café mellett a Bocs! is, Szirmai leghosszabb rövidfilmje. A Bocs! olyan aprólékosan kidolgozott, mintha egy nagyjátékfilm véletlenszerűen kivágott jelenete lenne. Az érzés nem véletlen: a művet Czabán György nagyjátékfilm-ötlete, vagyis annak nyitójelenete inspirálta, csak Szirmai húsz évvel későbbre csúsztatta a sztorit. Két régi barátnő találkozik közel két dekád után: Kriszta (Szávai Viktória) nem azért jön vissza Budapestre, hogy végre láthassa Zsuzsit (Ónodi Eszter), hanem hogy pénzért megvegye a megbocsájtását. Szirmai színészvezetése példás, Szávai az előbb szorongó, majd lekezelő távolságtartásba merevedő nőt, Ónodi a még csinos, de a mindennapi élet családi, anyagi nehézségeivel küzdő háziasszonyt játssza kellő drámai erővel. Már a Grimm Café és a Minimál narrációján is érezhető volt, hogy az előre megírt narráció kidolgozottsága is sokat fejlődött a rendező kisfilmjeiben, de a Bocs! feszültségteli, életszagú dialógja jelzi, hogy Szirmainak nemcsak humor-, de drámai érzéke is sokat csiszolódott. A morális kérdéseket is feszegető dilemmát egyébként a kisfilm nem oldja fel, csak felrakja, a kérdés nyitva marad, hogy a néző saját magára vonatkoztathassa a helyzetet.

Az öt rövidfilmből kiviláglik, hogy Szirmai Márton eddigi legizgalmasabb pályaszakaszába ért. Érdeklődése a társadalomtudatos szatíra (Minimál, Az expedíció) és a klasszikus dráma (Legenda, Bocs!) felé fordult, miközben végre kipróbálta magát az animáció terén is. Mind témaválasztása, mind kisfilmjei internetes terjesztése jelzi, hogy egyre hatásosabban kommunikál a nézőkkel, a nappalikba és laptopokba beköltöző (házi)mozi korában ez pedig legalább olyan fontos, mint munkáinak nemcsak megtartott, de megemelt nívója. Szirmai-rövideket minden háztartásba!