Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

A rosszakat lelövik, ugye? - S. Craig Zahler: Csontok és skalpok

S. Craig Zahler bemutatkozó nagyjátékfilmjében a westernek erkölcse keveredik a gore horror borzalmával – olyan intelligensen és izgalmasan, hogy az jócskán túlmutat a műfajok keretein. MOZI
 
Csontok és skalpok
(Bone Tomahawk)
rendezte: S. Craig Zahler
írta: S. Craig Zahler
fényképezte: Benji Bakshi
vágó: Greg D’Auria, Fred Raskin
zene: Jeff Herriott, S. Craig Zahler
producer: Jack Heller, Dallas Sonnier
szereplők: Kurt Russell, Patrick Wilson, Matthew Fox, Richard Jenkins, Lili Simmons, Evan Jonigkeit, David Arquette, Sid Haig, Fred Melamed, Sean Young, Kathryn Morris
gyártó cég: Caliber Media Company
forgalmazza: Parlux Entertainment
bemutató dátuma: 2016. július 7.
 
Az alábbi szöveg spoilert tartalmaz.
 
A Csontok és skalpok nem árul zsákbamacskát: első pillanatában azt láthatjuk premier plánban, ahogy brutálisan (és kissé nehézkesen) elvágják valakinek a torkát. Majd rögtön ezután kapunk két olyan figurát és egy olyan szellemes párbeszédet, ami után még Tarantino is megnyalná mind a tíz ujját.
 
A brutalitás mellett ugyanis a szellem is abszolút megvan S. Craig Zahler horrorwesternjében, aki annak ellenére, hogy saját bevallása szerint a klasszikus westernek rajgongója, olyan művet alkotott, amely egy cseppet sem emlékeztet egy hagyományos vadnyugati kalandra.
 
Ami a legfeltűnőbb a Csontok és skalpokban, hogy két választott műfaja időben mennyire elválik egymástól: másfél órán át egy szabályos westernt, majd további félóráig egy szabályos (és meglehetősen gyomorforgató) horrort figyelhetünk.
 
Ami miatt ez a kronológiai választóvonal mégsem érződik élesnek, az a csodálatosan egységesen megírt forgatókönyv és a mélységükben kidolgozott karakterek, amelyek gondoskodnak róla, hogy tökéletes legyen az összeköttetés a két zsáner és a film két fele között.
 
Zahler alkotásának négy főhőse van, akik egytől egyig képviselnek valamit. Hunt (!) seriff a klasszikus vadnyugati értékeket, amelyek szerint a bűnt azonnal meg kell torolni, a rászorulókon segíteni kell, az igazi férfi pedig jobb, ha hallgat, hiszen sok beszédnek sok az alja (amúgy is konzervatív világban járunk, ahol gyanúsak az idegenek, a szeretkezés normális módját pedig a misszionárius póz jelenti).
 
A mindig elegáns szerencsevadász, Mr. Brooder ennek a fajta erkölcsnek egy sokkal szélsőségesebb válfajában hisz: ő a tipikus bigott, fajgyűlölő amerikai, aki alapvetően csak magával törődik, ám ez egyszer – mivel felelősnek érzi magát a történtek miatt – felülemelkedik magán, és a többiekkel tart, hogy kiszabadítsák a vérfertőző, torzszülött, emberevő indiánok által elhurcolt Mrs. O’Dwyert.
 
Mint láthatjuk, Huntnak és Broodernek elveik vannak – a két másik központi figurát azonban valami más hajtja. Az elrabolt asszony férjét és a szószátyár, érzelgős öregembert, Chicoryt a szeretet nevű belső motor működteti. Többször láthatjuk, milyen szeretetteljes O’Dwyer és felesége kapcsolata. Tanúi lehetünk a szeretkezésüknek, ahogy annak is, hogy a férfi még félig bénán, sérült lábbal is gondolkodás nélkül imádott felesége megmentésére siet.
 
Chicorynak már nem él a neje, az öreg azonban így is folyamatosan emlegeti, a vérfagyasztó kalandra való indulás előtt pedig felkeresi a sírját, hogy elbúcsúzzon tőle. Ezenkívül másokkal való kapcsolatát is a tiszta jóság vezérli, és sosem bír szó nélkül hagyni semmilyen méltánytalanságot. Míg tehát mondhatjuk, hogy a két karakán, kemény macsó, Hunt és Brooder valamit képvisel, addig O’Dwyer és Chicory saját magukat, illetve szeretteiket képviselik – a filmnek pedig olyan következesen igazságos a forgatókönyve, hogy a jók közül is csak a legjobbak, azaz ők ketten maradhatnak életben.
 
A dramaturgiának ez a könyörtelen következetessége végig nagyon szigorú logika szerint működik. A seriff magára hagyja súlyos betegségéből frissen felgyógyult feleségét, így akármennyire is szimpatikus, nem maradhat életben. Brooke fajgyűlölő, a szemünk láttára lő le két fegyvertelen embert, majd azt is bevallja, hogy nőket és gyerekeket is ölt már életében – ezért ő hal meg először hőseink közül (mivel a figura korábban katonaként hajtotta végre sorozatgyilkosságait, mindezt akár mini társadalomkritikának is felfoghatjuk).
 
A filmben működik ezenkívül egy népmesei igazságszolgáltatás is, hiszen a végén csak a gyengék és esélytelenek (az elesett nő, a gyámoltalan öregember és a fél lábára sérült, emiatt végig szenvedő férj) élik túl a borzalmas hányattatásokat. De a klasszikus, görög drámák cselekményt beindító hübrisze is jelen van. A forgatókönyvíró-rendező már nagyjából az ötödik percben világosan kimondja, miért kell a mű legtöbb figurájának elpusztulnia. „Talán nem kéne olyan helyre mennünk, ami temetkezési helynek látszik” – figyelmezteti társát a tisztelettudóbb gazfickó, akinek az lesz a jutalma, hogy csak később hullik el (míg a temető tulajdonosait lebarbározó társát azonnal megbünteti a forgatókönyv).
 
A Csontok és skalpok tehát nem is olyan mélyen a fehér Amerika kritikája. Az arrogancia, az elbizakodottság, az elvakultság pellengérre állítása és mindennél súlyosabb megbüntetése. A seriff konkrétan is kimondja, hogy ők, fehérek okosabbak azoknál az elfajzott indiánoknál, akiknek a földjére indulnak. Vétkes hozzáállásukon az érintett felsőbbrendű karakterek nem is hajlandóak változtatni: azt látják megoldásnak, ha azonnal lábon lőnek valakit, akit bűnösnek gondolnak, azt hiszik, ki tudnak törni a fél tucat, karnyi vastagságú erős cölöpből álló tömlöcből, borzalmas kínhaláluk közben pedig végig tudatuknál akarnak maradni. Ahogy azonban azt végül O’Dwyer bebizonyítja: nem az a megoldás, hogy lenézzük az ellenséget, hanem az, hogy alkalmazkodunk, egy kicsit hasonlóvá válunk hozzájuk (a férfi ugyanis úgy tudja megmenteni a többieket a kínzóiktól, hogy kioperálja az egyik halott kannibálból, majd használja azt a többgenerációnyi mutáció során a torkukban kialakult sajátos csontot, amivel azt a speciális hangot adják ki, amellyel jeleznek egymásnak).
 
Zahler filmjében emellett erőteljesen jelen van a véletlen dramaturgia, a szinte már pillangóhatásnak tekinthető fatális események sorozata is, amely ugyanakkor szervesen illeszkedik az eddig részletezett igazságosztó hozzáállásba. Ha a seriff nem lövi lábon az indiánok temetőjét meggyalázó gazfickót, nem keveredik bele a város is a borzalmas történésekbe. Ha a doktor nem részegedik le, az őt helyettesítő Mrs. O’Dwyert nem rabolják el. Ha pár héttel korábban O’Dwyer nem esik le a tetőről, otthon sem lenne az események idején, és így tovább. A kizökkent ok-okozatiságot pedig csak az billentheti helyre, ha megbűnhődik, aki vétett, és megmenekül, aki ártatlan.
 
„Ezért ilyen nehéz a határvidéken élni. Nem az indiánok vagy az elemek, hanem az idióták miatt. Maguk idióták!” – fakad ki a megmentésére érkezőknek Mrs. O’Dwyer a borzalmak barlangjában, és ezzel ki is mondja a film tanulságát, amely nagyjából megegyezik a fentebb ismertetett Amerika-kritikával, amennyiben az idiótát behelyettesítjük az arrogánssal, elvakulttal és elbizakodottal.
 
Mindehhez az intelligensen, didaxistól mentesen ábrázolt mondanivalóhoz pedig a filmben olyan, westernben ritkán látott lélektani apróságok társulnak, mint például amikor a közös halálukra váró Mrs. O’Dwyer megnyugtatja Chicoryt, hogy szerinte is neki van igaza a nemrégiben a városukban járó bolhacirkuszt illetően (valódi mutatvány volt, nem csak szemfényvesztés).
 
És érdekes módon sötét témája és sötét színei ellenére a Csontok és skalpokból még a humor sem hiányzik. A rendező maga egy nemrég készült interjúban Kitano Takeshit és száraz poénjait jelölte meg mint az általa legtöbbre tartott humort, és a japán alkotó hatása érezhető is Zahler filmjében, hiszen abban a Kitano-opusokhoz hasonlóan jól megfér egymás mellett szélsőséges erőszak és visszafogott komikum (a Csontok és skalpokban elsősorban Chicory a komikus figura, de a seriffnek és Broodernek is vannak fanyarul mulattató beszólásai).
 
A humor mellett pedig a Zahler-műben nemcsak az erőszak, de a korábban ritkán látott iszonyat is kényelmesen megfér. A Csontok és skalpokban olyan borzalmaknak leszünk a szemtanúi, hogy legszívesebben kiszúrnánk a szemünket, csak ne kelljen tovább néznünk. Hőseink szenvedése a végén szinte már felfoghatatlan, metafizikai mértékű. A mű legbölcsebb figurájának bizonyuló Mrs. O’Dwyer ki is mondja: „A pokolban vagyunk”. S ha a filmbeli kínzáspornót ugyan hátborzongató, felkavaró és gyomorforgató élmény nézni, az ezen való végső győzedelmeskedést felemelő, sőt katartikus figyelni.

S. Craig Zahler bemutatkozó nagyjátékfilmjében a westernek erkölcse keveredik a gore horror borzalmával – olyan intelligensen és izgalmasan, hogy az jócskán túlmutat a műfajok keretein.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322