Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

„A saját bőrömön éreztem, hogy a kamera milyen erős fegyver tud lenni” - Hammad Kahn, rendező

A pakisztáni Hammad Kahn filmje a Titanic Filmfesztivál egyik legpimaszabb, legprovokatívabb, legszellemesebb, legizgalmasabb alkotása volt – valósággal lesüvítette az ember fejét sokkolóan vagány megoldásaival, fordulataival, melyekkel fittyet hányt minden szabályra. Az Anima State egy avantgárd filmes esszé, egy ars poetica, amely nemcsak az ország, hanem a filmművészet iránti szerelmi vallomás is egyben. Ráadásul Kahn opusa Panahi Taxijának párdarabja annyiban, hogy bizonyította, a pakisztáni film is tud lázadni a politikai erők ellen a művészet erejével. Kahn a pakisztáni társadalom állapotát, feloldhatatlan feszültségeit mutatja, múltjától a jelenéig. Mindezt low büdzséből.  Kahn nemcsak filmjéről, de a pakisztáni film helyzetéről és finanszírozási rendszeréről is beszélt. INTERJÚ

A filmben elhangzik, hogy Pakisztánban a független filmesek helyzetét ellehetetlenítik, sőt üldözik őket. Te magad is Londonban élsz. Mióta, és miért?

Én hároméves korom óta élek Londonban. Az apám politikai menekült volt, így gyakorlatilag száműzetésben voltunk az Egyesült Királyságban. Akkoriban gyakorlatilag diktatúra volt Pakisztánban, később azonban, mikor 11 éves lettem, és már demokrácia volt, visszamentünk Pakisztánba. Öt évet jártam ott iskolába, egész 16 éves koromig. Gyakran visszamentem később is még az iskola után. Vissza-visszajártam, és nagyon szerettem, mert hisz az a hazám, amit megpróbáltuk megreformálni, de hát sajnos nem sikerült.

A függetlenek helyzete most milyen? Létezik egyáltalán nálatok ez a fogalom, hogy független filmes?

Körülbelül 10 évvel ezelőtt nemhogy független filmesek, de semmiféle filmgyártás nem volt, a mozik is romos állapotban voltak, akár egy horrorfilmben, merthogy a 80-as években ez a diktatúra mindent bezáratott, nem volt lehetőség semmire. Ám az elmúlt öt évben kezdődött egy reform, jött egy új hullám, és akkor sorra épültek a mozik meg a multiplexek. Persze ezek sem művészmozik vagy művészbarát helyek, hanem hollywoodi és bollywoodi filmeket vetítenek, hiszen az olyan filmekre, amilyeneket én készítenek, nemigen vevő a közönség.

De megtűrik, vagy tényleg olyan üldöztetésben részesül, aki megpróbálja, mint ahogy a filmed mutatja?

Valóban igen sokszor érzem úgy magam, mint ez a karakter a filmemben. Ráadásul az emberek nagyon cinikusak az utóbbi időben. Nagyon bizalmatlanok az országimázzsal szemben, ugyanakkor van egyfajta megszállottság is bennük, hogy szeretnének országimázst teremteni. És nekem is az a célom, hogy feltegyem az országot az egyetemes térképre, ám igen nehéz helytálló imázst teremteni, és az igazságot mutatni, az igazat mesélni erről az országról úgy, hogy ezt minden oldalról próbálják ellehetetleníteni. Az első filmemet is betiltották Pakisztánban, és most ezt sem lehet játszani ott.

Na, de te sem vagy bizakodó, hisz otthagyod, és élhetetlennek mutatod ezt az országot…

Igen, ez így van. De ez a film inkább egy katarzis, egy álom, és bár valóban úgy érzem magam, mint a főhős, aki a végén elhajózik messzire, ám nem azért megy el, mert nem akarja már az igazságot mondani, vagy nem akar változtatni a dolgokon, hanem mert a filmnek volt szüksége erre a katartikus befejezésre.

Mégiscsak úgy mutatod Pakisztánt, mint egy abszolút reménytelen helyet, és csak egyet tehet az ember, hogy eljön onnan.

Igen, eljövök, mert néha kilép az ember egy kapcsolatból, és néha el kell menni, külön kell válni a szeretődtől. Ez a film olyan, mint egy szerelmi történet, van benne szenvedély, utálat, szakítás. Az Anima State egy szerelmi vallomás. Minden benne van, és nem happy end a vége.  De tulajdonképpen nincs is vége, hisz itt csak a film ér végét. Ezért is lett a filmvégi zene a nemzeti himnuszunk, és ezért van, hogy a főhős a kamerába néz, mikor kiírom, hogy vége. Ez nem egy vég, nem a történetnek a befejezése – csupán a film lett itt elvágva. Mindamellett azért is választottam a himnuszt, mert régen gyakran játszották ezt nálunk a filmek végén, és akkor az emberek mind felálltak. És én is ezzel próbálkoztam: beraktam, hátha az emberek felállnak megint.

Be van tiltva a film a hazádban. Van remény, hogy mégis valamilyen formában eljusson honfitársaidhoz?

Igen, mindig van remény. Mostanában egyetemeken és fiatalok központjaiban vetítik. Egyszóval folyamatosan vetítik, ám csak ilyesféle underground jelenléte lehet a filmnek. Aztán majd fenn lesz az interneten is. Volt egyébként egy művészeti fesztivál (egy igen nagy fesztivál, és támogatási pénz is van benne), ahová meghívták az Animát, úgy, hogy nem látták, és amikor megnézték, azt mondták, hogy bár nagyon szeretik a filmet, és nagyon szégyellik, de nem merik így felvállalni, muszáj lenne kivágni belőle egy-két dolgot. Erre viszont nemet mondtam.

A betiltás ezek szerint annyit jelent, hogy nem támogatják a forgalmazását? Vagy retorziója is van annak, büntetik is, aki nézi?

Pakisztánban azzal, hogy nem lehet hivatalosan bemutatni egy filmet, már teljesen meg is ölték. Persze ott vannak az alternatív lehetőségek, és ott vannak a színészek, a barátaim, de ők akár bajba is kerülhetnek, hogy mutogatják a betiltott filmeket.  Mindig van kockázata Pakisztánban az ilyen dolgoknak. Ám van egy sokkal nagyobb probléma, mert nem is a cenzúra vagy a kormány jelenti a legnagyobb gondot, hanem az emberek reakciója - ez zavar engem leginkább. Túlságosan letaglózó nekik ez a film, ezért inkább becsukják a szemüket, mert szeretnének elmenekülni a valóság elől, és inkább táncoló embereket nézni a vásznon. Ezért amikor meglátják a filmemet, teljesen elutasítják, mert szégyellik, hogy ez a valóság.

Ez az elutasítás volt az általános reakció?

Igen, ez volt az általános reakció. Olyan volt, mintha ugyanazokat a mondatokat ismételgettük volna egymásnak: én azt kérdezném, mi a bajotok ezzel a filmmel, ők meg azt kérdeznék, micsoda, neked mi a bajod. Van ugyan pár ember, aki nagyon szereti az Animát, aki igazán érti a filmet, és meg tudja élni ezt a fájdalmat, a többség azonban nem.

Gondolom, nemcsak a forgalmazásra, a finanszírozásra sem kaptál támogatást. Miből és mennyiből forgattad a filmed?

Valóban nem kaptam. Az előző filmem, a Slackistan cégéből, amit sikerült eladnom, finanszíroztam, így annak a profitjából tudtam elkészíteni. Szerencsém volt, mert Pakisztánban senki nem adna erre pénzt.

Mennyi volt a költségvetés?

Soha nem beszélek a költségvetésről. Nagyon alacsony költségvetésű film volt. Nem számít, hogy mennyi.

Beszéltél arról, hogy nem is olyan rég Pakisztánban szétverték a filmipart. Most mi a helyzet? Csak hollywoodi filmek vannak, illetve milyen a támogatási szisztéma?

Háromféle filmtípust támogatnak: az akciófilmeket, a romantikus filmeket, és a vígjátékot. És, ami nagyon érdekes, nálunk a tévétársaságok támogatják ezeket a filmeket. A tévétársaságok, amik gyakorlatilag mára már stúdiókká váltak, hiszen a saját csatornájukon el tudják adni ezeket a kész termékeket. Emellett mozik is épülnek, és az emberek elkezdtek újra moziba járni. Ám ha mást akar az ember forgatni, nem ebben a három műfajban gondolkodik, hanem szerzői filmet vagy drámát akar, akkor biztos, hogy nem kap támogatást.

A másik, a Titanic versenyprogramjában szereplő pakisztáni filmet, a Dukhtart sem támogatták ezek szerint? Bár az jóval hagyományosabb történetvezetésű…

De, ezt a filmet az egyik tévétársaság támogatta, és be is mutatták. Azonban nincsen túl nagy hatása a közönségre. Ennek ellenére az egy nagyon jó dolog, hogy forgalmazásba kerülhetett. Ráadásul az érdekes és jó hír az, hogy a pakisztáni rendezőnők mostanában jóval sikeresebbek, mint a férfiak. Ez a film volt például Pakisztánnak az Oscar-jelöltje. Két éve pedig még Oscar-díjat is kapott egy pakisztáni film, egy rövid dokumentumfilm, a Saving face (r.: Sharmeen Obaid-Chinoy és Daniel Junge, 2011 - a szerk.), amelyet szintén nő rendezett. Ez olyan nőkről szól, akiket támadás ért. Afia Nathaniel, a Dukhtar rendezőnője, egyébként a barátom, sajnos még nem láttam a filmjét. Ő most New Yorkban él.

Körülbelül hány pakisztáni független filmes van? Mindenki külföldön él közülük?

Ha azt vesszük független filmrendezőnek, aki olyan filmet készített, ami ki is ment a világba, akkor kevesebb, mint tízen vagyunk, miközben az ország közel 200 milliós. Van, aki külföldön él, New Yorkban élnek ketten, de már akad olyan is, aki visszament Pakisztánba. És ez főleg a filmes diákoknak köszönhető, akik fiatalok és igen lelkesek. Nagyon lelkesíti őket, hogy ilyen sikeres lehet egy pakisztáni szerzői film, például nyerhet egy Oscart. Lelkesíti őket, hogy a pakisztáni film kezd jelen lenni a világban, és emiatt már a fiatal filmesek is szeretnének szerzői filmeket csinálni. Egyszóval van egyfajta új hullám most ennek köszönhetően. Én magam is többször kapok mailt, amiben megkérdezik, hogy csináltam, hogyan kezdjenek bele.

Nem fojtja el ezt az új hullámot a politika?

Nem érdekli őket, nem foglalkoznak vele túlságosan. Ilyen egyszerű. Ami egyrészről jó, hisz így van egyfajta szabadságod ilyen őszinte, kritikus filmeket csinálni. Másrészről meg rossz, mert nem kapsz támogatást, és nem kap a filmed publicitást sem. Akkor foglalkoznak vele, ha nyersz külföldön valami díjat, vagy Nyugaton sikeres leszel vele. Akkor már felkelti az érdeklődésüket. Miután az sem érdekli a kormányt, hogy nők és gyerekek halnak meg az utcán, miért érdekelné őket egy csupán néhányakhoz eljutó film, ha mégoly ellenzéki is?

Azért, mert a film, ahogy ábrázoltad saját filmedben is, fegyver, olykor veszélyesebb, mint az igazi.

De Pakisztánban ezt még nem tudják. Pakisztánban nem értik a filmeket – a vezetés, a kormány nem érti. Így ezt az erőt még nem érzékelik és nem használják ki. Más a helyzet Iránban, ahol megértették, hogy ez egy fegyver, így amikor az iszlám rezsim jött, már pontosan tudta, hogy ez egy rendkívül hatékony propagandaeszköz. Tavaly bemutattak ugyan nálunk egy akciófilmet, a Wart, és ez volt az első olyan eset, amikor rádöbbentek, hogy a filmeket propagandacélokra is fel lehet használni. Pakisztánban ugyanis ez volt a legsikeresebb film, rengetegen látták, a hadsereg is támogatta - arról szólt, hogy Pakisztán képes harcolni India ellen, ütőképes katonai erő. A filmnek ezáltal rendkívül nagy mozgósító hatása volt. Gyakorlatilag egy propagandafilmmé vált. A fő propagandaerő ezzel együtt is most a televíziós csatornáknál van. Vagyis tulajdonképpen a csatornák a propaganda eszközei. A saját bőrömön is éreztem a forgatás során, hogy a kamera milyen erős fegyver tud lenni. Persze, kérdés, hogy az, hogy fegyver, jó dolog-e vagy rossz dolog? Mindenki azt gondolja, hogy oh, kamera, az maga a szabadság, bármit lehet vele. Pedig nem feltétlenül. Ez összetettebb dolog. Ha például beszélgetnénk egy kávézóban, és én egyszer csak elővenném a kamerámat, és elkezdenélek venni, akkor az már nem biztos, hogy túl fair dolog lenne. Érdemes átgondolni ezt az állítást, hogy a kamera szabadság, hisz könnyen nyomást is gyakorolhat ez a dolog. Ám én nagyon szeretem. (nevet.)

Az Animát odahaza forgattad. Tudtak erről, engedték? Kell egyáltalán engedélyt kérni?

Dehogy voltak engedélyeim. Pakisztánban sosem szabad engedélyt kérni semmire. Az a lehető legrosszabb ötlet. Hogyha bárki bármire is engedélyt kér nálunk, akkor már eleve esélytelenné teszi magát, mert semmire nem adnak. Olyan, mintha keresztül akarnál menni egy termen, és megkérdeznéd, hogy mehetsz-e, és ha megkérdezed, akkor már eleve biztos, hogy nem mehetsz, meg kell inkább várni, amíg az ott lévő kimegy szépen onnan, és akkor te szabadon keresztül mehetsz a termen.

Ezek szerint illegálisan forgattad a filmed?

Mondhatjuk, hogy illegális volt, ám morálisan nem volt az. Nálunk ugyanis, ha engedélyt kérsz valakitől, az olyan, mintha valamiféle doppingszert vagy drogot adnál neki, hisz attól elhiszi, hogy hatalma van, hogy ő lehet valaki, ő lehet a király. Csupán azzal, hogy megkérdezed tőle, megengedi-e. Ezzel a kérdéssel fontos szerephez juttatod a másik felet. Ahhoz a jelenethez hasonlít a filmemben, amiben a pincér van, aki tulajdonképpen egy szegény srác…

A pincér, aki veri a feleségét?

Igen, és amikor a vendég kérdésére elkezd beszélni, úgy prédikál, akár egy hitszónok, és magát is meggyőzi saját igazáról: igen, verem a feleségem, de ő nem érti, hogy mindez szükségszerű, és csak egy nagyobb célt szolgál, hisz eljön egy nap a ...  És gyakorlatilag egy diktátor válik belőle, ahogy beszél.

Az ámokfutó főhős viszont, akiről később kiderül, hogy tulajdonképp az alteregód, arctalan, be van pólyálva az arca. Miért? Hogy ne tudjunk vele azonosulni, vagy hogy egy elemeltebb, elvontabb figura legyen, csupán egy eszmét képviseljen, aki tiltakozik az egész rendszer ellen? Vagy hogy rejtélyesebb legyen? Netán ő maga érzi azt, hogy elvesztette az arcát ebben a huzavonában, melyet a vezetők generálnak manipulálva az embereket. Ő maga azt mondja, hogy azért van bepólyálva, hogy szét ne robbanjon a feje.

Igen, ezek így mind. Ráadásul Pakisztánban az erőszak arca mindig láthatatlan, nem lehet tudni, ki ölt. A tévében is, amikor egy gyilkosságról beszélnek, mindig azt a kifejezést használják, hogy azonosítatlan ember volt a gyilkos. Azt is szerettem volna, hogy bárkit elképzelhessünk mögé, lehessen akárki, és bármit beleláthassunk. Persze az is fontos volt, hogy a férfiről végül egy nő vegye le a kötést, és adja vissza az arcát. Ugyanakkor megvolt a veszélye ennek a bepólyáltságnak, hisz így a színész elvesztette a mimikáját.  Féltem ettől a szituációtól.

A Titanic katalógusában a rólad mellékelt fotón te magad is hasonlítasz hősödhöz, csak te a kamera mögé rejted az arcod. Tudatos választás a filmedhez?

Hogyne. Először én is éppúgy be akartam kötözni az arcom, mint a főhősöm. Úgy kezdtem a filmet, hogy rendeltem mindenféle maszkot meg kötést Londonban, és felpróbáltam.

Hősöddel aztán rögtön belevágsz a dolgok közepébe, és már a film legelején legyilkoltatod vele áldozatai zömét. Miért épp a slackistánokkal (fiatal reformerekkel) kezded a gyilkolászást?

Mert ők az előző filmem öt sztárja. És mindenképp azzal szerettem volna kezdeni az új filmem, hogy elpusztítom az előző művemet, mint az a művész, aki áthúzza a saját korábbi munkáját, hogy nullpontról indulhasson a gondolkodás. Ez volt az első kép, ami megszületett a fejemben, hogy lerombolom az előző alkotásom. Nagyon vicces volt egyébként, mert felhívtam ezt az öt színészt, hogy megint forgatnék velük, és rögtön nagyon lelkesek lettek, mert azt hitték, hogy akkor lesz egy második rész, egy folytatás. De azonmód le is lombozódtak, hogy csak meg kell halniuk a legelső jelenetben. Persze megnyugtattam őket, hogy ne vegyék személyeskedésnek, mert mindegyiküket nagyon szeretem.

Számomra mégis úgy tűnt, hogy akiket legyilkol a hősöd, azok nem egy ámokfutás véletlen áldozatai, embered nem vaktában lövöldözik, hanem tudatosan választ. Mindenki, akit lelő, valamilyen mód a vallás ellen vét – akár ezek a fiatalok, akár a kurva, akár a drogos. Mintha a vallás lenne a legfőbb mozgatórugója az öldökléseknek.

Nem, nem a vallás volt a motiváló ok, egyszerűen csak épp őket öli meg a gyilkos. Nehéz megmagyarázni, hogy mi az ok, ráadásul végül kiderül, hogy mindez csupán egy álom, és az álomban pedig aztán tényleg megmagyarázhatatlan sok minden.

Nincs szabályszerűség abban, kiket gyilkol le?

Azért nincs szabályszerűség, mert ilyen a valóság is, legalább is nekem úgy jön le, hogy nincs értelme sokszor, miért ölnek meg embereket, nincs benne szabály, és nincs semmi értelme, hogy miért történik mindez. Épp ezért nem tudtam realista módon bemutatni ezt a történetet, mert akkor meg kellett volna magyaráznom a motivációt, mint egy drámában, az én filmem azonban egy szürreális történet, és ezért nincs szükség konkrét motivációra sem. A valóságban egyébként az embereket már nem is érdekli, hogyha valaki meghal. A múltkor is hallottam, hogy kiraboltak valakit, megölték, és az emberek csupán egy vállrándítással vették tudomásul. A paradox pedig az, hogy mindezzel együtt ez egy kedves szerethető hely. (nevet)

A film maga is paradoxon: miközben rendkívül tudatosan komponált, fittyet hány minden formális struktúrára és műfaji szabályra. az Animában van burleszk, szatíra, doksi, akció és még lehetne sorolni. Ez a műfaji kavalkád belőled fakad, a művészeted alapja, vagy ez a szabadság kifejezetten ennek a filmnek szólt?  Nagyon sok filmet konkrétan is beidézel vagy bevágsz.

Nagyon szeretem a filmeket és a mozit, ezért ez egy tiszteletadás is a mozinak, az elődöknek. Az Animával ráadásul mintha újra felfedeztem volna a filmet. Ezért igazából ezt érzem az első művemnek, annak ellenére, hogy már a második, mert ez valami új kezdete volt, és ma már máshogy látom a mozit, az egész filmkészítést. Rendkívül izgalmas dolog volt, új dolgokat találni, felfedezni.

Ezzel az elementáris szabadsággal szeretnél továbbra is filmet készíteni? Ez lesz az utad?

Igen, nagyon megszerettem ezt a szabadságot, megszerettem, hogy nincsenek szabályok, nem kell egymás után követni a pontokat, kritériumokat, hanem szabadon nyúlhatok mindenhez. Számomra az egy fantasztikus tapasztalat volt, hogy nem muszáj szabályokat követni. Úgy érzem, az Animával elindult valami, és továbbra is ezzel a hozzáállással és ehhez hasonló filmeket szeretnék majd készíteni.

Ugyanakkor ez a nagy kavalkád, zűrzavar, ami a stílusban, műfajban megjelenik, mintegy le is képezi a társadalom állapotát, amit bemutatni kívántál. El is hangzik félig önironikusan a filmben, hogy nincs semmi értelme ennek az egésznek, amit érthetünk a filmre is, de érthetünk a kialakult társadalmi anomáliákra is.

Ez teljesen így van, nem arról van szó, hogy egyetlen történetet akartam csupán elmesélni, hanem annak az érzetét szerettem volna kelteni, hogy rendkívül összetett és kaotikus ez a társadalom, sok kis történetből áll össze, sokféle árnyalatból és akaratból. És én ezt a sokszínűséget mind meg akartam mutatni. Ezért is van, hogy ennyiféle ez a film, hisz ennyiféle a társadalom és az ország is. De ez lehetne akár Budapest vagy London is. Ilyen az élet. Pakisztán egyszerre egy szörnyű hely és egy gyönyörű hely, egy szeretnivaló hely és egy gyűlöletes hely.

A filmben mindenki megkapja a magáét a forradalmi értelmiségtől a médiagurun át az egyenruhásokig, még magadat is fricskázod rendezőként (például mikor hősöd nem engedelmeskedik neked, hanem függetlenedik tőled, és más utat választ). Mégis az átlagember kapja a legkeményebb kritikát, amikor beidomított majomhoz hasonlítod. Tényleg ennyire lehangoló a helyzet, ennyire könnyen idomíthatók a pakisztáni állampolgárok?

Az embereknek bár látszólag van szabadságuk, és szabadon gondolkodhatnak, beszélhetnek, nincs igazán terük és lehetőségük, hogy akaratukat, véleményüket érvényre jutassák, mert föntről mindent rögtön megállítanak és ellehetetlenítenek. Nem tudnak mozgalmakat indítani, nem tudnak mit kezdeni ezzel a látszólagos szabadsággal. A Facebookon és Twitteren szabadon nyilatkozhat bárki, hisz szabad véleménynyilvánítás van, így büntetlenül megteheti, ám amint valami alakulófélbe lép, csírájában elfojtják kezdeményezéseket. Egyszóval nincs tér, hogy kibontakozzanak a dolgok. Elsősorban a vallási okok miatt, valamint a televíziós propaganda miatt. Mert olyan erős propaganda folyik a tévében, hogy valóságos agymosás folyik. Mindamellett sok a félelem is. 9/11 után, amikor elkezdődött ez a háború, nagyon sok szélsőséges erő is bekerült az országba, és olyan emberek tudták irányítani ezeket a tereket és a társadalmat, akik bármikor képesek félelmet kelteni. Tehát igazából a félelem miatt nincs tere az embereknek, hiszen senki nem akar meghalni azért, hogy kiáll amellett, amit mond vagy gondol. Miközben meg látják, hogy emberek képesek meghalni, vagy legalábbis halnak meg azért, mert valamit másképp gondolnak, vagy másképp látnak, mondanak. Három éve például, épp ott, ahol az Animát forgattam, történt egy ilyen eset. Valami átkozódás miatt egymásra mutogattak az emberek, és egy politikai felső vezető kiállt egy meggyanúsított keresztény lány ártatlansága mellett, és kérte, hogy fejezzék be a vádaskodást. És ezt a politikai vezetőt megölték. Ami miatt nyilván nagyon sok félelem maradt az emberekben, hisz ha egy magas rangú, befolyásos emberrel is megtörténhet mindez, amikor kiáll egy kisebbség mellett, akkor pláne megtörténhet egy kisemberrel. Ráadásul amikor ennek a politikai vezetőnek a gyilkosát beidézték a bíróságra, akkor az emberek virágokat dobáltak rá.

Viszont ahhoz képest, hogy ilyen pesszimistának tűnik a helyzetet, és maga a film is igen pesszimista képet ad, elképesztően játékos és jó humora van, átüt rajta valami jókedv. Ez a túlélés záloga, és mindezt a művészet adja?

Pesszimista a film?

Igen, ha azt mutatja, hogy az emberek olyanok, mint a majmok, és el kell hagyni az országot, mert nincs más kiút.

Én tulajdonképpen egy optimista ember vagyok, és a film végén is van egy kis remény. Hiszen amikor elhajózik a főhős, akkor a kameráját először a vízbe akarja dobni, végül mégis inkább odaadja az evezősnek, filmezze le vele a gyerekeit vagy vegyen fel valamit.

Ezt a gesztust is inkább pesszimistának mondanám, hisz a hős így nem csak a hazáját, de a művészetét is hátrahagyja, reménytelennek ítélve ezt is.

Nem, sokkal inkább stafétaként adja át. Ez az ötlet igazából Jean-Luc Godardtól származik, aki azt mondta, hogy adjuk oda a kamerát az egyszerű embereknek, mert amikor mi filmezünk, és felvesszük a szegényembert, majd utána elmegyünk, és megvágva a filmünket azt mondjuk, hogy mi vagyunk a rendezők, ti meg vagytok a nép, akkor nagyon behatároljuk azt a képet, amit róluk látunk, és könnyen hamissá válhat a filmkészítés. Godard ezért azt mondta, hogy adjuk oda neki, nézzük meg, hogy ő szegényemberként hogyan látja a világot, mert lehet, hogy ő teljesen másképp látja, mint ahogy azt mi gondoljuk. Innen jött ez az ötlet. Godard nagyon inspirálóan hatott rám.

Furcsa volt a film közepén, mikor hősöd tévéadásba kerül, hogy ez az iszonyú eredeti, minden szabályt felrúgó film hirtelen átvált didaktikusba, direktbe. Hősöd ekkor szájbarágósan prédikál a nézőknek, és közvetlenül elmondja mindazt, amit addig a film absztrakt, művészi módon áttételesen tett meg.

Valóban más stílusú lett ez a televíziós jelenet. Igazából onnan merítettem az ihletet, hogy engem is hasonlóképp faggattak a bevándorlási osztályon az amerikai repülőtereken. Attól, hogy muszlim háttérrel rendelkezem, kihallgatásjellege lett a kikérdezéseknek. A prédikálós rész pedig nagyon érdekes, mert valaki vagy utálja ezt a jelenetet, vagy nagyon szereti, és ép ez a kedvenc pillanata a filmből. De valóban sokak szerint felesleges, és didaktikus. Pakisztániként talán jobban meg lehet érteni, miért került bele, nálunk ugyanis mindig van valaki, aki ugyanebben a stílusban beszél az emberekhez. Egy pap, egy katonai vezető, akárki. Ugyanebben a stílusban mondja el, hogy mi van, vagy mi legyen. Erre utaltam a filmben.

Egy művészi alkotás lehet ennyire konkrét aktualitásokkal teli, mint ahogy az az Animában van? Hiszen több napi aktualitás is beidéződik (pl. egy YouTube-os sztori). Miért kellett ezeket is beépíteni, és mennyire fogják majd a későbbi nézők ezeket érteni, emlékezni rájuk? Egyszóval mennyire állja ki az idő próbáját mindez?

Nem gondolom, hogy ez a film később veszítene bármit is az erejéből ezek miatt, sőt, szerintem csak még jobb lesz húsz év múlva, hiszen úgy működik a világ, hogy minden ismétli magát körforgásszerűen, mindig újra és újra megtörténnek ugyanazok a dolgok. Sőt, amikor néztem az 1968-as filmeket, mikor kerestem a filmemhez referenciaanyagot, megerősített, hogy olykor bizonyos távlatokból értünk csak meg dolgokat. Húsz év múlva valószínűleg több mindent meg lehet majd ezekből a történésekből is érteni, mert most még nagyon közeliek. És van olyan is, ami majd csak később történik meg, ami ebben a filmben már megtörtént. Egyszóval valószínűleg bizonyos távlatból még inkább működni fognak ezek a történetek. Nagyon inspirált egy 1969-es amerikai film is, a Medium Cool (r.: Haskell Wexler - a szerk.), amelyben a média emberei és a rendőrök összefognak és embereket ölnek meg, fiatalokat, átlagembereket. Akkor ez most történelem, vagy még nem történt meg?

Az Anima igen provokatív – a gondolatisága, a stílusa, a narratívája. Parallel a főhős viselkedésével, aki szintén provokálni akar. Annak viszont sikertelenek próbálkozásai, mert teljes apátia övezi. Itt a Titanicon igen kevesen voltak a vetítésen. Hogy éli meg az ember, hogy igen hasonló sorsra jut filmje is, mint hőse, aki csinálhat bármit, a legdurvább dolgokat is, mégsem tudja felrázni az embereket?

Jó kérdés. Igen, lehet, hogy így van. És ez valódi probléma, és igen lehangoló, mert jó, hogy valaki filmeket csinál, ám ha nem nézi meg senki, akkor olyan, mintha csak saját magának beszélne. Ugyanakkor a gyilkos sem tudja abbahagyni a provokálást, ahogy én sem tudom abbahagyni a filmezést. A Titanic egyébként rendben is van, mert hisz szépen sütött a nap. 20-30-40 embernél nem voltak rajta soha többen máshol sem. Az biztos, hogy nem annyian látták, mint az előző filmemet, amelyben gyönyörű, fiatal emberek szerepeltek, akár egy amerikai filmben. Sokszor kint kígyózott a sor a mozi előtt, a New York-i vetítésen is. Mindenki szép nőket és férfiakat szeret látni. Ráadásul vidám derűs film volt. A mostani nem egy derűs film. Az Anima fogadtatása is változó volt, nem olyan, mint az első filmemé, Seattle-ben például volt, aki ki is ment róla a közepén, mert azt hitte, hogy ha pakisztáni film, akkor biztos szép lesz, szép tájakkal, ehelyett öldöklés, gyilkosságok jöttek, és kimentek. De van olyan is, aki bennmarad, végignézni, és utána odajön hozzám, és hosszan akar róla beszélgetni.

Lesz következő film?

Igen, már készül, Londonban. De most megint szép embereket akarok a filmembe, és egy teljesen más munka lesz, egy sci-fi love story. Lány lánnyal találkozik. Arab lány az angol lánnyal.

Ezek szerint műfaj ide vagy oda, szép ember ide vagy oda, nem adod fel…

(Nevet.)

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322