Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Lapos délkörök - Nic Pizzolatto: A törvény nevében

Az utóbbi időben önmagához képest némileg gyengébben teljesítő HBO ezúttal egy jóformán teljesen ismeretlen alkotóval és egy manapság ritkábban használt sorozatformátummal dobott nagyot: Az itthon A törvény nevében címen futó True Detective első évadát a kritika és a közönség elismerése szinte a pilot epizód bemutatásával egy időben kultikus rangra emelte. Nem véletlenül. SOROZAT

Az HBO hosszú ideig nem csak minőségben, de témaválasztásban, bátorságban, szereposztásban és a költségvetéseket illetően is úttörő szerepet vállalt a televíziós sorozatgyártásban. A forgatókönyvíró-sztrájk befejezését követő időszakban, az egyre nagyobb nézettségi verseny jóvoltából azonban előbb felzárkózott, majd itt-ott el is húzott a legtöbb nagyobb amerikai kábelcsatorna – és mára már egy online streaming szolgáltatást nyújtó cég is. A Showtime többek között a Homeland – A belső ellenség, az AMC a Totál szívás (Breaking Bad) és a The Walking Dead, az FX a Kemény motorosok (Sons of Anarchy), a Starz a Boss, a Netflix pedig a House of Cards révén emelte – és emeli folyamatosan – a tétet. Eközben az HBO a hatalmas sikerrel futó Trónok harca (Game of Thrones) mellett főleg az idővel kissé ellaposodó, bár kétségkívül míves Boardwalk Empire – Gengszterkorzó, a hullámzó színvonalú Híradósok (The Newsroom) és az eredeti, ámde könnyű, ráadásul szűkebb réteget becélzó Csajok (Girls) futtatásával próbált lépést tartani. Profi, érdekes és minőségi szériák ezek, de a két listát összevetve világosan látszik: nem az HBO szállította az elmúlt évek legizgalmasabb tévés projektjeit. Legalábbis eddig, mert könnyen lehet, A törvény nevében 2014-ben mindent visz majd ezen a téren. 

Pedig előzetesen egyáltalán nem volt kockázatmentes a produkció. A sorozat házigazdája, Nic Pizzolatto eredetileg regényként kezdte megírni a történetet, de menetközben felismerte, az anyag jellegzetességei és narratívája sokkal inkább passzolnak egy tévésorozathoz. A mozgóképes vonalon tapasztalatlan – eddig mindössze a Gyilkosság (Killing) c. sorozat első évadának két epizódján dolgozó – író azonban alkotóként nem nagy barátja a több évadon átívelő szerializált történetmesélésnek, ezért művét a műfajváltás után rögtön antológia-sorozatként gondolta tovább. A televíziózás aranykorától létező, de mostanság ritkábban használt formátum lényege, hogy epizódonként (Alfred Hitchcock bemutatja) vagy évadonként (ilyen lesz a tervek szerint A törvény nevében is) sztorit és általában szereplőgárdát is vált – utóbbi alól kivétel az épp a negyedik évadra készülő Amerikai Horror Story, ahol nagyjából ugyanazok a színészek térnek vissza más-más szerepben minden újabb szezonra –, de néhány főmotívum, a stílus és a tematika marad. Alkotói szempontból rengeteg előnnyel járhat a formátum, hiszen mind a történet, mind a munka kiszámíthatóbb és tervezhetőbb – üzletileg viszont nyilvánvalóan rizikósabb vállalkozás. 

Az HBO azonban a vélhetően kevésbé jövedelmező formátum mellett a nemhogy showrunnerként, tévésként is még szinte teljesen tapasztalatlan alkotót, és az általa diktált egyedi feltételeket is bevállalta. A szokásoktól eltérően A törvény nevében ugyanis nem klasszikus csapatmunkában készült: az első évad valamennyi epizódjának forgatókönyvét maga Pizzolatto írta, ráadásul mind a nyolc részt ugyanaz a direktor, Cary Fukunaga (Jane Eyre, 2011) rendezte. Ez az állandóság sorozatok esetén ritkán látott minőségi kiegyensúlyozottságot hozott, ami a sajátos tempóval, az egyedi hanggal és a rendhagyó dramaturgiával együtt rendkívül komplex, már nem is igazán tévésorozatnak tűnő mozgóképes élményt eredményezett. Ugyanis – bár sok szériával ellentétben A törvény nevében-nek kifejezetten jót tesz, hogy eltelik némi idő két epizód között, s így van idő emésztgetni, átgondolni és akár újranézni a történteket – a nagyjából nyolcórányi játékidőt kitevő egész valahogy sokkal közelebb áll egy extra hosszú nagyjátékfilmhez. Nemcsak komplexitásban, minőségét tekintve is. 

A profi kivitel ma már persze a tévéképernyőn sem kivételes, az HBO sorozata azonban mind hangulatában, mind vizuálisan annyira igényes, lenyűgöző, részletgazdag és összetett, hogy az anyag nem egyszer már csak a külcsín okán is szélesvászon után kiált. Ez egyrészről Adam Arkapaw operatőr – aki egyébiránt a szintén a zárt helyszín atmoszférájából is erősen építkező, de sok más tekintetben is rokon, leginkább Jane Campion nevével fémjelzett Top of the Lake című 2013-as miniszériát is fényképezte – és T. Bone Burnett zeneszerző munkájának-, másrészről pedig Pizzolatto szokatlanul mély, aprólékosan kidolgozott, lételméleti gondolatokkal is bőven átszőtt forgatókönyvének az érdeme. Mindez persze mit sem érne a főszereplő színészek kivételes teljesítménye nélkül, így a produkció nem bízta a véletlenre a dolgot: sikerült megnyerni a főszerepekre egy színészileg kiemelkedő, ráadásul kivételesen jó kölcsönhatásban is működő színészpárost. Woody Harrelson eleve ritkán hibázik, a friss Oscar-díjas Matthew McConaughey pedig elképesztő visszatérést produkált az elmúlt három évben, s talán nem túlzás kijelenteni, nem kizárólag a kétségkívül nagyon erős Mielőtt meghaltam, ez a sorozat is nagyban hozzájárult az általa véghezvitt sikeres csúcstámadáshoz. Legalábbis az Oscar-versenyben bizonyosan nem ártott A törvény nevében nyolc epizódjában bemutatott elképesztő teljesítménye, valamint a sorozat időzítése és az azt körülvevő hatalmas médiakampány…

De mindkét – nem mellesleg egyaránt texasi születésű – színész remekel az íróval közösen aprólékos részletességgel kidolgozott két központi szerepben. Teljesítményük messze átlag feletti – ami nem kis dolog egy olyan időszakban, ahol többek között Kevin Spacey (House of Cards), Bryan Cranston (Totál szívás) és Claire Danes (Homeland – A belső ellenség) alakítása a viszonyítási pont – pedig nincs könnyű dolguk. Az évekkel ezelőtti rejtélyes rituális gyilkossági ügyük vizsgálatát felelevenítő két louisianai nyomozó csaknem két évtizedet felölelő története nem csak az eltelt idő, a több idősík és az ebből következő karakterváltozások, hanem a kettős (sőt, időlegesen hármas, és helyenként „megbízhatatlan”) narráció miatt is igazán különleges. Kezdésként a 2012-es karakterek mesélnek előbb az 1995-ben, majd a 2002-ben – és vázlatosan a közbenső időben – történtekről, majd az utolsó negyedben összeér a két szál, és jelen időben folytatódik tovább a cselekmény (miközben McConaughey karaktere a munkájából következően rövid időre még egy másik szerepet is eljátszik). S mindezt úgy, hogy mindvégig ők ketten, az ő történetük, személyes drámáik és az általuk megtett út áll a középpontban, nem pedig az ügy, a whodunit. Holott akad itt bőven titok, visszataszító bűnügyek, izgalom, nyomozás, suspense, vallás és misztikum, de mindez csak a keretet adja és díszíti. Ez a sorozat elsősorban a férfiakról szól.

A törvény nevében tömény rendezői, írói és színészi bravúr, ráadásul komoly vállalás a csatorna részéről is. Komor, ráérős, monologizáló, ráadásul sablonokból építkező, de a tempót időnként jó érzékkel felpörgető (elég csak a negyedik rész végén látható, vágás nélkül felvett hatperces akciójelenetet említeni…) anyag. A kliséket újra és újra kiforgató, ezzel egyfajta kiszámítható kiszámíthatatlanságot előidéző alkotás, mely jó eséllyel minden lehetőséget kihasznált, ami ebben a formátumban és ebben a sztoriban benne volt. Az utolsó negyed talán elnagyoltnak tűnhet, a kelleténél több a „red herring” és bőven maradtak elvarratlan szálak is, de A törvény nevében mindezek ellenére is kerek egész. Van eleje, közepe és vége, utóbbi ráadásul mindkét előbbivel szervesen összefügg, azokból következik. Pizzolattoék az elejétől a végéig remekül pakolgatják a paneleket, újat, mást mutatnak a (mostanra igencsak elcsépelt) krimi műfaján belül és remek érzékkel és ütemben vonják be közönségüket is a nagy rejtélyes kirakós játékba. Épp úgy, mint annak idején David Lynch és Mark Frost tette a Twin Peaks-szel. 

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322