Varga Balázs bevezetője az ELTE szemináriumi dolgozat elé itt.

„Az emberek megismerhetetlenek”

A skandináv krimi jól hangzó márkanévvé nőtte ki magát az elmúlt évtizedben, mely nem csak Stieg Larsson hatalmas nemzetközi sikereket elérő Millennium-trilógiájának köszönhető, hanem az olyan dán és svéd presztízssorozatoknak is, mint az Egy gyilkos ügy (Forbrydelsen, 2007–2012) és A híd (Bron/Broen, 2011–2018). A „Nordic Noir” átlépte a skandináv országok határait, egyértelmű hatást gyakorolva a globális sorozatkultúrára. A tanulmányomban azt vizsgálom, hogyan jelennek meg ezek a műfaji elemek a brit Broadchurch (2003–2017) című krimisorozatban.

A skandináv krimi alapjainak lefektetését a 60-as és 70-es években alkotó svéd írópáros nevéhez, Maj Sjöwallhoz és Per Wahlööhöz kötik.[1] A házaspár összesen tíz krimit írt közösen, melyekben marxista kritikával illették az akkori svéd társadalmat.[2] Hatásuk a kortárs svéd irodalomra megkérdőjelezhetetlen, kézjegyük felismerhető az olyan Nordic Noir szerzők műveiben, mint Stieg Larsson, Henning Mankell és Jo Nesbo.[3] Közülük Mankell neve azért is érdekes, mert a ő volt az alkotója a Wallander (2005–2013) című krimisorozatnak is, amely bizonyos szempontból a Nordic Noir első megtestesülése a televízió képernyőjén.[4] A legkultikusabb Nordic Noir sorozat 2007-ben debütált: az Egy gyilkos ügy már az első évadjával lefektette műfaj – ha nevezhetjük a Nordic Noirt különálló műfajnak – alapjait.

Glen Creeber Killing us softly: Investigating the aesthetics, philosophy and influence of Nordic Noir television című tanulmányában több sorozaton keresztül mutatja a Nordic Noir meghatározó elemeit, és saját elemzésemhez az általa meghatározott jellemzőket fogom alapul venni.[5] Creeber szerint a Nordic Noirt négy meghatározó tulajdonság alapján felismerni: a film noirhoz hasonló sötét és sejtelmes miliő, a lassú és melankolikus tempó, a több szálon futó elbeszélés és a jelenlegi társadalmunk maró kritikája. A Nordic Noir sorozatok jellemzője továbbá, hogy a gyilkosságot kiindulópontnak használják egy többrétegű, politikai, társadalmi és magánéleti problémákat felvonultató történet kibontására. A Broadchurch első évadjának elemzéséhez azokat a szempontokat vettem figyelembe, melyek tipikusan a Nordic Noirhoz köthetők, nevezetesen: a nyomozók személyisége, a miliő és a többrétegű narratíva.

A nyomozók

A dél-angliai tengerparton fekvő Broadchurch nevű kisvárosban meggyilkolnak egy 11 éves fiút. A rendőrfőkapitányság élére frissen kinevezett Alec Hardy (David Tennant) vezeti a nyomozást, akinek múltjában már ott lappang egy lezáratlan gyerekgyilkossági ügy. Társként Ellie Miller (Olivia Colman) nyomozót kapja, a közösség egyik oszlopos tagját, akinek korábban odaígérték a kinevezést, amit végül a kívülről érkezett Hardy kapott meg. Bár Miller hivatalosan Hardy beosztottja, kettejük kapcsolata nem a Sherlock-Watson féle fölé-alárendelt viszony szerint működik, helyette a Nordic Noirra jellemző nyomozópárost kapjuk meg: az antiszociális analitikus (Hardy) és az emberbarát intuitív (Miller). Ezt a párosítást megtaláljuk az Egy gyilkos ügy metodikus Sarah Lundja és impulzív Jan Meyerje esetében[6], emellett A híd főszereplőinek, az aspergeres Sagának és a szociális Martinnak a kapcsolata is erre az ellentétre épül fel, irodalmi példaként pedig megemlíthető a Millennium-trilógia Lisbethje és Mikaelje. A Broadchurch változtat a formulán: a nő helyett a férfi antiszociális, és a férfi helyett a nő érzelmesebb. Ezzel a brit sorozat gyakorlatilag visszaállítja azokat a nemi sztereotípiákat (a nők erőssége az érzelmi intelligencia, a férfiaké a rendszerszintű gondolkodás), amiket a Nordic Noir rendszeresen kifordít.

Bár a nemi felosztáson változtat a sorozat, a két nyomozó ellentétes pólusú személyisége ugyanazt a funkciót tölti be, mint a többi sorozatnál: mindketten hol erősségeikkel segítik, hol gyengeségeikkel hátráltatják a nyomozást. Hardy erőssége, hogy a közösség külső szemlélőjeként nem akadályozzák érzelmi alapú kötöttségek és előfeltételezések, viszont nyers modorával ellenszenvessé válik az emberek szemében, így kevésbé bíznak benne. Miller ezzel szemben fontos része a közösségnek, így nem tud érzelmileg elhatárolódni a gyilkosságtól – Danny a fia legjobb barátja volt – és nehezen akarja elhinni bárkiről, hogy képes lenne gyilkolni, viszont a kötöttségnek előnye is van, a közösség megbízik benne. A két nyomozó közötti különbséget olyan apró gesztusokkal is jelzi a sorozat, hogy Miller a keresztnéven szólítást, Hardy a vezetéknéven szólítást preferálja, és míg Miller figyelmes ajándékokat hoz kollégáinak a szabadsága után, illetve mindig vesz kávét vagy ebédet Hardynak is, utóbbi ritkán fogadja el az ajándék ételt és italt, a gesztust pedig sosem viszonozza. Az egyik részben megidéződik A híd kultikus vacsorajelenete, ezúttal Hardy a kívülálló, aki nem is érti, mit keres a Miller család otthonában, és annyira nem tudja eldönteni, milyen ilyenkor illő ajándékot válasszon, hogy inkább mindenből hoz egyet (bor, csokoládé, virág).

 Ami közös Hardy-ban és Millerben, hogy mindketten nagyon motiváltak a gyilkosság felderítésében: Miller a közösség érdeke és személyes kötődése miatt elszánt, Hardy pedig ezzel akar vezekelni a múltbéli lezáratlan gyerekgyilkossági ügye miatt. A közös cél felülír minden ellenszenvet és sérelmet, így hatékonyan tudnak együtt dolgozni. Az első évad folyamán mindketten változáson mennek keresztül, Miller megtanulja objektíven szemlélni a lehetséges gyanúsítottakat, Hardy pedig minimális szinten, de elkezd érzelmileg kötődni a városhoz.

A miliő és a hangulat

A Nordic Noir fontos jellegzetessége a lassú, elmélkedő tempó, ami megengedi, hogy kicsit együtt lélegezzünk a karakterekkel.[7] A Broadchurch hasonlóképpen időt ad arra, hogy láthassuk a szereplők érzelmi reakcióit, sokszor szándékos lassítást használva.[8] Különösen hangsúlyos ez a gyászoló Latimer család esetében, akiket sokszor látunk némán gyászolni. Gyakran a színészi játékra bízzák az érzelmi azonosulást, a közelképek és az aláfestő erejére támaszkodva.

A szereplők arcán kívül a környezet is fontos szerepet kap, a dorseti tengerpartot Neil Midgley külön karakterként jellemzi[9], olyan erőteljesen ad hozzá a történethez. Nem csak azért, mert a gyilkosság helyszíne a tengerpart, a végeláthatatlan tengernek, a partot mosó hullámoknak és a sziklás hegyeknek önmagukban is szimbolikus jelentésük is van. Az első epizód nyitóképe a hullámzó tenger maga, melyhez az élet körforgásától kezdve a titkokon át a tudatalattiig számtalan jelentést lehet hozzárendelni. A Nordic Noirra jellemző melodikus, de szükség esetén feszült aláfestő zenét egy skandináv zeneszerzőnek, az izlandi Ólafur Arnalds köszönhetjük.[10]

A többrétegű narratíva

Az Egy gyilkos ügy iskolapéldája a többrétegű narratívának a Nordic Noir sorozatokban. Creeber három történetszálat, vagyis „plot”-ot különít el: bűnügyi, politikai és családi.[11] A Broadchurch esetében is el lehet végezni ezt a tagolást, csak a politika helyett inkább a média kap fontos szerepet, tehát a következőképpen oszthatók fel a rétegek: nyomozás, média és magánélet.[12]

A nyomozás-szál és az egész sorozat kiindulópontja egy haláleset: a 11 éves broadchurchi lakos Danny Latimert holtan találják a tengerparton. A test helyzetéből adódóan az első feltételezések szerint leesett vagy legugrott a tengerpartot körbe ölelő sziklás hegyoldalról. A sorozat ráerősít erre a feltételezésre azzal, hogy a nyitóképeken Dannyt látjuk a hegyoldalon, amint lenéz az előtte tátongó mélységbe. Az első vizsgálatok azonban azt bizonyítják, hogy gyilkosság történt, Dannyt megfojtották, és testét elterelésként helyezték el a hegy lábánál – a nézők a fináléban arra is választ kapnak, hogy mit keresett mégis halála előtt a magasban. A nyomozás során gyanúba keveredik szinte mindegyik szereplő a helyi újságárustól kezdve a lelkészen át a halott fiú apjáig.

Érdekesség, hogy míg a Nordic Noirban kiemelt szerepet kap a politika, és a hatalmat gyakorló emberek kritikája – legyen szó akár a Millennium-trilógiáról, akár A hídról – a Broadchurchben egyáltalán nem jelenik meg politikus, sőt igazán nagy hatalmú személy sem. Fogalmunk sincs róla, hogy ki a város polgármestere és ő hogyan reagál a gyilkosságra, a televízióban mindig Hardyt látjuk nyilatkozni, vagy esetleg a lelkészt. Nincs korrupció, nincsenek hatalmi játszmák, nincs kapitalizmuskritika, a hangsúly végig a kisközösségen, az emberek közötti kapcsolatokon van. Azonban némi rendszerkritikus hangnem mégis megjelenik a sorozatban, de az nem a politikára, hanem a 21. századi újságírásra koncentrál. A helyi lapnál két embert látunk dolgozni: a főszerkesztőt és a lelkes újságíró Olly Stevenst (Jonathan Bailey), aki gőzerővel dolgozik azon, hogy bejusson egy komolyabb újsághoz. Ehhez hajlandó erkölcsi határokat is átlépni, például Twitteren kiszivárogtatja Danny nevét a hivatalos rendőri nyilatkozat előtt. A másik fontos újságíró karakter Karen White (Vicky McClure), aki az országos napilapnak, a Daily Heraldnek dolgozik. A város lakossága rendkívül ellenszenves Karennel, nem bíznak benne és nem hajlandók neki nyilatkozni. Danny édeasanyját Beth-et (Jodie Whittaker) is csak akkor bírja rá a személyes interjúra, amikor az elkezd aggódni, hogy a rendőrség nem nyomoz elég intenzíven. Az interjú hatására a gyilkosságból országos ügy lesz, majd megjelennek az erőszakos lesifotósok és újságírók is. Hangsúlyosan befolyásolja az eseményeket az, ahogyan a média feldolgozza a gyilkossági ügyet, a bulvár és a szenzációhajhászat egy újabb halálesethez vezet. Olly kideríti az idős újságárus Jackről (David Bradley), hogy korábban elítélték kiskorúak szexuális zaklatásáért. Jack a saját magánéletének védelme érdekében nem hajlandó nyilatkozni az ügyről, de utoléri a médiabotrány, mellyel együtt jár a közösség gyűlölete. Később kiderül, hogy Jack a 15 éves tanítványával folytatott viszony miatt ült, akit a börtön után feleségül vett, de gyermekük tragikus halála után elváltak. Amikor a Daily Herald címlapon kezd vájkálni Jack múltjában, a férfi nem bírja tovább és öngyilkos lesz. Érdekes a Broadchurch médiakritikája, mert valójában az újságíró karakterek (Karen, Olly és a főszerkesztő Maggie) nem negatív figurák. Karen eleve azért jön a városba, mert tudósított a sandbrooki gyilkosságról – Hardy korábbi befejezetlen ügyéről – és aggódik, hogy a nyomozó megint cserbenhagyja az áldozat családját. Olly-val írt objektívnek szánt cikkeit is a Daily Herald főszerkesztője írja át szenzációhajhászra. Az pedig szinte már valószínűtlen cselekedet, amikor Karen az első évad fináléjában felkeresi Millert csak azért, hogy azt tanácsolja neki: ne nyilatkozzon a sajtónak. Egyfajta furcsa kettőség jellemzi a média-szálat: a média működését kritizálja a sorozat, viszont az első évadban bemutatott újságírókat nem.

A magánéleti-szál talán még a nyomozásnál is fontosabb a sorozatban. Ezt bizonyítja, hogy maga a gyilkos személye – Ellie Miller férje, Tom – nem az elkövetés egyedisége vagy a különböző nyomok összeállása miatt érdekes, hanem azért, mert a főszereplőt egy komoly traumának teszi ki. A gyász és a személyes tragédiák nagyon hangsúlyosak a város lakóinak életében, és Danny halála katalizátorként működik a múltbéli sérelmek felerősítéséhez. Hardy szívbeteg, akinek ismét gyerekgyilkossággal kell foglalkoznia, így a stressz miatt folyamatos életveszélyben van, Latimerék Danny halálát és az apa hűtlenségét próbálják feldolgozni, Susan kénytelen felfedni sötét múltját, miközben gyilkossággal vádolja az újszülött kora óta nem látott fiát, illetve ott van Jack múltból előásott családi tragédiája is, melyet a fenti bekezdésben már kifejtettem.

Bár a krimi műfajához hűen ebben a sorozatban is részenként más-más karakter kerül gyanúba, végső soron a sorozatban mégsem a bűntett és annak fokozatos felgöngyölítése az igazán hangsúlyos, hanem hogy az miként hat ez a közösségre. A nyitóképekben láthatjuk a templom feliratát: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Ehhez képest gyilkosság kifordítja magából az egyébként békés közösséget, hiszen azonnal belopódzik a bizalmatlanság az otthonokba. Latimerék a legközelibb barátaik nevét írják fel a gyanúsítottak listájára, és Hardy is többszörösen elmondja Millernek, hogy külső szemlélőként kell tekintenie a közösségre. A sorozat végső tanulsága meglehetősen negatív, Hardy a következőket mondja a teljesen összetört Millernek: „Az emberek megismerhetetlenek. Sosem tudhatjuk igazán, hogy mi lakik egy másik ember szívében.”[13] A pesszimista következtetést némileg árnyalja Danny temetése, mely után a városlakók a tengerparton meggyújtanak egy máglyarakást a halott tiszteletére, és azt veszik észre, hogy a környező települések lakói szintén meggyújták a maguk máglyáját, ezzel kifejezve együttérzésüket. Végső soron mégis van gyógyító ereje a közösségnek, ám ha egyenként megvizsgáljuk tagjait, lehet, hogy csalódni fogunk.

A Broadchurch nem egy skandináv sorozat brit adaptációja, mint például a The Tunnel (2013  ), ezért nem is tekinthető ízig-vérig Nordic Noir sorozatnak. Annak viszont tökéletes példája, hogyan hatottak a skandináv krimisorozatok a globális televíziós kultúrára. A Broadchurch készítője Chris Chibnall egy olyan egyedi és izgalmas sorozatot alkotott, melyhez nem lemásolt egy formulát, hanem felhasználta a Nordic Noir alkotások pozitív tapasztalatait.