Szenvtelenül kezdünk, egy macska arcán pihen a kamera, miközben szexuális aktus hangjait halljuk. Mint kiderül, nemi erőszakét. Maszkos betörő teperi a földre Michéle-t, majd kioson a kertre nyíló ajtón, a nő feltápászkodik, összesöpri az összetört porcelánt, megfürdik, a vízfelszínre csordogáló vért türelmetlen mozdulattal oszlatja szét. Nem telefonál a rendőrségre, se a barátainak, úgy tesz, mintha semmi se történt volna.

Ami ezután következik, arra a fekete humoráról és provokatív túlzásairól ismert Verhoeven filmjeinek ismerete sem készít fel. Egyrészt mert a holland származású rendező ebben az ízig-vérig francia filmben sokkal visszafogottabb arcát mutatja, legalábbis ami a rendezést illeti: a kameramunka távolságtartó, az operatőr úgy tesz, mintha európai művészfilmet fotózna, és minél nagyobb realizmusra törekszik – másrészt pedig mert most a korábbiaknál jóval húsba vágóbb témával provokál: a nemi erőszakkal.

Akit szórakoztat a műfajelemek ironikus kiforgatása, az nézheti a különböző rape-revenge fantáziák lebontásaként is az Elle-t, Verhoeven ugyanis élvezettel vezeti félre a nézőt: azt sugallja, itt is a bosszúállásról fog szólni a történet, és ha a rendőrség, a jog nem segít, az alávetett nő saját kezébe veszi a sorsát, és erőszakkal – kalapáccsal, paprikasrével, konyhakéssel – billenti helyre a világ rendjét. De az sem áll távol Verhoeventől, hogy a francia művészfilmeket parodizálja, Chabrolt vagy Hanekét (A zongoratanárnő már csak Huppert és a szadomazochisztikus szexuális kapcsolatok révén is idekívánkozik párhuzamként), és persze a komplett francia felsőosztályt, melynek merevségén, elhidegült kapcsolatain, kóros szeretethiányán, lebomlott párkapcsolatain nem egy frappáns viccet süt el. Az Elle Verhoeven legdurvább, egyben legszórakoztatóbb filmje, melynek éjfekete humora túlélte azt is, hogy David Birke forgatókönyvét (született Philippe Dijon Oh című regénye nyomán) átültették franciára, mert Hollywoodban egy színésznő sem vállalta, hogy eljátssza Michéle szerepét.

Szerencsére: ez a szerep Isabelle Huppert-t kíván, és azt a megsemmisítő grimaszokban közölt felsőbbrendűséget, azt az – áttörhetetlen maszkja mögött viselt – mélységes szeretethiányt, ami már A zongoratanárnőt is felejthetetlenné tette, és ami miatt megérdemelten kapta meg az Elle-ért első Oscar-jelölését. Huppert karizmája nélkül csak egy szociopatát látnánk magunk előtt, akit megvert ugyan az élet, de a traumáit ugyancsak bőkezűen veri le másokon. Apja tömeggyilkos volt, Michéle pedig vele együtt került be a hírekbe: a média és a francia társadalom bűnrészesként könyvelte el az ártatlan kislányt, akit egész életében megvetés sújtott. Ennek ellenére sikeres könyv-, majd videojáték-kiadót vezetett, de a családjával megromlott a viszonya: apját nem látogatja a börtönben, anyja minden lépésével az idegeire megy, tétova papucsfiát pedig nem érti, miért hagyja, hogy a barátnője uralkodjon felette.

Nem véletlenül „Elle”, vagyis „Ő” a film eredeti címe: Michéle története – tömeggyilkos papával, nemi erőszakkal, mazochisztikus viszonyokkal – annyira egyedi, hogy mással nem eshetne meg. Ahogy Huppert is mondta, az Elle fantázia – csak épp nem a nemi erőszakot átélt áldozatok bosszú-, hanem a társadalmi konvenciókon túllépők fantáziája. Michelé azt teszi, amit mi is szeretnénk, ha nem gátolna jólneveltségünk, erkölcsünk, vagy épp az empátiánk. Ő megvalósít, elér, megszerez mindent, amire vágyik: ha megkívánja, a barátnője férjével szexszel, az exe új szeretőjének az ételébe szálkát csempész az ünnepi vacsorán, és amikor a múmiának botoxolt anyja bejelenti, hogy eljegyezték egymást a dzsigolójával, hangosan kineveti az ünnepi vacsorán.

A nemi erőszakot is öntörvényűen kezeli, és nem hagyja, hogy áldozat váljék belőle. Pontosabban: visszautasítja az áldozatszerepet, nem kér a sajnálkozásból, az együttérzésből, és próbálja élni tovább az életét ugyanúgy, mint előtte. Később szadomazochisztikus kapcsolatba keveredik azzal a férfival, aki megerőszakolta, mert amíg nem derült fény a kilétére, feltámadtak iránta a vágyai. Sokan botrányosnak ítélték a filmnek ezt a fordulatát, mondván, csupán férfifantázia lehet, hogy egy nő beleszeret az erőszaktevőbe, de ennél azért árnyaltabb a kép: Michéle már korábban beleszeret a férfiba, a provokációt „csupán” az jelenti, hogy miután lelepleződik a szexuális bűnöző, a nő nem a rendőrségre, hanem a férfi lakásába siet. Michéle ekkor is az öntörvényű vágyait követi, az elemi kíváncsiság hajtja, de a határátlépés után rájön, hogy ez a kapcsolat már neki is sok lenne – ha öntudatlanul is, de ezért okozza a férfi halálát.

Verhoeven filmjében az az igazán provokatív, hogy egy feminista antihőst állít elénk. Michéle-ben a feminista ideálok gyakran ambivalens tulajdonságként jelennek meg. Például olyan erőskezű főnök, aki barátnőjével, Annával sikerre viszi a videojáték-gyártó céget, de hidegsége, szívtelensége miatt joggal utálják a beosztottjai. A cégen belül egy meghackelt video kering, amiben egy csápos szörny megerőszakolja a játék hősnőjét: arcára Michéle fényképét ragasztotta valaki, így küldte körbe a munkatársaknak. Michéle azonban nemcsak kideríti, ki készítette a videót, és megalázza ugyanúgy szexuálisan, ahogy vele tették, de a játékban is érvényesíti elképzeléseit, és ő gyártja le azt a szexuális fantáziát, amelyben egy erotikusan túlrajzolt, Lara Croft-szerű figura győzedelmeskedik a csápos, nőket erőszakoló szörnyek felett. Michele nem aláveti magát, hanem játszik a férfiak fantáziáival, hiszen azokat úgysem lehet eltörölni: mindegyikükben ott rejlik a vágy arra, hogy dominálják a nőket, és van, aki ezt ki is éli, mint a Michéle-nek ellenszegülő irodista, vagy Anna férje. Verhoeven világában a férfi és a nő közti viszony folyamatos hatalmi harc, Michéle pedig ideális Verhoeven-hős, hiszen végül letöri az őt megzabolázni igyekvő férfiakat. Szeretőjét, aki a bunkó férfi szerepét játssza előszeretettel, és próbálja alávetett szexuális pózokba kényszeríteni, a saját módszerével szereli le, és eldobható szextárgynak tekinti, ezért is szakít vele a film végén, mikor már kínosabb számára a kapcsolatukat megmérgező őszintétlenség, mint amennyire élvezetesek a szexuális együttlétek.

Michele mintha magához vonzaná a férfiakat, akik uralni akarják, az apát, aki bevonta a tömeggyilkosságba (vagyis az azt követő, rituális ünneplésbe), vagy a nemi erőszaktevőt, aki macska-egér játékot űz vele, sms-eket, videókat küldözget, és folyamatosan érezteti, hogy ki van szolgáltatva neki, ugyanakkor a film folyamán fokozatosan vissza is nyeri a kontrollt az élete felett, kézbe veszi a sorsát, és akaratlanul is elpusztítja azt, ami frusztrálja őt. Az anyja azután hal meg, hogy Michéle kegyetlen megjegyzést tett rá és az eljegyzésükre: az anya pedig egyszer csak összeesik a karácsonyi partin, mintha átkot mondtak volna rá. Apja azután köti fel magát a börtönben, hogy bejelentik neki: lánya másnap meglátogatja. Mikor megnézi a tetemét a hullaházban, Michéle az arcába köpi: megöltelek azzal, hogy meglátogattalak. Az erőszakolót pedig fiával intézteti el, amikor talán tudat alatt, de odacsúsztatja neki a lakása kulcsát, pedig épp hazaviszi a férfit, hogy újra eljátsszák a nemi erőszakot, csakhogy a váratlanul felbukkanó fiú viszont nem a szerepjátékot, hanem az igazi elkövetőt látja a férfiban, és így leüti egy farönkkel.

De ez a magába gubózott, rideg hősnő nem tudatosan teszi ezt, motivációit magának sem fogalmazza meg, így nem is lehet úgy értékelni a történetét, mintha felszabadítaná magát az „elnyomó” kapcsolatok alól, mint egy lekerekített feminista hőstörténetben. Michéle ugyanis nem azért képes kivonni magát a társadalmi normák alól, és teljességgel szabadon cselekedni, mert megveti és tudatosan hátrahagyja a konvenciókat, hanem mert nárcisztikus önzésében nem vesz tudomást róluk. Azért fekszik le legjobb barátnője férjével, mert lehetősége volt rá, és úgy gondolta, kihasználja, de közben eszébe se jutott, ez milyen hatással lesz más emberekre. Verhoeven filmje éppen ettől provokatív: amit máshol a ’68-as forradalom jegyében eredetiségnek, a merev társadalmi szabályok lebontásaként lehetne értékelni, annak itt az érzelemromboló aspektusait is figyelembe kell vennünk. Hiszen az Elle okosan lebegtetett ambivalenciájában kétféleképpen olvashatunk mindent: Michéle anyjában például láthatjuk az öregedését elviselni képtelen nőt is, aki épp arra emlékezteti őt, mi válhat belőle, ha továbbra is értelmetlen és sivár szexuális kapcsolatokban éli az életét. De ha hiszünk az anyának és a magabiztosan hangoztatott érzéseinek, a boldogságot is felfedezhetjük benne, és azt, hogy ő viszont tényleg leveti magáról a társadalmi prekoncepciókat, amikor felvállalja a működő cserekapcsolatra alapozott viszonyát, és házasságot mer kötni egy sráccal, akitől megkapja azt, amire vágyik (a fiatalság érzetét), és megadja neki, amit a fiút akar, pénzt, társadalmi rangot.

Nem véletlen, hogy a filmet is szélsőségesen ítélték meg: van, aki trash-filmnek, más pedig remekműnek látja. Verhoeven botrányfilmnek szánta, de a közfelháborodás elmaradt, vagy legalábbis nem vált jelentőssé, így rátapadt előítéletek nélkül értékelhetjük annak, ami: egy végletekig ambivalens és mélységesen ironikus gondolatkísérletnek, amely joggal kér helyet a holland rendező legjobb filmjei között.