Dübörög az emancipáció. Kathryn Bigelow filmjeitől egészen az új nemzedéket felvonultató Star Wars-űroperákig a független amerikai zsánermozikba és a mainstream gyártásba is beépült az erős nők tekintete, gálánsan hadat üzenve az uralkodó férfitársadalomnak. Elég csupán rápillantani az Elit játszma honi plakátjára, rajta a dollárhalmok előtt ülő Jessica Chastainnel, korunk Hollywoodjának rátermett színésznőjével, öntudatos feminista-aktivistájával. Aaron Sorkin nem is hagyja ki a ziccert. Igaz, korántsem csak a gyengébb nem perspektíváját részesíti előnyben, a férfiszemszög ugyanúgy érdekli, de összességében hősnője fejlődés, pontosabban korrumpálódási történetét nevezi meg a cselekményt keretbe foglaló elemként.

Molly Bloom 2014-es memoárja szolgál alapul az író-rendező gendervizsgálódásának. Sorkin bátran fejtest ugrik a műfajokba. Van itt sajátosan értelmezett, női szemszöggel támogatott felemelkedés és bukás (rise and fall) gengsztertörténet, bírálat a hollywoodi nagykutyákról, valamint jobbára éleslátó pamflet a kapitalizmusról. Mindegyiket a címszereplő hölgy köti össze. Ígéretes, szép jövő előtt álló üdvöskeként indul a főszereplő, majd rögtön a sztori elején – szó szerint – óriásit bukik síbajnoknőként, hogy aztán újult erővel fogjon bele egy másik karrier építésébe. Bűnözővé válása nemcsak a státuszszimbólumok (étel, ital, luxushotel, ékszer, extravagáns ruhák), netán a ranglétrán történő magasabbra jutás révén nyer érvényt. Az Elit játszma korántsem éri be a személyi asszisztensből pókerkirálynővé avanzsáló Molly karrierregéjével. Példamutatással egyenlő az, ahogy a nő bűnbarlangot igazgat, könyvel, duruzsol, alkukat köt és szervez – Sorkin bűnfilmje rábök, itt egy periféria szorult nézőpont, a feminin látószög furakszik be a tradicionális férfinarratívába, bizonyítva, a hölgyek többek ablakdísznél. Bizarr parafrázist kínál az Amerikai Álomra a rendező: miután Molly legális világhírneve nem jön el a sportkarrierrel, alulról, oldalról, hovatovább illegálisan kell beügyeskednie magát a legnagyobbak zsiványklubjába, épp úgy, ahogy a fennhatóság alá vonó férfiuralmat is lecseréli a kispadon ücsörgő feminista mozimozgalom. Ennek megfelelően Sorkin gondoskodik róla, hogy Molly útját különféle vezérhímek gátolják főnökétől kezdve saját édesapján át egészen a hálójukat rávető orosz maffiózókig, dörzsölt mozisztárokig, végül egyenesen a hatóságok autoritás-tekintetéig.

A különböző akadályozó tényezők felvillantása révén másról is szól az Elit játszma. Beszél a középosztálybeli amerikai família látszatboldogságáról, a pater familiasok merev, olykor zsarnoki szólamaiban nyilvánuló válságáról, majd a következő generáció érésproblémáiról, értekezik a gengszterközeg és a hollywoodi világ riasztó összefűződéséről, amely gyakran ravasz zsugás átlagpojácákat is áldozatul ejt, de még az ügyvédek, ügyészek, vádlottak verbális birokja sem marad el. Rengeteg szálon fut a mozi, és Sorkin nyitó lendülete idővel meg is torpan. A felütés szédítő montázsszekvenciái a Danny Boyle-féle 127 óra öncélú vizuális snittbörzéire, asszociatív technikáira hajaznak, a sokrétű történetszövést képileg is diktálni próbáló vágásritmus csupán a 140 perces játékidő első felében hat indokoltnak. Utána hol ügyes, hol inkább elidegenítő képi futamnak tűnik a gerincműtéttel, megalapozó beállításokkal, flashbackekkel, videós terápiákkal, sőt, képi metaforákkal tarkított elbeszélés. Kevésen múlik, de Sorkin végül képes egységgé kovácsolni a káoszt. Több fronton sikerült ezt abszolválni. Jessica Chastain remek, a korai Meryl Streephez felérő alakításán túl a fifikás (ráadásul a női tekintet mellett a domináns szerepkört betöltő, perifériáról előretörő afroamerikai olvasatot birtokló) ügyvédjét játszó Idris Elba is remek karakterszínész-partner. Közös, sokszor egyet nem értésbe fulladó argumentumaik Cary Grant és Katherine Hepburn screwball vígjátékokra (Párducbébi) hajazó tirádáit juttathatják az eszünkbe, plusz nagyszerű táptalajt nyújtanak az ideológiák örök összeütközéseihez – ezen az altémán belül is jó néhány újabb dilemmát injektál a sztoriba az Elit játszma, összetett drámai szituációt teremtve.

Zúdulnak az átfedő párbeszédek, bizonyos pontokon Robert Altman ún. overlapping dialogue-jai sejlenek fel, de az Elit játszma szóbelisége mellett ügyesen elfér a külső, beállításokban, operatőri munkában, jó arányérzékű rendezésben feltáruló konfliktusszövevény is. Elég néhány ügyesen pozícionált vágókép, sötétben, lakásbelsőben játszódó szcéna, zaklatott férfiarcokon pihenő közeli vagy éppen testi sérüléseket pásztázó felvétel, az Elit játszma bravúrosan mesél képekkel. Helyesebben, azokban a pillanatokban tesz így, amikor a konzervatív történetmesélést erősítő, film noirokból merítő női narráció didaxisa nem ösztökéli a publikumot arra, éppen mire gondoljon, nem emlékezteti a szemlélőt arra, éppen hol tart a rosszabb percekben kesze-kusza cselekmény vagy a néző milyen erkölcsi állásból hirdessen ítéletet egy-egy mellékszereplő felett. Noha Sorkin jó tollú íróként igyekszik nem pazarolni a háttérben sertepertélőket, és árnyalt karakterekként, arccal bíróként mozgatni őket, vállalása egy idő után inkább túlzás, mint érett hozzáállás. Különösen bosszantónak tűnhet ez a közel két és fél órás játékidő függvényében: a semmitmondó epizódok halma miatt az Elit játszma mintha többször véget szeretne érni, hogy aztán újabb problémákat dobjon fel. Ilyen Molly apjának következetlen visszahozása: a lány és a családfő padon csücsülős, könnyes szemű, túljátszott múltlezáró pszichoanalízisét, dialógusát a legrémesebb giccseposzok is megirigyelnék. Sorkin akkor érzi nyeregben magát, ha például a sztárvilágon keresztül a saját szerzőiségét állíthatja pellengérre (az X nevű fiatal yuppie-sztárszínész bevallottan Leonardo DiCaprio és Tobey Maguire tulajdonságainak összegyúrásából fogant), pofon törölheti a szabadpiaci harácsot (idevágó szatirikus zönge a jégpályás belépő árának fizetése 800 dolláros fekete bőrkesztyűvel) vagy ha korábbi munkáinak tematikájával bíbelődhet. Az Elit játszma ugyanis gond nélkül besorol A közösségi háló és a Steve Jobs mellé. Zseniadottság versus elviselhetetlen személyiség kontrasztjával él, az író-rendező újfent elkötelezi magát a nagy egyéniségeket sújtó belső deficitek iránt. Igaz, most nem olyan határozott direktorok utasításait követi, mint David Fincher, és akadnak problémái, Aaron Sorkin a saját jogán is példás rendező. Legközelebb csak pőrébb filmnyelvre kell szavaznia, ildomosabb áramvonalasítania a cselekményt, aztán képalkotóként is utolérheti szövegírói önmagát.

Gondolatai ugyanis akadnak, például zokszó nélkül kommunikálja, sem a női, sem a férfipozíció nem dominánsabb vagy jobb, mindkettőnek bőven vannak hibái. Így esik, hogy mind az ügyvéd, mind Molly gyakran kerülnek padlóra, legalábbis az Elit játszma azt is ábrázolja, ha egyikük uralja a menetet, de közben nem feledkezik el a nagy törtetés buktatóiról sem. Antihősök tablóját kapjuk, és amikor Molly Bloom ismét zéruspontra érkezik, Churchill-idézettel kiegészülve hátrahagyja a dollármilliókat kínáló kaszinókirályságot az átlagemberlét javára, nemcsak a gengszterfilmes felemelkedés-bukás ív kapja meg a Nagymenőkhöz, A Wall Street farkasához hasonló zárlatot. Tézisdrámához képest igaz ügyetlen a fenyőággal nyomatékosított finálé, a lényeget mégis szépen kiemeli. Becsületesen gyakorolt feminizmus aligha létezik, a hímtekintet gyarlóságai mellett örökké ott lapulnak a női egyenjogúság kizökkentő hóbuckái.