Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Mi történik, ha Katy Perry meglátja Az elefántembert? – Michael Gracey: A legnagyobb showman

A Kaliforniai álom újra divatba hozta a musicaleket, most karácsonyra érkezett egy új a mozikba. Szerencsés időzítés: máskor nem tudnánk lenyelni ennyi cukrot. MOZI
 
A legnagyobb showman
(The Greatest Showman)
amerikai életrajzi dráma, 99 perc, 2017
rendezte: Michael Gracey
írta: Michael Arndt, Jenny Bicks, Bill Condon
operatőr: Seamus McGarvey
producer: Hugh Jackman, Laurence Mark
szereplők: Hugh Jackman, Zac Efron, Zendaya, Rebecca Ferguson, Michelle Williams, Fredric Lehne,  Yahya Abdul-Mateen II
forgalmazza: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2017. december 28.
 

P.T. Barnum valószínűleg büszke lenne: ha eléldegélt volna 200 évig, pont ilyen színes-szagos és az élet nehézségeit álmodozássá hazudó musicalt forgatott volna magáról. Barnum világában nem ritka, ha valaki ilyen magas kort él meg: George Washington 161 éves dajkáját is felléptette a zseniális üzletember, hogy gyerekkori történeteket meséljen a kis fogfájós George-ról, majd amikor meghalt, ötven centért árult belépőket a boncolására. A vak és félig lebénult fekete nőről kiderült, hogy „csupán” 81 éves volt, mire Barnum maga is csatlakozott a csalódottak táborához, és azon sajnálkozott, hogy Joice Heth átverte őt is.

Barnumot gyakran emlegetik a reklám Shakespeare-jeként is (az elsők között ismerte fel, hogy rossz reklám nem létezik), de manapság elsősorban a modern cirkusz feltalálójaként tartják számon. Háromporondos cirkuszában egyszerre folytak az előadások, amiket ő duzzasztott gigantikus méretűre: A világ legnagyobb látványosságára keresztelt showjában lépett fel a híres óriáselefánt, Jumbo is. Pályáját egy viaszmúzeummal indította be, ahol híres történelmi személyek mellett kihalt állatfajok tetemeit is bemutatta, például a fidzsi sellőét, amelyet egy gyerekmajom felsőtestéből és egy halfarokból varrt össze, majd felbérelt valakit az utcáról, hogy angol tudósként előadásokat tartson róla. A milliomos svindler a 19. századi társadalomban még torzszülötteknek bélyegzett embereket is alkalmazott, legnagyobb sztárja például Hüvelyk Matyi tábornok volt, a mindössze egyméteres Charles Stratton, aki Napóleon-jelmezbe öltözve lovagolt egy cirkuszi lovon, önironikus személyisége pedig még Viktória királynőt is lenyűgözte. De felléptek nála óriások, szakállas nők, és az eredeti sziámi ikrek (akik egyébként kínaiak voltak), az üzlete pedig olyan jól ment, hogy életében egyszer Pompejt, a Niagara-vízesést és Shakespeare szülőházát is fel akarta vásárolni – sikertelenül.

Barnum megítélése a mai napig ambivalens, vannak, akik a filantrópot látják benne, amiért munkát és megélhetést biztosított a társadalom számkivetettjeinek, mások pedig a nagyot kasszírozó üzletembert, aki bárkit képes volt kihasználni a nyereségért. A legnagyobb showman alkotóit viszont egyáltalán nem érdekli ez a vita, ők már kezdettől fogva egy szegénysori álmodozónak látják Barnumot, aki valóra váltotta az amerikai álmot, és átütötte a társadalmi osztályok korlátait – közben pedig részben nyereségvágyból, de legalább annyira szívjóságból sztárt faragott a torzszülöttnek bélyegzett emberekből. A Fox új musicalje egészen az ötvenes évekig reptet vissza minket, amikor Hollywoodban még mit sem adtak a valósághűségre, és úgy hajlították a valós történeteket, hogy azok hozzásimuljanak az éppen aktuális zsánerdivatokhoz. A legnagyobb showman így a társadalmi egyenlőség bajnokaként, a kívülállók és különcök keresztapjaként táncoltatja elénk Barnumot, aki egy pillanatra sem használja ki szenzációhajhász műsoraiban a szakállas nőt vagy a mélynövésű fiút, hanem arra törekszik, hogy elfogadtassa őket az emberekkel. A másságot ünnepli egy bigott és kirekesztő korban, amiben a hollywoodi alkotók fontos kiállást látnak Trump elnöksége alatt – csak ezt az üzenetet egy olyan figurával daloltatják el, akit milliomos üzletei, álhírek iránti vonzódása, és a rasszista sztereotípiákat megerősítő húzásai révén a legtöbben éppen Trumphoz hasonlítanak.

Ettől persze még el lehetne tekinteni, hiszen az érvek pro és kontra is ott sorakoznak Barnum mellett, aki a rabszolgatartás eltörlését támogatta későbbi politikusi pályáján, kabaréiban pedig állítólag legalább annyiszor tette nevetségessé a faji előítéleteket, mint ahányszor megerősítette őket az afrikai fellépőivel (akinek nem volt elég látványosan afro haja, arra parókát adott). És még azt is meg lehet bocsájtani az eddig reklámokat rendező Michael Gracey-nek, valamint a Szex és a New Yorkot író Jenny Hicksnek, hogy Barnum kötelező lódításait, a valóság átszínezését nem tükröztetik a történetben (például úgy, ahogy Tim Burton tette a Nagy halban), hanem bemondásra elhisznek neki mindent: a filantrópiát, a társadalom megváltoztatásáról szőtt álmait. El lehetne, ha a mese, amivel kitúrják a moziból a valóságot, elvarázsolna. Ha a történet nem évszázados közhelyeket adna elő szívszaggató drámaként, és Barnum elképesztő húzásai és érdekes üzletei helyett nem az arisztokrácia elfogadására ácsingózó szegénylegény panaszait kéne hatszázadjára is végighallgatnunk.

Demagóg módon felállított kontrasztjaiból semmiféle izgalmas fordulatot nem tud kicsiholni a film (aki gazdag, az önző és rosszindulatú, a szegény adakozó és eredeti figura; a kritikus megkeseredett sznob, a cirkuszi előadó viszont az életet ünnepli, amikor szórakoztat), és hiába sorakoztat fel remekebbnél remek színészeket Hugh Jackmantől Michelle Williamsen át Rebecca Fergusonig, ha azok nem tudják élettel feltölteni a szögletes és alulírt szerepeiket. Az egy és háromnegyed órás filmnek nincs ideje kibontani a konfliktusokat, (a fehér) Zac Efron és (a fekete) Zendaya tabuszerelme például csak illusztratív montázsokban és egyetlen dalbetétben tárul elénk, így viszont nem szikrázhat fel köztük a kémia, kapcsolatuk csupán a korabeli előítéletek ellen megfogalmazott tételmondat marad, aminek egyáltalán nincs drámai súlya.

Pedig A legnagyobb showman nem pályázik más hatásra, csak a könnyfacsarásra. Kínosan hiányzik belőle bármiféle önirónia és humorérzék, a Moulin Rouge-ban kitett idézőjeleknek itt nyoma sincs. Amit Baz Luhrmann még játékosan eltúlzott, azt itt halálosan komolyan gondolják, így aztán menthetetlenül fulladunk bele a tömény giccsbe, pláne, mert a dalokban sem bontakoznak ki olyan történetek, amik megtölthetnék tartalommal a hangzatos toleranciaszólamokat. Itt mindenki álmodni akar és jobbá tenni a világot – de hogy miről álmodoznak, és milyen lenne pontosan az a világ, azt nem árulják el. Csak annyit tudunk, hogy brutálisan szabványszerű itt minden popzene, a Kaliforniai álom Oscar-díjas dalszövegíró-párosa, Benj Pasek és Justin Paul csupa olyan dalt komponált, amik tucatszámra landolnak Katy Perry postaládájában. Katarzispop ez egytől egyig, olyan nagy ívű és himnikus refrénben kicsúcsosodó, a legújabb trendeknek megfelelő kórusokkal felturbózott szám, ami épp attól válik egyhangúvá, mert ugyanarra a dinamikára, a halk reménykedés és a kitörő lelkesedés bombasztjára épít. Pasek és Paul a Broadway helyett a kortárs popzenével kel versenyre, és ennek érdekében lemondanak a musicalek zenei sokszínűségéről: náluk még egy operaénekes is olyan slágert ad elő, ami leginkább Adele-nek állna jól, és minden pillanatot ebbe a néhol kétségkívül hatásos (a This Is Me már most a zsebében tudhatja a legjobb dalnak járó Oscart vagy Golden Globe-ot), de egyszínű érzelemvilágba csomagol.

Ha néhol magával ragad a film, az a sematikusan profi szerzemények mellett inkább a táncbetéteknek köszönhető, amik kreatívan hasznosítják a cirkuszi miliőt. Akár Zendaya és Zac Efron táncolja el a szerelmét egy kötélen, ami jól reprezentálja, hogyan húzzák-vonják egymást a se veled, se nélkül kapcsolatban, akár Efron és Jackman köt szerződést egy bárban, és ide-oda tologatott whiskypoharakkal szkandereznek képletesen, a táncszámokban mindig akad annyi ötlet és lelemény, amit élvezni lehet még akkor is, ha a popdalok már megviselték a gyomrunkat. Hugh Jackman pedig van annyira sármos svindler, hogy ideig-óráig elvonja a figyelmet a vázlatos és álmosító történetről, de végül alulmarad a bombaszt mögött rejtőző ürességgel szemben.

Címkék

Török Ferenc, Tomit., jelölés, Cinefest 2016, producer, háborús film, vizsgafilm, forgatókönyv, Boyle, Titanic Filmfesztivál, Kormákur, Magyar Nemzeti Galéria, Bertolucci, Magyar film fesztiválszereplés, Csányi Sándor, bagoly, Antal Nimród, Maya Forbes, Szolnok, Jeff Nichols, Filmrendező, ELTE, Tinédzser, Észt filmhét, Vígjáték, Cigánygyilkosságok, vámpír, HBO, Bill Condon, popzene, Tóth Barna, Tárlat, diplomafilmek, Aranyglóbusz, , Interjú, Televízió, Felújított filmek, Kaszkadőr, báb, Pixar, olasz film, Tiszta szívvel, Filmalap, Almodóvar, dán, rassz, filmtörvény módosítás, Uránia, farkasember, Ukrán film, filmkritika, finn filmnapok, cikk, Herczeg Attila, Horror, Jancsó, DVD bemutató, Szépművészeti, Oscar-jelölt, Röhrig Géza, monográfia, Kvíz, Valentino, sorozat, Tudományos filmek, krimi, Forgalmazói filmnapok, Wajda, Artmozik éjszakája, Örökmozgó, Wegerer, építészet, Gauder, Amszterdam, Készülő film, Elek Dóra, alkotó, 2. Magyar Filmhét, Nyár, német film, Anilogue, 1920, Kincsem, disztópia, Díjak, Sára Sándor, új magyar film, HBO GO, Aranyélet 2., western, Hajdu Szabolcs, Carrie Fisher, buli, Kultfilmek, Beatles, Dyga Zsombor, Magyar Kultúra Napja, animáció, Dokumentumfilm, Fliegauf, Történelmi magánügyek, Visszanéző, babona, Cseh filmek, Ősz Gábor, expresszionizmus, Filmnapok, LuMu, Mark Ruffalo, thriller, Greengrass, Transz, Guinness, Retro noir, 60-as évek, halálhír, Filmalap-Filmarchívum, zene, Amrita Sher-Gil, Netflix, Berlinale, MaNDA DVD, The Affair, Művészetek Völgye, szörnyek, Anilogue 2016, Akadálymentesen, Titanic, Cassell, fantasy, Filmtörténet, Jelenidő, Titanic 2017, magyar sorozat, Oscar, Cannes, Inkubátor, Gólem, Diplomamunka, Cseh Tamás, francia film, Jeles, Love story, Verzió, KAFF 2017, A hetedik Star Wars film, Jéger, Kino, Tábor, doku, Sopsits, Filmhét,