Az első nagyjátékfilmjébe vágó Aneesh Chaganty az idei Sundance-en bemutatkozó műve nem kíván tükröt tartani a Z-generáció elé. Interneten cseperedő, a virtuális térben terhelő bizonyítékokat gyűjtő figurái pusztán katalizátorok egy olyan sztori regéléséhez, amely mind inkább kiszorul a mainstream repertoárból a szuperhős-kalandok, látványpornók javára. Az eltűnt kamaszlányát okostelefonok és számítógép-monitorok halmában megtalálni igyekvő apa kálváriája azt a jól eső, tisztességes thriller-élményt adja vissza, amely az utóbbi 10-15 évben a középes költségvetésű zsánermozikkal együtt veszett oda.

Bár a Keresés büdzséje nem eget verdeső, direkt szűkösre vett, alapvetően behatárolt közegben játszódó cselekményéből sikerül a legtöbbet kihozni. Kezdetben még úgy tűnik, Chaganty valójában drámai húrokat pengetve ad képet a netnemzedékről. Lendületes montázs-szekvencia számol be életről, halálról, születésről és eltávozásról, a 21. század rákfenéjének bizonyul a fontos pillanatokat csupán digitalizált tünékenységként letudó életforma. Egy születésnap vagy a rákbeteg édesanya stációszerűen ábrázolt leépülése, majd halála is csupán kipipált rubrikák a netes elemek sorában – számtalan kérdést vethetne fel a nyitány, ám az ifjú direktor gyorsan eloldalog a lehetőségtől és vérbeli zsánerfilmként definiálja sztoriját.

Hatásmechanizmusa révén, vagyis a thrillerek már-már előírásszerűen pozícionált kellékei miatt nem borul a filmre a feledés homálya. Passzívnak tűnő, ám önmagát egyre jobban feltaláló családfőt követ a narratíva, határhelyzetekhez kötött suspense-szituációk lökik előre a cselekményt, plot point követi az újabb plot pointot, vagyis Chaganty derekas tanulóként biflázza egy adott, hagyományon, nézői rituálén alapuló műfaj ismérveit. Boldog családdal indítunk, mellettük is fejezzük be – a Keresésben a nekifeszülés eredményhez vezet, „A család a legfontosabb!” jenki kapitalista ideológiáján nem eshet csorba. Helyesebben, mindez próbának tétetik ki: a Keresés a csinos thriller-dramaturgia mellett szakít időt a valódi énjüket a neten újraformáló karakterekre, az apa és a lány közötti bizalom ingadozásához is akad hozzáfűznivalója, illetve a „stalking”, a netes zaklatás (vesd össze a magyar Remélem legközelebb sikerül meghalnod tematikájával és premier-közelségével) mibenlétéről sem feledkezik el, még ha ezekről csupán alapvető tényeket is közöl.

Ugyanilyen gyorsan tudja le a film az apai felelősség vagy az egész országot lázban tartó emberrablás és kutatás kérdésköreit – ám a hozzájuk társuló hírcsatornák, térképek virtuális snittjei sosem indokolatlanok, tágabb dimenzióval ruházzák fel David Kim, az apa szubjektív vesszőfutását. Igaz, némileg inog ennek kivitelezése, a Keresésben pulzáló energia, az ügyesen applikált csavarok és red herringek, a cselekmény hajtűkanyarjai nem engedik a sutaságokon való túlzott gondolkodást, Chaganty végig be tudja rántani a publikumát a kutatás-narratívába. Így mozija egyszerre krimi és thriller: hangsúlyos nyomozás zajlik, hősünk egy lelkiismeretes rendőrnő segítségére számíthat, a sorsfordító nyomok felülírják a szaglászás addigi menetét, miközben a karfát is lehet szorítani. Természetesen a filmnek eszébe sem jut a holland Nyomtalanul vagy a Denis Villeneuve-féle Fogságban nyomdokaiba lépni. A sötét oldalra tett kirándulás rövid ideig tart, David Kim becsületes honpolgárként áll helyt, a taszító jelleműekre lesújt az igazság pallosa, egyenes út vezet a jól megérdemelt happy endhez. Az ázsiai-amerikai polgár gyorsan klikkel, nem akadozik a betöltés, tudja, hová kell mennie, a technológia legalább annyira szolgálja a tisztes atyát, mint amennyire leplezi a családi problémákat.

Lévén, hogy a Sundance-fesztivál egy ideje a független zsánerfilmek útra bocsátója (tőlük került ki például A boszorkány vagy a Tűnj el!), aligha csodálkozhatunk a Keresésből eltűnő szerzői hangokon (az imént nevezett csodaművek rétegzettebb felvetéseivel sem bíbelődik), nem véletlen a kanonizált, jobbára klisék mentén építkező elbeszélés. Aneesh Chaganty nem lep meg, csak azt adja a népnek, amit az elvár, egyszer sem aggat blikkfangokat az egyébként halálosan egyszerű mesére. Jöjjön elő hűtlen testvérszállal vagy a rendőrnő próbálkozásaival, a szülők kudarca miatt védtelenné lett kamaszcsemeték epizódja is csak újabb ürügy a jól eső borzongásra – a Keresés az idevágó drámaiságot a „Megtalálják-e vagy nem?” thriller-kérdésére cseréli nyaktörő tempóval, időben beszúrt, sokat sejtető vágóképekkel, az utolsó pillanatban érkező válasszal. Zsigeri élményt nyújt a mozi, annyira a hatáskeltésnek rendelnek alá mindent, hogy eszünkben sincs kritizálni a sablonokat.

Lehetne írni: ennél többre vágyunk, pusztán műfajfilm a jussunk analitikus-fejtegető dráma helyett, ám egyrészt a direktor ezt nem is tekinti feladatának, másrészt néha a jól átgondolt, ártalmatlan zsánertermékeknek is örülni kell. Pontosan ez a helyzet a Kereséssel. Önmagában jól funkcionáló, magát többre nem tartó krimi-thriller, amely akként érvényesül, amiért gyártották. Jó eltölteni a társaságában több mint 100 percet.