Már a tavasszal rendezett A-kategóriás fesztiválon is kisebb vihart kavart a Csuklyások: direktora négybetűs szavak kíséretében ítélte el az Egyesült Államok jelenlegi elnökét, valamint a szélsőjobboldalt. Tűnhetne mindez az olykor óvatlanul fogalmazó Lee egy újabb teátrális kirohanásának, ám nem ez a helyzet. Hanghordozásából, tekintetéből egyszerre sütött a düh és a szomorúság, állításait komolyan gondolta, revelációja célba talált.

Valamelyest hasonló dramaturgia szerint építkezik maga a film is. Egyszerre hevíti a jogos, totális felháborodás dühe, ugyanakkor a megfelelő pillanatokban tud kacagni önmagán – ám sosem annyira, hogy centrumba helyezett témája veszítsen az erejéből. Ron Stallworth 2014-es memoárja ideális Spike Lee-alapanyag, amelyre a Tűnj el! rendezője, az ezúttal producerként bábáskodó Jordan Peele rendkívül időszerű pillanatban csapott le: a ’70-es években afroamerikaiként a Ku Klux Klan helyi szárnyába beépülő – a telefonba saját hangon beszélő, gyűlésekre társát küldő – coloradói rendőr esete csak úgy záporozza magából az Amerikai Álmot torpedózó dilemmákat és a faji felvetéseket. Igaz, a rendező olykor bizonytalan, lévén az issue based, szociális kérdésekkel zsonglőrködő sztori hagyományos-akadémikus kivitele és a felforgató black cinema-vívmányok ütköztetése nem mindig ütős, Lee végig nyeregben marad, és számtalan témáját biztos kézzel tartja egyben.

Hagyományos zsarufilm narratívára épül a sztori, a film több ponton idézi a Sidney Lumet-féle Serpicót idealistán kezdő, majd a rendszer romlottságával szembesülő újonccal, illetve a hanyatló Amerikát is lefedő bűnesetekkel, de a Csuklyások krimiszála legalább annyira friss, mint ódivatú. Porosnak hathat a bizonyítékgyűjtés, a rendőrök diskurzusa, ám Lee vitriolosan szemléli az egész hajcihőt – a beépülő kopók próbálkozása nyelvjátékba, akcentusok kiforgatásába torkollik a helyzet abszurditását szemléltetve, plusz a komédiázás hevében sikerül rábökni a fehér felsőbbrendűséggel vert (feketéket sértegető, nőket molesztáló) törvényszolgák rasszizmusára vagy a konzervatív főnökség bizalmatlanságára. Nincsenek fehér lovagok, Stallworth bármikor lelepleződhet, akárcsak partnere, Flip, így a buddy cop movie-t hirtelen égető problémák kezdik tarkítani. Lee továbbmegy, saját rasszát is meri bírálni: a fekete erőről harsogó Stokely Carmichael Martin Luther King-pacifizmusa mögött ott húzódik a híveit felfegyverkezésre ösztönző, faji háborúra készítő Malcolm X radikalizmusa. Mintha csak a Szemet szemért zárósorait olvasnánk: bár a rendező kiáll az öntudatos feketék mellett, a hibáikat sem kendőzi el, legyen szó a Stallworth szerelmévé váló diákszövetségi Patrice nekiveselkedéséről, a rendőrmundér kontra privát emóciók összeférhetetlenségéről.

Osztott hősöket tologat a Csuklyások, és ezzel újabb jó pontot zsákol. A hangsúlyosan szatírára gyúró Lee ugyanis direkt túloz, ahol csak tud, visszakezes pofonokat oszt ki a patriarchális, maszkulin férfi szemszögnek, így korántsem meglepő, ha a fekete Stallworth mellett a zsidó Flipet állítja csatasorba – a film méltóságot, egyenlőséget, emberi jogokat követel, és ezt két perifériára lökött nép képviselőjével éri el. Quentin Tarantino 6 éve piedesztálra emelte a színesbőrűeket a Django elszabadul zöld dzsekis „néger” gyorstüzelőjével (melyet Spike Lee anno hevesen kritizált), ezúttal egy másik rendezőn a sor, aki egy Afrikából hajón szállított, bilincsbe vert beszélő állatként tartott ősök leszármazottját és a Holokausztban odaveszett felmenők gyermekét teszi meg hősöknek.

John David Washington (Denzel fia) és Adam Driver pedig élnek is a lehetőséggel: energikus játékukban érezzük, a fickók Starsky-ként és Hutch-ként ütnek oda a rosszaknak a ’70-es évek színpompás, slágerekkel (Oh Happy Day, Ball of Confusion) és osztott képmezővel stilizált forgatagában. És ha már negatív oldal, Lee azt is képes összetettségében vizsgálni: még az elvakult fehér redneckek között sem viszket mindenki ujja a ravaszon, van, aki legalább a saját gyűlöletéből képes visszavenni. Persze, ennek az ellenkezője is igaz: a Nagy Varázsló, a máig aktív szónok, David Duke hiába burkolja mézes-mázos szavakba az utálatpolitikát és álcázza azt progresszív, társadalomtudatos missziónak (még a szóhasználat terén is büszkének, tévedhetetlennek hiszi magát), igazából hazudik. Emiatt nincs különbség a léckerítés, rendezett otthon mögött élő Felix, az ő kövér, hisztérikus neje és Duke között: a Csuklyásokból ugyanis kiderül, ezek az emberek a semmiért, igazi teljesítmény híján verik az asztalt. Úgy vélik, ők fehérek, Európából jöttek az őseik, azok tehát fejlettebbek, így senki nem vonhatja kérdőre azt, ha megöletnek egy veszélyesnek titulált színesbőrűt. Demagógiájuk jegyében nem átallnak fekete uralomról beszélni, holott csak félnek, ezért rávetítik a dühüket egy másik népcsoportra.

Természetesen a film csupán száraz dokudráma maradna, ha nem dobná fel a Spike Lee-re oly jellemző formanyelv. A Szemet szemért néha francia újhullámos stílű komolysága és a Chi-Raq parodisztikus üzenetmozis hangvétele közé lőhető be a Csuklyások, betyárosan rendezett szcénákkal. Higgadtság és romantikus küldetéstudatnak álcázott állatias örömrituálé vetülnek egymásra a feketék és a fehérek összejövetelén, pillantásokból, gesztusokból születik átverésen nyugvó, majd hamisítatlan suspense-betétbe futó thriller-zsenialitás, a Shaft és a Coffy plakátjai kölcsönöznek ritmust egy szimpla dialógusjelenetnek, David Duke egyes megszólalásai Donald Trump retorikájára utalnak. És ott marad a ’70-es évek pesszimizmusa: a rendőrség az utolsó pillanatokban is tekintélyféltőn cselekszik, a látszólagos győzelem dacára is ceremóniaként égetnek keresztet a fehércsuhás klántagok – a füves viccekben, svungos beszólásokban tapicskoló aktuális Spike Lee-cucc fináléja kijózanító erejű. Inkább hajaz az olyan korabeli rendőrdrámákra, mint A francia kapcsolat vagy a még nihilistább Motoros zsaru, esetleg a politikai thrillert karaktertanulmányként destruáló Magánbeszélgetés is behozható a képbe, de még bizonyos rendhagyó gengszterfilmek (Eddie Coyle barátai, Kék gallér, Ujjak), noirok (Kínai negyed, Éjszakai lépések) említése sem dőreség.

A Csuklyásokban kiirthatatlan a gyűlölet: a tavalyi charlottesville-i Unite the Right-menetet, a meggyilkolt Heather Heyert és a Black Lives Matter-mozgalmat híradófelvételekként villantó epilógus a máig gyűrűző féktelen düh pusztító természetét demonstrálja. Míg a nyitány látszathumoros tudományos előadással és az Amerika hőskora kifigurázásával a mozi szarkasztikus oldalát igyekezett erősíteni, addig a befejezés mást sugall. Teljesen mindegy, hány poént rejtünk el egy szélsőségeket bíráló filmben, a vállalkozás csak akkor sül el jól, ha a kellemetlenségeket is megosztjuk a közönséggel. Spike Lee ismerte ezt a szabályt, és pont emiatt tért vissza abba a körbe, amelyet Az utolsó éjjel után maga mögött hagyott.