Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A felelősség határai - Felix Van Groeningen: Csodálatos fiú

Az apa a polgári tisztesség határain belülről próbálja felvenni a harcot fia démonaival. A függés ördögi körkörösségét újra és újra megjárva, kemény tanulópénzt fizetve kell belátnia, hogy fia megmentése kívülről lehetetlen. VISSZATEKINTŐ
 
Csodálatos fiú
(Beautiful boy)
2018, amerikai, 112 perc
rendező: Felix Van Groeningen
forgatókönyv: Luke Davies, Felix Van Groeningen
operatőr: Ruben Impens
vágó: Nico Leunen
producer: Dede Gardner, Jeremy Kleiner, Brad Pitt, Sarah Esberg, Nan Morales
szereplő: Steve Carell, Timothée Chalamet, Maura Tierney, Amy Ryan
forgalmazza: Mozinet
bemutató dátuma: 2019. január 31.

Nyomtatásban: David Sheff: Csodálatos fiú, Cartaphilus, 2019, 432 oldal, fordította: Bajtai Zoltán

 „Szerencsére van egy fiam, egy csodálatos fiú. Sajnos drogfüggő. Szerencsére már gyógyulófélben van. Sajnos visszaesik. Szerencsére megint gyógyulófélben van. Sajnos visszaesik. Szerencsére megint gyógyulófélben van. Sajnos visszaesik. Szerencsére nem halt meg.”

Így, e sematikus összegzésben foglalja össze hosszú évek kemény küzdelmeinek ördögi köreit David Sheff. Családjuk története 2005-ben vált publikussá, amikor az újságíró apa megírta a New York Timesban My Addicted Son című, nagy visszhangot kiváltott cikkét. Csodálatos fiú (2009) című könyve egyebek között az év nem fikciós könyve lett, szerzője pedig a világ száz legbefolyásosabb embere közé került. Fia, Nic Sheff Tweak (2007) című könyve ugyanannak a történetnek a másik oldala. E kettő egybefésülésével készült Felix Van Groeningen (Alabama és Monroe; pályájáról bővebben itt írtunk) első amerikai filmje.

Nic (Timothée Chalamet) szülei újságírók, elváltak, amikor a fiuk négyéves volt. Hosszas procedúra után a pszichológus tanácsára abban állapodtak meg, hogy a fiú az iskolai időszakot apjával, Daviddel (Steve Carell), a szüneteket pedig anyjával, Vickivel (Amy Ryan) tölti. David új családot alapít, s Karennel (Maura Tierney), két gyerekük születik. A kiválóan tanuló, tehetségesen író Nicolas látszatra jól beilleszkedik mindkét környezetében. Szülei a nagy földrajzi távolság ellenére egymással egyeztetve nevelik, hatékonyak az együttműködésben, s mindketten boldog párkapcsolatban élnek. Nic a tanulás mellett rendszeresen bringázik, szörfözik, tagja a vízilabdacsapatnak, kisebb testvéreit is nagyon szereti. Az idill tökéletesebb nem is lehetne. Aztán kiderül, hogy a tizenhét éves Nicolas évek óta drogozik. Apja nem érti, mi történhetett. Önvizsgálatot tart, s megpróbál segíteni a fiának.

 „A drogos sztorik rázósak. A háborús történetekhez hasonlóan a kalandon és a megmenekülésen van a hangsúly. A híres és hírhedt duhajok és krónikásaik történeteiben még a másnaposságok, a halálközeli élmények, az intenzív osztályon végződő kalandok is pazarnak tűnnek. De nem nagyon esik szó a lassú leépülésről, a lelki megrázkódtatásról és végül a veszteségekről.” – írja David Sheff a Csodálatos fiú című bestsellerében (magyarul: 124. oldal, ford. Bajtai Zoltán)

A kábítószerekről szóló könyvek, filmek nagy része azt mutatja, hogy a különböző szerek használatának valódi tétje a függetlenség, a szabadság állapotának örömteli megélése. Függetlenség a függésben? – vethetnénk ellene, ám az anyagozásnak nem ez az egyetlen paradoxona. A másik alapparadoxon, hogy a szerhasználat nem válogat és nem tesz különbséget. (Hogy mennyire nem, annak érzékeltetésére nem volna haszontalan a Csodálatos fiút egy csomagban vetíteni a Dizájneren című magyar dokumentumfilmmel mint ellenkező véglettel.)

Könnyűszerrel gyárthatók sémák arra, hogy az egyes életutak hogyan torkolltak törvényszerűen függésbe, ám ez az a betegség, amelynél keveset számít az okok megértése. Inkább azon a vonalon érdemes elindulni, hogy az elemi szabadság- és függetlenségvágy az az egyetlen törekvés, ami hasonlóvá teszi a privilegizált, a középosztálybeli és a hátrányos helyzetű szerhasználókat. A rengeteg elvárást képviselő civilizáció keretei között nagyon nem egyszerű önmagunkra találni, függetlennnek lenni a meghatározottságoktól. Még a legkifinomultabb, elfogadó, gondoskodó, szerető magatartás is rengeteg elvárást jelent. A belső nyugalom megtalálása a tét, az én valódiságának érzése. Elsősorban azért annyira vonzók az önmagunkból kilépést segítő eszközök, mert azt a képzetet erősítik, hogy hatásuk alatt legbelső lényegünk tudati kontrolltól, az ész alkalmazkodást segítő racionális megfontolásaitól függetlenül nyilatkozhat meg. Logikusan nagyon egyszerű kukázni a szerhasználatot, hiszen könnyen belátható, mennyire nem igaz, hogy azok volnánk, akivé a szerek hatása alatt válunk. A függő kontrollt vesztetten olyasmiket tesz, amit a kontroll visszatértekor maga sem helyesel, mégsem áll le – újabb paradoxon a végtelen sorban. Azt, hogy a szerhasználattal járó öröm és veszteség mérlegelése nem segíti a leszokást, az agykutatás eredményei is alátámasztják. A „mondj nemet” eljárás sikertelenségének az az oka, hogy a drogok fizikailag is megváltoztatják az agy szerkezetét. A drogkarrier előrehaladtával egyre kevesebb örömöt, egyre több szenvedést ad ugyan a függés, a beteg – mert a kutatók szerint a drogfüggés betegség – mégsem képes kilépni. A függés legpokolibb vetülete éppen ciklikussága. Szerhasználat, rosszullét, rehab/elvonás, visszaesés, és a kör újraindul.

A Csodálatos fiúnak mind könyv-, mind filmváltozata jó példa arra, mennyire nehéz megírni, másokkal megosztani ezt a monoton, rengeteg szenvedéssel járó ciklusosságot. A legfőbb nehézséget az jelenti, hol kell meghúzni a közölhetőség határait. A filmváltozat döntően az apa könyvén alapul, s ezzel lehetőségeinek határát is meglehetősen szűkre szabta. A két fő karakter bonyolult és ellentmondásos viszonya abban a beszédmódban, amit David Sheff alkalmaz, nem megmutatható teljes, gyilkos súlyával. Az apa lelkifurdaláson alapuló öngyötrő önigazolásai, tépelődései kognitív disszonanciát eredményeznek, amit visszamenőleg is, előrevetítve is erős idillakarással próbál feloldani. Ugyanakkor szeretné is megérteni a fiát, ami aztán végképp ütközik a kompenzációképpen annyira vágyott idillel. Az újabb ütközés újabb kognitív disszonanciát eredményez, aminek a kommunikáció ismételt beszűkülése az eredménye. A Csodálatos fiú jó szándékában nem kételkedhetünk, s csak remélni tudjuk, hogy sokaknak segíthet.

Az apa a polgári tisztesség határain belülről próbálja felvenni a harcot fia démonaival. Irgalmatlanul lassan ismeri föl, hogy azt a harcot nem neki kell megvívnia. A függés ördögi körkörösségét újra és újra megjárva, kemény tanulópénzeket fizetve kell belátnia, hogy fia megmentése kívülről lehetetlen. Szalonképes beszédmóddal, a szakemberek hadának bevetésével alighanem maga is súlyosbítja mind a saját, mind a fia problémáit. Olyan harcot próbál tematizálni könyvében, amihez régesrég nincs már köze: a felnövés nehézségeire már nincsenek receptorai. Ő már megvívta azt a harcot, s mert tudja, mennyire nehéz, nem tud szembenézni vele. A helyét megtalált felnőtt szintjéről, a maga bizonyítottan jól végrehajtott társadalmi beilleszkedési stratégiájának magaslatáról nézve persze ezerszer igaza van, s bízvást számíthat olvasói hasonló gondolkodására. Tapasztalataira támaszkodva, rengeteg áldozat után annyira biztos abban, mit kéne tennie a fiának, hogy csak a maga keretei között képes gondolkodni. Nincs rá szeme, hogy minél tökéletesebb apa akar lenni a társadalmi elvárások jegyében, annál rosszabb a gyerekének. Minél inkább közelíti ő a szülői tökéletességet, a gyerek annál hálátlanabbnak, rosszabbnak fogja érezni magát. S törvényszerűen annál inkább kompenzál itallal, fűvel, drogokkal.

David mindenáron szeretne tökéletesedni, újra és újra bünteti magát vélt és valós hibáiért. Több ízben, hosszú oldalakon keresztül elemzi azt az egyetlenegy esetet, amikor marihuanás cigarettát szívott a fiával. Ugyancsak súlyos lelkifurdalással emlékezik arra is, hogy egyáltalán beszélt Nic-nek arról, hogy neki is volt drogos múltja. Olyan görcsösen próbál tökéletes szülő lenni, s olyan erősen bünteti magát, amikor képtelen rá, hogy őszinte ámulattal nézzük, hogyan képes ekkora súlyokat elviselni. Hiába tudja a segítségnyújtás tízparancsolatát az eszével, hosszú ideig nem tudja a gyakorlatba ültetni. Megannyi Al-Anon ülés után sem képes elsajátítani annak rövidített változatát sem: nem te okoztad, nem te irányítod, és nem is te vagy az, aki meggyógyíthatod.

Sheff és első felesége, Vicki azzal hízelegtek maguknak, hogy ahhoz az első generációhoz tartoznak, amelynek tagjai tudatosan nevelik a gyermekeiket. Sem a könyvből, sem a filmadaptációból nem derül ki, pontosan milyen kritériumok alapján tartották magukat „első generáció”-nak, de ettől függetlenül nem is kell okvetlenül elfogadnunk ezt az „első”-séget. E helyen mindössze emlékeztetni szeretnénk arra, hogy a gyermeknevelést valóban forradalmasító, a baba, majd a kisgyerek igényei szerinti tudatos nevelést előtérbe helyező dr. Benjamin Spock Csecsemő- és gyermekgondozás című könyve 1946-ban jelent meg. Ebből adódóan Sheffék szülővé válásának idejéig, az 1990-es évekig legalább három egymást követő generáció életére hatott.

A filmadaptációt elsősorban az gyengíti, hogy az apa küzdelmét helyezi fókuszba. (E logika mentén kevéssé érthető, miért maradt ki a filmből David agyvérzése, amelybe majdnem meghalt.) Steve Carell annyira meggyőző a szerető, aggódó apa szerepében, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, mennyivel koncentráltabban, mennyivel erősebb nagyításban kapjuk az ő felnőtt nézőpontját. Őt követve a néző számára is teljesen érthetetlen, amit a fiú csinál. Elhisszük Davidnek, hogy nagyon jó a fiával a kapcsolata, noha Timothée Chalamet árnyalt játéka pontosan közvetíti, s a karaktere számára juttatott, jóval csekélyebb reflektorfény dacára is érthetően képviseli, valójában mit is szeretne.  Talán nem elég hangsúlyosan, de többször ki is mondja: hagyj békén.

Érdekes dramaturgiai megoldásképpen a film vége főcíme alatt elhangzó versben összegződik csupán a fiú pokoljárása, annak riasztó mélységei. A szavakból végre gát nélkül, felszabadultan szólal meg kegyetlen harca önmagával. Rengeteg, a sötétnél is sötétebb („A hazugság volt a fegyver/ A vég üres volt/ a sötétség parancsolt.”) stáción kellett végigmennie ahhoz, míg „az a valami” lenyugodott benne. Onnantól már nem számított a szócsata-győzelem, nem kellett bizonyítania, hogy több, hogy jobb, hogy férfi. Onnantól nem támadt önmagára. Apróságokra is kinyílt a szeme. „Elkezdtem látni a dolgokat” – mondja versében. Megérkezett a világba, s csak remélni tudjuk neki, hogy ez már így is marad.

Nic-nek szerencséje volt, mert a számtalan drogellenes segítő szervezet és társaság közepette akadt egy orvos, aki megkérdezte tőle: „Mi a bajod?” Aki nem fogadta el válasznak az „alkohol- és drogfüggő”-t, hanem arra kényszerítette, hogy nézzen önmagába: mit próbál a kábulattal, a kilépéssel gyógyítani.

Ez az az út, amelynek megtételéhez senki számára nincs segítség. David is arra jut, hogy hagynia kell a fiát, mert ha megfeszül, sem öntheti a fejébe azt, amit mindenki csak maga tanulhat meg. Azt, hogy a világ nem ellenség, hanem csak egyszerűen olyan, amilyen. Baj, nem baj, nincs mit tenni ellene: a legkevésbé sem tökéletes sem a világ, sem mi benne.

Hasonló közhelyeket szerencsére nem kapunk a filmtől, s azzal is mázlink van, hogy a címadó Beautiful Boy-slágert John Lennonon kívül talán Steve Carell tudja a leghitelesebben intonálni. A túlírt apa-könyv (magyarul: Cartaphilus, 2019) olvasói is, a film néző is a bizonytalanság bizonyságát kapják tantörténet helyett. Azt a biztos állítást, hogy szülőnek lenni ilyen civilizatorikus elvárások közepette bizony jócskán extrémsport a mindennapokban. A cselekedetek hatásai a legtudatosabb szülő esetében sem kiszámíthatók, de a felelősség a civilizációs rutin szerint minden esetben a szülőé. Ne feledjük, ezt a gyerekek is tudják.

A drog tünet, s emiatt is érdemes részleteiben végiggondolni, amit az egyik legkitűnőbb drogokkal foglalkozó tudós, a három esztendeje elhunyt Bayer István professzor nyilatkozott: „A probléma nem a drog, hanem az ember. Józan ember nem beszél drogmentes világról”. Ami Felix Van Groeningent illeti, ő kisfia születése óta gyerekfilmeket szeretne forgatni, amelyben mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322