Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Finomodik a kín, három betű - Carl Hunter: A szavak ereje

A szavak ereje
(Sometimes Always Never)
2018, angol, magyar felirat, 91 perc
rendezte: Carl Hunter
forgatókönyv: Frank Cottrell-Boyce
operatőr: Richard Stoddard
vágó: Stephen Haren
zene: Edwyn Collins, Sean Read
producer: Roy Boulter, Alan Latham, Solon Papadopoulos
szereplők: Bill Nighy, Sam Riley, Alice Lowe, Louis Healy, Jenny Agutter, Tim McInnerny
forgalmazó: Cirko Film
bemutató: 2019. május 30.

Rendhagyó film, ami elsőre hamisítatlan brit eleganciájával nyűgöz le. Frank Cottrell-Boyce brilliáns forgatókönyvét veterán alkotókat megszégyenítő ütemérzékkel, pontosan eltalált stílusban vitte vászonra az első játékfilmes Carl Hunter. Sziporkázó poénok és hirtelen megnyíló mélységek váltják egymást, s ahogy mondani szokás, alig győzzük követni a fordulatokat. A színészi játékban a visszafogottságtól (ide írhatnánk fapofát is, Nighy) a szenvedélyességig (Sam Riley) minden árnyalat képviselteti magát. Az eredmény ritkán látható, nehéz és felszabadító őszinteség. Remek példa arra, hogyan lehet a „mélyenszántás” mellőzésével érvényesen szólni nehezen viselhető lelki terhekről.  VISSZATEKINTŐ

A szavak ereje - a magyar cím performatívumként tekint a nyelvre, bízik a vele történő hatékony kommunikációban, s némiképp lelkizést sejtet. Ennek az ígéretnek a film csupán akkor felel meg, ha ironikusan értelmezzük a szavak képviselte erőt. Inkább gesztusokat látunk az eredeti titulus, a néha, mindig, soha emblémája alá rendeződő történetben.

A zakó gombjai használatának aranyszabálya több évszázados, very Britishként számontartott társadalmi konvenciók fonalára fűzi föl ezt a nagyon is kortárs történetet. E hagyomány „a szenvedésem csak rám tartozik” védőpajzsát használva szemérmes. A jólneveltség részletes szabályrendszere, az etikett betartása a szemlélő számára számos esetben talán érzéketlenségnek tűnhet. A kódok ismerője számára azonban egyetlen árnyalat sem marad rejtve, így képes pontosan értelmezni a vérré vált formák kifigurázását, az iróniát is.

Az indítás poénosra hangszerelt road movie: a karót nyelt, modorosságig szertartásos Alan (Bill Nighy) és fia, Peter (Sam Riley) macerás egyeztetések után útnak indul. A tárgyak az 1970-es éveket idézően avíttasak, színük eltúlzott babakék-rózsaszín, a környezet pedig a technicolort is túlharsogóan piros-sárga-kék. Az 1950-es évek stílusában színre vitt - vetített tájképes, stúdióban forgatott - országúti autózás még hangsúlyosabban retrót ígér. A legújabb okostelefon azonban kétséget kizáróan jelöli ki a történet idejét. Alan szerint játszani csak a legjobb eszközzel érdemes, Peter persze lehordja, hogyan lehet valaki vén fejjel játékfüggő. A patent, ütős, humoros helyzetek a legkevésbé sem sejtetik, hogy a halottkém várja őket. Azaz várná, ha nem kellett volna korábban elmennie a gyerekéért az óvodába. Alan előrelátóan szállást is foglalt, s az 1950-es évek óta érintetlen bájú, „eredeti retró”, értsd lepukkant b&b hotelben tűpontosan szcenírozott jellemkomikus helyzetek következnek a korosodó házaspárral (Tim McInnerny és Jenny Agutter).

A szavak ereje. A trailerben is látható néhány a nagy számban felvonultatott belső poén és külső utalás közül: Mojo és Nirvana nevű hajók, vagy a forgatókönyvíróról elnevezett The Boyce B&B Hotel

Scrabble-t játszanak, Alan elnyeri a férj pénzét, Peter sértetten elvonul. Michael, a testvére hasonló kudarcszéria végén csapta be maga mögött a családi otthon ajtaját tíz éve, s azóta nem hallottak róla. Peter csak most, mintegy véletlenül tudja meg, hogy az érzelmeket ritkán, leginkább soha nem nyilvánító apja Michael eltűnése óta minden áldott este hosszú, önkínzó kutatósétákat tesz, irracionálisan kapaszkodva a reménybe, hogy egyszer csak szembejön vele a fia. Mára a remény megkopott, a séta szokása azonban belső kényszerré vált. A képet tovább árnyalja, hogy a fiúk anyja meghalt, Alan egyedül nevelte fel őket.

Az ínyencek ezen a ponton úgy gondolhatják, értik a leosztást: az alap Hitchcock látványvilága, az ő profi adagolású suspense-módszere hatja át a kortárs történetet, amit hollywoodi pontosságú, patikamérlegen kiszámított tragédia-komédia egyensúlyú dramaturgiával tálalnak számára. E kettős alapon mozognak az Aki Kaurismäkinál megismert mély érzésű, látszatra azonban fapofa alakok, akik megbízhatóan hozzák az eredeti, humoros helyzeteiket, szövegeiket. Nagy dolog a szakmai tudás, a film alkímiájának azonban csupán alapja a hatások elemzése vagy a számítgatás és egyensúlyozás, amint azt a következőkben rendre megtapasztaljuk.

Másnap apa és fiú összeszokottan végzik, amit kell, hiszen sokadszorra utaznak holttestet azonosítani. Nincsenek döntéshelyzetben, nem opció annak latolgatása, mi volna jobb: annyi év után tudni a bizonyosat, vagy vállalni a bizonytalanság kétségeit, hogy maradjon remény. Tejüvegen keresztül látjuk Alan sziluettjét. Nincsenek szavak. Egy hang nem sok, annyi sem szűrődik ki, csak az apa fejtartásából, árnyékának dőlésszögéből találgatunk, fölismerte-e az elhunytban a fiát. A hotelbeli vicces-fura házaspár hasonló szándékkal érkezett, ám nekik a sors megadta a bizonyosságot: az ő fiuk a halott.

Hazatérésük után Alan különösebb magyarázat nélkül bekvártélyozza magát Peterékhez. Az úgymond „rendben felnőtt” fiú reklámgrafikus. Fura figurákat tervez, de elvei természetesen vannak: vigyorgó jégkrémet soha nem vállalna. Feleségével, Sue-val (Alice Lowe) introvertált, játékmániás fiuk, Jack (Louis Healy) kamaszkorát próbálják valahogy túlélni. Néhány nap alatt az excentrikus, különc nagyapa és barátságtalan, mindent elutasító unokája között tökéletes összhang alakul ki. Kell-e mondani, kompakt egységfrontot képeznek a szülők ellen. Akiknek ez dehogy is van ellenükre, sőt! Boldogan nézik, amint az addig szakadtan öltöző, tépett hajú, éjjel-nappal sapkát viselő tinédzserből Alan instrukciói és szabóüzlete és persze egy fodrász segítségével hibátlan úriember válik. Felnőtt lesz, aki a címbeli módon a konvencióknak megfelelően kezeli a zakója gombjait is. Néha begombolni: felső gomb. Mindig begombolni: középső gomb. Soha nem begombolni: alsó gomb.

A metaforán nincs hangsúly, olyan magától értetődően létezik, ahogy a jó modor. Ezzel a vértezettel Jack már a kiszemelt lányt is képes megszólítani, aki azt amúgy epedve várta már. Hogy Peterék családi fészkében egyszer csak hiányos öltözetben feltűnik a hotelben megismert házaspár nőtagja, azon csak a ház ura csodálkozik.

Aztán Alannek egyik napról a másikra nyoma vész, a szupertelefonját sem veszi föl. Peter rezignált kétségbeeséssel próbál a nyomára akadni. Jack megnyugtatja: a neten pontosan követhető, merre jár a telefonja, s így vele feltehetően Alan is. Peter odautazik, ismeri a helyet, gyerekkorukban oda jártak nyaralni. A találkozásuk ismét csak nem egyszerű, majd e sok bonyodalmat követően Alan szavakban is megosztja Peterrel, hogy egy neten megismert emberrel van találkozója. Egy olyan scrabble-játékossal, aki hasonló stílusban kombinálja a betűket, s kísértetiesen olyan szavakat alkot, mint egykor Michael. Az ő nyomába eredve jutott el közös múltjuk helyszínére.

A szavak erejének realista tétje (megtalálják-e az eltűnt fiút) nagyon nyomasztó metaforikus vetületet kap: valódiak-e a szokásosan legközelebbinek tartott emberi kapcsolatok. A forgatókönyv, és nyomában a megvalósítás ezt a kérdést is kidolgozza a legapróbb tárgyi részletekig. Kezdve azzal, hogy Alan, a gyermekeit egyedül nevelő apa mindenből utánzatot vett. Náluk nem copyright védte scrabble volt kis műanyag betűkkel, hanem olcsó papír alapú kínai utánzat. Nem tudjuk meg, hogyan halt meg a fiúk édesanyja, sem pedig azt, anyagi okokból kényszerült-e Alan olcsójánoskodni. Volna alkalmunk infót kapni, mert Peter persze apja szemére veti ezt is. Alan nem magyarázkodik, nem mentegetőzik, nem fejtegeti, hogy tette a lehető legtöbbet, amit adott körülmények között képes volt. Nem tér ki arra sem, hogy Peter, a saját fia nem volt hajlandó követni azt az öltözködési kultúrát, amit ő képvisel (Jack-kel ellentétben, aki lázadozás nélkül, és nagyon gyorsan megtanulta).

Egy mellékszereplőtől halljuk először a tékozló fiú említését is. Peter maga sértetten kérdez rá: mindenki a tékozló fiút emlegeti, őt ajnározza, de mi jut az otthon maradott gyereknek? Jogos a fölvetés, minden történet középpontjában az a bizonyos fájón hiányzó, évekig távol lévő gyerek áll. A szavak ereje válaszol a Peter által föltett kérdésre. Erre éppen szavakkal is, és ezek a szavak - filmes kontextusukból kiszakítva - nem csupán egy alapjaiig szemérmes kultúrában mondhatók ki nehezen.

Az eredeti cím annak a dramaturgiai leleménynek a sűrítménye, ahogyan a film értőn és óvatosan visszacsatornázza a brit hagyományokhoz a jelen drámáját. Szó szerint az utolsó percig konzekvensen, hiszen a vége főcím alatt Edwyn Collinsnak (az A Girl Like You világhírű szerzője) és Sean Readnek  a produkció számára írt dalát halljuk, amely – természetesen retró hangszerelésben - a változás megértésére buzdít.

Edwyn Collins-Sean Read: Sometimes, Always, Never

A néha-mindig-soha kód, és a konnotációja, a hagyomány megtartása nem tönkre tévő, gúzsba kötő elvárás, hanem élhető, választható javaslat. Fölvértez, rendjével tartást ad, ugyanakkor jótékonyan elhatárol a világ kaotikusságától. Hasonló érvényes a filmkészítésre is: bár a tanulható hatásmechanizmusok receptjei remekül használhatók, kiváló vagy éppen remekművek alkotásához nem adnak útmutatást. Ahhoz hasonlóan rejtélyes alkímia kell, ennek működését A szavak erejében jól megfigyelhetjük. A forma megtart, a formát meg kell tartani, mert érték, lehet bele kapaszkodni. Így hangzana közhelyesen az a finom, csupán szavak - főleg pedig közhelyek - nélkül működőképes metafora, ami az eredeti cím sajátja. Nagy dolog a szakmai tudás. Annak a bizonyos alkímiának azonban csupán alapja a hatások elemzése vagy éppen a számítgatás és egyensúlyozás.

Frank Cottrell-Boyce forgatókönyvíró és Carl Hunter (aki alapvetően zenész, mellette producer és forgatókönyvíró), az ötvenes évei dacára első játékfilmes rendező mostani munkájukban javarészt jól ismert elemeket hasznosítanak újra. Filmjük úgy működik, mint (a dress code mellett) a másik alapmetafora, a scrabble. Alapelemeket rendez át, amelyeknek révén alig megközelíthető tartományokhoz kapunk hozzáférést. A szerzők a személyességet távolságtartással kezelik, a tragédiát újra és újra humorral ellensúlyozzák. A magyar címnek ellentmondóan olyan regisztereket hoznak be, amelyek szavakkal kevéssé, vagy egyáltalán nem visszaadhatók. Az eredmény egy ritkán látható, nehéz és felszabadító, ám csendes őszinteség. Remek példa arra, hogyan lehet a „mélyenszántás” mellőzésével érvényesen szólni nehezen viselhető lelki terhekről.

„A dráma olyan, mint az élet, amiből kivágták az unalmas részeket” – állapította meg Hitchcock. A kevéssé izgalmasnak tartott mindennapok ugyanakkor a jó műveknek minden másodpercében ott vannak: azokból tevődik össze a szereplők gesztusrendszere, a környezete, mindaz, amit összefoglalóan a mű atmoszférájának nevezünk. Extrém esetben maguk az eseménytelen hétköznapok válnak az izgalmakat átélők céljává. Nincs ez másként A szavak ereje esetében sem.

E szubtilis, szavak nélküli kommunikáción alapuló film egyik különlegességét kaleidoszkóp-szerűsége jelenti. Egyszerűnek tűnő történetét több teljes értékű altörténet alkotja, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy változó élethelyzetekben egészen más filmet lássunk. Ez csak az igazán jó filmekről elmondható.

Érdekességek az alkotókról

Cottrell-Boyce és Carl Hunter dolgoztak már együtt, forgatókönyvet írtak: a Britishness jegyében (is) fogant Grow Your Own-t Richard Laxton vitte vászonra. Egy gondolatra álljunk meg Laxtonnál: számára is fontosak a sajátos brit ízek, pályáját a minden túlzás nélkül elképesztő EastEnders bedolgozójaként kezdte, és egyéb tévésorozatokat követően éppen az említett Grow…  volt az első játékfilmje. 2009-ben ő készítette el John Hurttel a főszerepben az Egy angol New Yorkban című életrajzi alkotást, amely Quentin Crispnek állított emléket. A Crisp művésznevű úr viszonya a világhoz hasonlóan egyéni, mint tárgyalt filmünk hőséé, viselkedésének merevsége ugyanúgy első körös védelem és alap humorforrás, mint Alané.

Hunter a The Farm brit indie-pop zenekar basszusgitárosaként az együttes posztereit és lemezborítóit is maga tervezte, már akkor is erős volt a vonzódása a harsány színek és a retró iránt. Nem meglepő, hogy első játékfilmjének látványvilágára a túltolt valóságábrázolás jellemző, ezzel filmes körökben olyan ironikus hagyományhoz csatlakozik, melynek legismertebb kortárs képviselői Wes Anderson vagy éppen Aki Kaurismäki.

A színészi játék hasonlóan az elrajzolt és túltolt határáig megy el. Ha ezt a Hunterrel készült interjút megnézzük, rögtön tudjuk, hogy a főszerep nem lehetett másé, csak Bill Nighy-é. Nighy-ról, játékmódjáról, a PR mítoszokról itt lehet sok érdekeset megtudni. Elsőül azt, hogy nem véletlenül hozza olyan pontosan az ironikus karaktereket. Annak örül a legjobban, ha színésztársai felkészülnek, és maximális udvariatlanságnak tartja, ha nem csinálják meg a „házi feladatukat”. Az a fajta színész, aki szereti, ha pontosan instruálják, ha megmondják, mit csináljon. Soha nem az érzelmek vagy éppen a világnézet felől alkotja meg karaktereit, a színészetet egyszerű kétkezi munkának tartja. „Ne feledd: azt senki nem tudja, mi van a fejedben, soha nem is fogja tudni.” -  magyarázza álláspontját. Példaképei Christopher Walken, Michael Gambon és Gene Hackman. Kolléganői közül Isabelle Huppert az egyetlen, akit megemlít, igaz, őt mindenben érdemesnek tartja megnézni. Népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a felvételt „Köszönet Istennek Bill Nighy-ért”-típusú kommentek árasztották el.

Frank Cottrell-Boyce forgatókönyvíró írt ugyan kritikákat, a Living Marxism magazin történetet ellenben cáfolja. Televíziós gyakorlata révén ismeri a hatásmechanizmus minden csínját-bínját. Filmes karrierje Michael Winterbottommal indult, akivel a tévécsatornánál találkoztak, a napi favágómunka frusztrációját ellensúlyozandó fogtak filmkészítésbe. Első közös sikerük a Köszöntjük Szarajevóban (1997) volt. Ő készítette Danny Boyle-lal az Isles of Wondert, a 2012-es londoni olimpia nyitóceremóniáját. Talán emlékszünk még: a God Save the Queen-t a finoman szólva kevéssé udvarképes Sex Pistols előadásában illesztették a háromperces alkotásba. S hogy kimaxolják a „Britishness”-t, II. Erzsébet királynőt helikopter-ejtőernyő kombóval transzportálták a palotából a megnyitó ünnepségre a Happy and Glorious címet viselő szekvenciában. A királynő kísérője értelemszerűen nem lehetett más, mint Daniel Craig, alias James Bond. A minuciózus alapossággal betartott protokoll szinte észrevehetetlenül csúszik át iróniába. A játéknak maga a királynő is aktív részese, nem véletlenül: a Britishnessnek elengedhetetlen összetevője a maradéktalanul betartott formák fölötti ironizálás is. Ez ugyanis a leghatékonyabb, mert kifinomultságot kívánó fegyver a formákat támadók ellen. A hatás erősen kilengett mindkét irányba, a rajongók mellett számosan akadtak, akik mélyen sértve érezték magukat, s elítélték a brit értékek eme megcsúfolását.

Roger Ebert, a legendás amerikai filmkritikus, akinek chatcsoportjában az 1990-es évek elején (akkor még csak) Boyce aktívkodott, nem kevesebbet állított róla, mint hogy ő „minden kétséget kizáróan Anglia legeredetibb és a legsokoldalúbb forgatókönyvírója”. Cottrell-Boyce ennek dacára, sőt sikerei ellenére sem tartja magát profi filmkészítőnek, csupán nagyon lelkes filmrajongónak. A legenda szerint szabadidejében egy kis független moziban gyártja a popcornt és szedi a jegyet.

Kézenfekvő összevetnünk legutóbbi munkáját, a Viszlát, Christopher Robint (2017, Simon Curtis) A szavak erejével. Mindkettő mély érzésű, ám a rendezés, a világlátás különbsége – és persze nyomában az operatőri, a hang-, és más szakmunkák, kiemelve a díszlet-jelmez szekciót – nem is lehetne nagyobb. Az alapkonfliktus hasonlóan apa-fiú ellentét, ám Róbert Gida története megmarad a történet realista elbeszélői keretei között.

Sokatmondóak azok a jelentésváltozások is, amelyekkel Cottrell-Boyce alkalmazza a maga által megidézett toposzokat A szavak erejében (is). E helyütt csupán egyetlen mozzanatra hívjuk föl a figyelmet: a „nem tékozló”, úgymond rendben felnőtt Peter egészen a film végéig gyakorlatilag mindenbe beleköt, amit Alan csinál – és ő a jó fiú! Ezek után jó kérdés, milyen lehet a másik gyerek, Michael, aki lelépett. Elvesztésébe nem lehet, mégis bele kell nyugodni, hangzik el a filmben, azaz a tékozló fiú feltehetően nem egyhamar tér haza, ha egyáltalán. Michael lelépése kétségtelenül nagyon magas labda, amit oly könnyű volna lecsapni szülőhibáztatással. A film nem, hogy nem megy bele ebbe az utcába, de úgy teszi semmissé, hogy nevetségessé teszi azt. Cottrell-Boyce és felesége, Denise hét gyereket nevelnek. Összetartozásuk jeleként közös családnevet képeztek, s feltehetően tudják, amit tudnak.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322