A démon én vagyok - Paul McGuigan: Victor Frankenstein
2016. 07. 12. • Vajda Judit | szörnyek
Paul McGuigan rendező volt már minden, csak akasztott ember nem. A Victor Frankenstein után viszont többé már semmi sem menti meg attól, hogy Guy Ritchie-epigonnak tartsuk. Az általa újraálmodott Frankenstein-sztoriban a címszereplő egy barátot kap szörny helyett – de vajon jól jártunk a cserével? MOZI
Victor Frankenstein
(Victor Frankenstein)
rendezte: Paul McGuigan
írta: Max Landis (Mary Shelley regénye alapján)
fényképezte: Fabian Wagner
vágó: Andrew Hulme, Charlie Phillips
zene: Craig Armstrong
producer: John Davis
szereplők: Daniel Radcliffe, James McAvoy, Andrew Scott, Jessica Brown Findlay, Freddie Fox, Charles Dance, Daniel Mays, Callum Turner, Alistair Petrie, Bronson Webb
gyártó cég: Twentieth Century Fox Film Corporation, Davis Entertainment Company, Moving Picture Company
forgalmazza: Bontonfilm
DVD-bemutató dátuma: 2016. április 28.
Hét nagyjátékfilmmel a háta mögött az 52 éves Paul McGuigan mintha még mindig keresné magát. A skót alkotó rendezett már Irvine Welsh-adaptációt (The Acid House), pszichedelikus középkori krimit (Ördögi színjáték – A Pap, a Várúr és a Boszorkány), romantikus thrillert Vincent Cassel és Monica Bellucci jutalomjátéka nyomán (Wicker Park), ifjúsági disztópiát Dakota Fanninggel (Az energia) – és Guy Ritchie szellemében készült gengszterfilmet (Alvilági játékok), évekkel Guy Ritchie után.
McGuigan a Victor Frankensteinnel is Ritchie nyomában kullog – csak ezúttal nem frappáns gengszterfilmjeiből, hanem akciódús Sherlock Holmes-átértelmezéséből merít. Az ipari forradalom idejére helyezett steampunk világ, a színek, a látvány, a férfi főhősöket kiegészítő nőalak, az animációs betétként megelevenedő ábrák, de még a főcímek dizájnja is mind a Sherlock Holmest idézi. Ahogy az is, hogy a rendező modern buddy movie-t faragott Mary Shelley klasszikus rémtörténetéből. Ugyanakkor éppen ez az a pont, ahol a Victor Frankenstein nem kevés izgalmas ötlettel dicsekedhet, hiszen számos helyen és számos módon tette összetettebbé az eredeti képletet.
Mary Shelley Frankensteinje az a regény, amelynek talán a legtöbb adaptációja van, és amit a legtöbb adaptáció a lehető legdrasztikusabban módosított – McGuigan sem tesz másként. Míg a szörnymozik hőskorában született korai filmfeldolgozások a könyv erkölcsi kérdései, a címszereplő sodródása, illetve a teremtmény szenvedései és szörnyű bosszúja helyett a lény titokzatos, borzongató megalkotására, majd esztelen tombolására és rémtetteire helyezik a hangsúlyt, addig a Victor Frankenstein a démon figurájával egyáltalán nem foglalkozik – ehelyett Frankenstein alakját próbálja meg tisztára mosni és megfejteni.
A Shelley-regényben az írónő egyszerűen a hübrisznek is beillő ostoba, elvakult becsvágyat tüntette fel mint motivációt a rémes teremtmény megalkotására. Megszületése után pedig a társadalomból kivetett szörny rögtön az emberi ostobaság és előítéletesség áldozatává válik, ami számos szociálpszichológiai jelenség vizsgálatára nyújt lehetőséget. A tömeg pszichológiája helyett azonban McGuigant inkább az egyén és a mélylélektan érdekli, és szinte már freudi magyarázatot ad arra, miért is teremtette Frankenstein az istentelen lényt. Mindehhez pedig igen érdekes körítést választ. Frankenstein pszichológiai motivációi egy másik egyén, de nem a lény, hanem egy átvitt értelemben szintén általa teremtett ember személyiségének tükrében kerülnek felszínre.
A Victor Frankenstein ugyanis duplikálja a feltámasztásokat és a transzformációkat. Frankenstein itt nem egyetlen szörnyet hoz létre, hanem kettőt: egy emberszabású majmot, annak elpusztítása után pedig magát a jól ismert rémet, a külsejében a Boris Karloff által a harmincas években megteremtett ikonikus figurát idéző monstrumot. Mindezt megelőzően pedig az eszes orvostanhallgató két másik ember életre keltésében is segédkezik: segít először is a szépséges légtornászlány, a trapézról lezuhanó Lorelei újraélesztésében, majd új életet ajándékoz az addig cirkuszi látványosságként mutogatott, állati sorban tartott púpos bohócnak, az általa később Igornak keresztelt férfinak.
S ahogy ilyen formán Frankensteinünk szert tesz egy hűséges segítőtársra és barátra, úgy – folytatva a duplázásokat – az utána nyomozó rendőrnek is van egy segédje. A látvány szintjén is megjelenő duplikátumok, tükröződések mellett egy további hangsúlyos megkettőzés magának a film igazi főhősének, Igornak az alakjában figyelhető meg, aki kezdeti varázslatos transzformációja után (rémséges szörnyszülöttből nyalka úriemberré válik) még egyszer feltámad (miután meg akarják gyilkolni). Ez a sok dupla fenekű szemfényvesztés azonban csak a hátteréül szolgál annak, hogy jobban megismerjük Victor Frankensteint, az embert, a személyt, az őrült tudós státusnál mélyebb dimenziókkal is rendelkező egyéniséget (valószínűleg erre utal a hősnek az eredetitől eltérően nemcsak a vezetéknevét, hanem a keresztnevét is feltüntető címadás).
Ezt a célt szolgálja, hogy Frankenstein teremtménye itt teljesen személytelen marad, dehumanizálódik, azaz nem ébred öntudatra (erre ideje sem lenne), a címszereplő személyéből pedig elvész az eredeti regényben nyomokban meglévő, a korai filmfeldolgozások némelyikében alaposan felnagyított gonoszság, és egy másik figurára vetül (a tudós kutatásait szponzoráló dúsgazdag fiatal nemesre). Nagyon beszédes, hogy sokan tájékozatlanságból a mai napig azt hiszik, hogy Frankenstein a szörny, nem pedig a tudós neve. És mindez Shelley regényében abszolút benne is van, hiszen valójában nem a szerencsétlen teremtmény, hanem alkotója az igazi szörny: az ő felelőtlensége, árulása, álnoksága és teszetoszasága teszi gonosszá az alapvetően jónak született lényt.
Ennek McGuigannél nyoma sincs: Frankenstein itt ugyan nem hibátlan, de olyan lélek, akivel együtt lehet érezni, miután megismertük a motivációit – és éppen ezért alkotta meg a forgatókönyvíró Igor figuráját. A könyveredeti egyik leghangsúlyosabb momentuma az volt, hogy a lény mindennél jobban áhítozott egy társra – filmünkben ellenben a címszereplő tesz szert barátra, akire valójában nincs is szüksége (ez többször bebizonyosodik), csak azért teremtette meg a forgatókönyvírói fantázia, hogy Frankenstein jellemének feltárulásához asszisztáljon.
Fokról fokra derül ki ugyanis, hogy a Victor Frankensteinben nem a tudományos nagyravágyás a mozgatórugó, hanem egy múltbeli titok, ami gyerekkora óta terheli a címszereplő lelkét. Mivel úgy érzi, miatta halt meg a bátyja, meggyőződése, hogy tartozik a sorsnak egy élettel, ezért akar teremteni egy embert a maga képére. Ehhez jön még az elutasító és érzéketlen apa figurája, aki mélységesen megveti saját fiát, és akinek Victor bizonyítani akar (a regényben kifejezetten szeretetteljes volt apa és fiú kapcsolata). Mindezt az is nyomatékosítja, hogy az apa jelenetét végig alsó gépállásból vették fel, nyomasztó méretűre nagyítva az alakját, miközben az ezzel egyébként szorosan összefüggő másik motivációt Igor nyomozza ki, néhány rendelkezésére álló mozaikdarabkából.
McGuigan azonban ott téveszt, hogy ezzel pont a legizgalmasabb figurát hagyja ki a képletből. Megismerjük ugyan Frankensteint, az embert, de nem elég mélyen, így az áldozat nem térül meg. Miközben a könyvbeli öntudatra ébredő szörny segítségével Shelley magáról az emberi természetről mesélt, addig a Victor Frankenstein megmarad az egyszerű konyhapszichológia egyszeri izgalmánál. A címszereplőnél még a pont az ő jellemét feltárni hivatott pszeudoszörny, Igor is érdekesebbnek bizonyul – főleg, ha azt vesszük, milyen szépen illeszkedik a csúfra maszkírozott, a földön csúszva, négykézláb közlekedő púpos bohóc karaktere az őt megformáló Daniel Radcliffe merész szerepválasztásainak sorába.
Az egykori Harry Potter intenzíven és sikeresen dolgozik azon, hogy le tudja vedleni a kis varázslótanonc ráragadt köpenyét. A 2013-as Szarvakban igazi szarvakat növesztő, gyilkossággal vádolt sorsüldözöttet játszott, itt megbélyegzett torzszülöttet, következő filmjében, a Swiss Army Manben pedig egy hullát (!) fog. A lassan 27 éves színész művészi énkeresése mintha a Victor Frankensteinben elhangzó mondatra rímelne: „Néha a szörny maga az ember” – már nem sokszor kell bizonyítania, és rövid úton eljuthat odáig, hogy a Harry Potter relációjában ne kelljen azt gondolnia, amit a filmben az általa alakított figura a címszereplőtől kap útravalóul: „Mindig is te maradsz a legnagyszerűbb teremtményem!”
Paul McGuigan rendező volt már minden, csak akasztott ember nem. A Victor Frankenstein után viszont többé már semmi sem menti meg attól, hogy Guy Ritchie-epigonnak tartsuk. Az általa újraálmodott Frankenstein-sztoriban a címszereplő egy barátot kap szörny helyett – de vajon jól jártunk a cserével?
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322