Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Harmadíziglen – Ari Aster: Örökség

Az A24 horrorjai kíméletlenül realisták: a független stúdió újabb remekbeszabott midculttal öregbíti hírnevét. MOZI
 
Örökség 
(Hereditary)
amerikai horror, 126 perc, 2018
írta és rendezte: Ari Aster
operatőr: Pawel Pogorzelski
vágó: Jennifer Lame
zene:  Colin Stetson
producer: Kevin Scott Frakes, Lars Knudsen, Buddy Patrick
szereplők: Toni Collette, Gabriel Byrne, Alex Wolff, Milly Shapiro, Ann Dowd, Mallory Bechtel, Zachary Arthur
forgalmazza: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2018. június 7.

Jószerivel tematikai ciklust alkotnak az elmúlt három évben a cég háza tájáról érkező rémtörténetek: mindegyik így vagy úgy, de a család széthullását állítja középpontba. Hiedelmek, misztikum beemelésével illusztrálja egy 17. századi puritán família leszállóspirálját A boszorkány, a tavalyi It Comes at Night pesszimista lélektani dráma a bizalom kérdéskörével, és a triászból az itthoni mozikban elsőként bemutatkozó Örökség is követi a sormintát.

Első filmjével jelentkezett Ari Aster, ám rendezői fogásaiból zömmel profizmus árad. Mozija a generációról generációra szóló átokról, a múlt feldolgozásának képtelenségéről legalább annyira regél, mint ki nem mondott szavakról, napokat fertőző titkokról, gyötrő bizonytalanságról. Mi sem demonstrálja ezt jobban, mint az, hogy az Örökségben a Graham-család mindegyike saját burkába zárva létezik, többnyire elfordulva a hozzá legközelebb állóktól – az anya miniatűr házakat épít, a kamaszfiú egyik drogmámortól a másikig létezik, a 13 éves kislány pedig mintha a nemrég elhunyt nagymama furcsa, sőt, pszichotikus szokásait cipelné tovább, sokáig csak az apa őrzi normalitását. Külön világot alkotnak, introvertált viselkedésük csak tovább mélyíti a bennük növekvő, lassacskán feltörni készülő őrületet. Árulkodó, hogy Aster olykor nemcsak a családon belül, de barátok, ismerősök körében is a jelenlévőktől leválasztva ábrázolja karaktereit.

Nyomasztó hatásmechanizmussal tudósít az idegenségérzetről az Örökség. Lassú körsvenkekkel, közeli és távol snittek precíz, csodálatos érzékű ritmikájával, olajfestményeket idéző, barnára mázolt éjszakai, nappali lakásbelsők felvillantásával. Csaknem a kortárs slow cinemára hajaz Aster rendkívül kifinomult atmoszférateremtő képessége, meditatív erővel, csendben, rejtélyesen, de egyre fenyegetőbben, baljósabban telepszik rá a főfigurákra a legrosszabb. Ez az igazi horror: a velejéig kínzó nem tudás, a sarokban láthatatlanul ólálkodó destruktív erő, mely nem külsőségeiben ijesztő, hanem a szereplők belvilágát alattomosan tönkretéve, mentális síkon feltárulva hozza el a hétköznapi apokalipszist. Cseppet sem túloznak a külföldi recenziók, melyek szerint az Örökség méltó párja Az ördögűzőnek: a Fredkin-féle ördöghorror csontig hatoló szubliminális vágóképei ugyanolyan feszélyező paranoiát ültetnek a szemlélőbe, mint jelen filmünk szerzői filmekre rímelő megoldásai, de Karyn Kusama kulthorrorja, A meghívás is gyorsan beugorhat. Utóbbi moziban szintén nem ismert a terror eredete. Pusztán kiszolgáltatottan lessük az indulatok elszabadulását, rosszindulatú szavak, gyanús pillantások sugallják a visszafordíthatatlan katasztrófa beköszöntét, és mivel a figurák nincsenek birtokában a lényegi információknak, a Gonosz tört ül, pillanatok alatt elszabadulhat. Az Örökség is jó ideg a suspense thrillerek jól eső feszültségadagolását ígéri, ám legalább a félidőre kiderül, szó sincs ilyesmiről. Fiziológiailag ható, pszichológiailag egyre brutálisabb szcénák fosztják meg a nézőt biztosnak vélt orientációs pontjaitól: az éjszakai autóbaleset a sötét országúton eklatáns példája Aster végletesen traumatizáló rendezésének, a jelenet rögtön megtagadja tőlünk a biztonság illúzióját, sőt, olyan kulcsfigurától vesz búcsút, aki az előzmények tükrében afféle kiválasztottként az események továbbgördítője lehet.

Szintén a trauma feldolgozását, helyesebben annak leküzdhetetlenségét bizonyítja Annie, az anya miniatűr házépítése, a tragikus események rekonstrukciója festékkel, ragasztóval, kartonpapírral: az Örökség szerint a tragédia végképp beleivódott a család összes tagjába. Peter, a kamaszsrác tudatlanul kallódik rengeteg természetfeletti csapás közben, Charlie, a kislány nyugtalanító viselkedése ismét a legsúlyosabb, leírhatatlan problémák szimbóluma, Steve, az apa pedig higgadt, tárgyilagos szemlélőként kénytelen elszenvedni szerettei, majd önmaga pokolra szállását. Bántón realista a família széthullásának végigkövetése: Ari Aster jó ideig nem éri be holmi spirituális humbuggal, nála abszolút mindennapi konfliktusokra helyeződik a fókusz. Átlagos pengeváltásból üvöltés lesz, az anya-fiú konfliktusban az eltérő nézetek, az egyet nem értés reflektálatlan hisztériának adják át a helyet – jelképes, hogy a gondok eszkalációja a családi szentség legintimebb terében, a vacsoraasztalnál zajlik le. Bárki számára átélhető, univerzális káoszt látni, az érzelmek kirobbanása, helyesebben azok pervertálódása túlzottan ismerős, összezsugorító, székbe préselő, bénító pillanat: az Örökség legfőbb ütőkártyáját a földhözragadt történések kegyetlenül őszinte prezentációja jelenti.

Képtelenség elfutni a legrosszabb elől: a nagymama sírba szállása után a borzalom nem múlik el, tovább kísért, és bár Aster konkrétan megnevezi, pontosan mi gyötri Grahaméket a nagyszülők, szülők, gyermekek viszonyrendszerében, addigra már túl mélyre züllöttek a főkarakterek. Beköszönt a mini-armageddon, porba hullásuk jóval fájdalmasabb annak kényelmetlen hétköznapiságával. Nem hiányzik ide a grandiózus, világra kiterjedő végromlás, az Örökség allegorikus ördöghorror-vonulata egy percig sem leplezi a leggyötrőbb emberi viszontagságokat. Noha szellemidézéssel, sátánizmussal kacérkodik a cselekmény, mégsem valóságtól elemeltnek hat az őrület, radikálisan ellenkezőleg: nyárspolgáriságában tűnik fájdalmasnak a Grahamék között nyíló távolság. Igaz, a befejezésben kissé elvész ez a részletezett sátáni él, és Aster sután, talán kissé didaktikusan is, zavaros szubjektív tudattartalmakba veszve varrja el a tragédia szálait, örökké velünk marad a film összes baljós pillanata – a korábban említett A boszorkány és It Comes at Night után immár harmadjára nyer bizonyosságot, a gonosz behozhatatlan előnyre tesz szert, ha nézeteltéréseket szít áldozatai között. 

Címkék

filmkritika, Filmnapok, HBO, Visszanéző, Televízió, forgatókönyv, Valentino, Amszterdam, Oscar-jelölt, Tinédzser, diplomafilmek, alkotó, Röhrig Géza, krimi, Bill Condon, Wajda, Amrita Sher-Gil, The Affair, Cigánygyilkosságok, Titanic 2017, német film, rassz, Művészetek Völgye, ELTE, Horror, Retro noir, Magyar Nemzeti Galéria, Jancsó, cikk, Guinness, western, Filmalap, Filmhét, Örökmozgó, Jeles, Jéger, Fliegauf, Antal Nimród, Török Ferenc, Herczeg Attila, háborús film, Készülő film, Gauder, Dokumentumfilm, zene, sorozat, farkasember, Aranyélet 2., Boyle, olasz film, expresszionizmus, Elek Dóra, Cannes, új magyar film, Tudományos filmek, Hajdu Szabolcs, Magyar film fesztiválszereplés, Sára Sándor, Dyga Zsombor, Pixar, bagoly, jelölés, Love story, szörnyek, vámpír, báb, Kultfilmek, dán, Gólem, Cseh filmek, finn filmnapok, Cseh Tamás, 2. Magyar Filmhét, Kaszkadőr, Csányi Sándor, Vígjáték, LuMu, Ukrán film, Carrie Fisher, Tóth Barna, 1920, Berlinale, monográfia, Kincsem, Interjú, Mark Ruffalo, Inkubátor, Filmalap-Filmarchívum, Diplomamunka, magyar sorozat, buli, Cassell, filmtörvény módosítás, francia film, Forgalmazói filmnapok, Titanic, Cinefest 2016, Tomit., Greengrass, fantasy, Tárlat, Maya Forbes, Tábor, Jeff Nichols, Wegerer, Szépművészeti, MaNDA DVD, Bertolucci, 60-as évek, Ősz Gábor, Anilogue, animáció, doku, popzene, vizsgafilm, , babona, Titanic Filmfesztivál, disztópia, Uránia, DVD bemutató, HBO GO, Jelenidő, Akadálymentesen, építészet, Magyar Kultúra Napja, Sopsits, Nyár, Filmrendező, Kormákur, Filmtörténet, Kvíz, thriller, Kino, Történelmi magánügyek, Transz, Felújított filmek, producer, Artmozik éjszakája, Tiszta szívvel, Netflix, Aranyglóbusz, Anilogue 2016, Almodóvar, Szolnok, Beatles, Verzió, A hetedik Star Wars film, KAFF 2017, Oscar, halálhír, Észt filmhét, Díjak,