Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Harmadíziglen – Ari Aster: Örökség

Az A24 horrorjai kíméletlenül realisták: a független stúdió újabb remekbeszabott midculttal öregbíti hírnevét. MOZI
 
Örökség 
(Hereditary)
amerikai horror, 126 perc, 2018
írta és rendezte: Ari Aster
operatőr: Pawel Pogorzelski
vágó: Jennifer Lame
zene:  Colin Stetson
producer: Kevin Scott Frakes, Lars Knudsen, Buddy Patrick
szereplők: Toni Collette, Gabriel Byrne, Alex Wolff, Milly Shapiro, Ann Dowd, Mallory Bechtel, Zachary Arthur
forgalmazza: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2018. június 7.

Jószerivel tematikai ciklust alkotnak az elmúlt három évben a cég háza tájáról érkező rémtörténetek: mindegyik így vagy úgy, de a család széthullását állítja középpontba. Hiedelmek, misztikum beemelésével illusztrálja egy 17. századi puritán família leszállóspirálját A boszorkány, a tavalyi It Comes at Night pesszimista lélektani dráma a bizalom kérdéskörével, és a triászból az itthoni mozikban elsőként bemutatkozó Örökség is követi a sormintát.

Első filmjével jelentkezett Ari Aster, ám rendezői fogásaiból zömmel profizmus árad. Mozija a generációról generációra szóló átokról, a múlt feldolgozásának képtelenségéről legalább annyira regél, mint ki nem mondott szavakról, napokat fertőző titkokról, gyötrő bizonytalanságról. Mi sem demonstrálja ezt jobban, mint az, hogy az Örökségben a Graham-család mindegyike saját burkába zárva létezik, többnyire elfordulva a hozzá legközelebb állóktól – az anya miniatűr házakat épít, a kamaszfiú egyik drogmámortól a másikig létezik, a 13 éves kislány pedig mintha a nemrég elhunyt nagymama furcsa, sőt, pszichotikus szokásait cipelné tovább, sokáig csak az apa őrzi normalitását. Külön világot alkotnak, introvertált viselkedésük csak tovább mélyíti a bennük növekvő, lassacskán feltörni készülő őrületet. Árulkodó, hogy Aster olykor nemcsak a családon belül, de barátok, ismerősök körében is a jelenlévőktől leválasztva ábrázolja karaktereit.

Nyomasztó hatásmechanizmussal tudósít az idegenségérzetről az Örökség. Lassú körsvenkekkel, közeli és távol snittek precíz, csodálatos érzékű ritmikájával, olajfestményeket idéző, barnára mázolt éjszakai, nappali lakásbelsők felvillantásával. Csaknem a kortárs slow cinemára hajaz Aster rendkívül kifinomult atmoszférateremtő képessége, meditatív erővel, csendben, rejtélyesen, de egyre fenyegetőbben, baljósabban telepszik rá a főfigurákra a legrosszabb. Ez az igazi horror: a velejéig kínzó nem tudás, a sarokban láthatatlanul ólálkodó destruktív erő, mely nem külsőségeiben ijesztő, hanem a szereplők belvilágát alattomosan tönkretéve, mentális síkon feltárulva hozza el a hétköznapi apokalipszist. Cseppet sem túloznak a külföldi recenziók, melyek szerint az Örökség méltó párja Az ördögűzőnek: a Fredkin-féle ördöghorror csontig hatoló szubliminális vágóképei ugyanolyan feszélyező paranoiát ültetnek a szemlélőbe, mint jelen filmünk szerzői filmekre rímelő megoldásai, de Karyn Kusama kulthorrorja, A meghívás is gyorsan beugorhat. Utóbbi moziban szintén nem ismert a terror eredete. Pusztán kiszolgáltatottan lessük az indulatok elszabadulását, rosszindulatú szavak, gyanús pillantások sugallják a visszafordíthatatlan katasztrófa beköszöntét, és mivel a figurák nincsenek birtokában a lényegi információknak, a Gonosz tört ül, pillanatok alatt elszabadulhat. Az Örökség is jó ideg a suspense thrillerek jól eső feszültségadagolását ígéri, ám legalább a félidőre kiderül, szó sincs ilyesmiről. Fiziológiailag ható, pszichológiailag egyre brutálisabb szcénák fosztják meg a nézőt biztosnak vélt orientációs pontjaitól: az éjszakai autóbaleset a sötét országúton eklatáns példája Aster végletesen traumatizáló rendezésének, a jelenet rögtön megtagadja tőlünk a biztonság illúzióját, sőt, olyan kulcsfigurától vesz búcsút, aki az előzmények tükrében afféle kiválasztottként az események továbbgördítője lehet.

Szintén a trauma feldolgozását, helyesebben annak leküzdhetetlenségét bizonyítja Annie, az anya miniatűr házépítése, a tragikus események rekonstrukciója festékkel, ragasztóval, kartonpapírral: az Örökség szerint a tragédia végképp beleivódott a család összes tagjába. Peter, a kamaszsrác tudatlanul kallódik rengeteg természetfeletti csapás közben, Charlie, a kislány nyugtalanító viselkedése ismét a legsúlyosabb, leírhatatlan problémák szimbóluma, Steve, az apa pedig higgadt, tárgyilagos szemlélőként kénytelen elszenvedni szerettei, majd önmaga pokolra szállását. Bántón realista a família széthullásának végigkövetése: Ari Aster jó ideig nem éri be holmi spirituális humbuggal, nála abszolút mindennapi konfliktusokra helyeződik a fókusz. Átlagos pengeváltásból üvöltés lesz, az anya-fiú konfliktusban az eltérő nézetek, az egyet nem értés reflektálatlan hisztériának adják át a helyet – jelképes, hogy a gondok eszkalációja a családi szentség legintimebb terében, a vacsoraasztalnál zajlik le. Bárki számára átélhető, univerzális káoszt látni, az érzelmek kirobbanása, helyesebben azok pervertálódása túlzottan ismerős, összezsugorító, székbe préselő, bénító pillanat: az Örökség legfőbb ütőkártyáját a földhözragadt történések kegyetlenül őszinte prezentációja jelenti.

Képtelenség elfutni a legrosszabb elől: a nagymama sírba szállása után a borzalom nem múlik el, tovább kísért, és bár Aster konkrétan megnevezi, pontosan mi gyötri Grahaméket a nagyszülők, szülők, gyermekek viszonyrendszerében, addigra már túl mélyre züllöttek a főkarakterek. Beköszönt a mini-armageddon, porba hullásuk jóval fájdalmasabb annak kényelmetlen hétköznapiságával. Nem hiányzik ide a grandiózus, világra kiterjedő végromlás, az Örökség allegorikus ördöghorror-vonulata egy percig sem leplezi a leggyötrőbb emberi viszontagságokat. Noha szellemidézéssel, sátánizmussal kacérkodik a cselekmény, mégsem valóságtól elemeltnek hat az őrület, radikálisan ellenkezőleg: nyárspolgáriságában tűnik fájdalmasnak a Grahamék között nyíló távolság. Igaz, a befejezésben kissé elvész ez a részletezett sátáni él, és Aster sután, talán kissé didaktikusan is, zavaros szubjektív tudattartalmakba veszve varrja el a tragédia szálait, örökké velünk marad a film összes baljós pillanata – a korábban említett A boszorkány és It Comes at Night után immár harmadjára nyer bizonyosságot, a gonosz behozhatatlan előnyre tesz szert, ha nézeteltéréseket szít áldozatai között. 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322